Ronald Reagan elnöki kampányának sikerét sokan a politikai retorika új irányvonalaként értékelték. Bár sok beszédében hangsúlyozta, hogy kampánya más, mint a korábbiak, valójában a lényegi üzenet nem sokat változott. 1984. október 30-án, a Reagan-Bush kampányvezetők előtt elmondott beszédében Reagan a következőket mondta: „mi egy olyan emberek koalíciója vagyunk, akik megosztják azokat az értékeket, amelyek hagyományosak az amerikaiak számára, legyenek bár a felmenőink latin-amerikaiak, afrikaiak, ázsiaiak vagy európaiak.” Az üzenetben valódi újdonságot csupán egy apró részlet képviselt, amikor Reagan ezúttal a latinókat és az ázsiai amerikaiakat is bevonta abba az etnikailag és rasszilag sokszínű koalícióba, amelyet már korábban is említett. A beszéd, mint a kampány többi része is, elsősorban a család, a munka és a vallás központi szerepére épült, amelyek Reagan politikai értékrendjének alapjai voltak.

Az 1980-as évek közepén Reagan kampánya már nemcsak a hagyományos fehér középosztályhoz szólt, hanem a latinó és ázsiai közösségekhez is. A politikai elemzők és kampánystratégák, például Lionel Sosa, úgy vélték, hogy a latinók a republikánus párthoz fognak csatlakozni, mivel az egyes szociális kérdésekben, mint az abortusz, a republikánus álláspont jobban rezonál velük. Sosa és Reagan úgy gondolták, hogy a latinók, ha bíznak a politikai vezetők erkölcsi alapelveiben, akkor pártpreferenciáiktól függetlenül is a republikánus jelölteket fogják választani. Ezért Reagan kampánya külön televíziós hirdetéseket készített a latinó közönség számára, amelyekben középosztálybeli latinók magyarázták el, miért hagyták el a hagyományos demokrata párti orientációjukat és támogatták a republikánusokat. A hirdetések nem konkrét politikai kérdésekkel foglalkoztak, hanem inkább a latinók fontosságát emelték ki az amerikai politikai színtéren.

Reagan közvetlen politikai üzenetei, melyek a latinók számára készültek, nem tértek el lényegesen a többi etnikai csoportnak szánt beszédeitől. Úgy tálalta, hogy a republikánus politikák a latinók javát szolgálják, miközben kritikát fogalmazott meg a demokraták szociális politikájával szemben. Reagan, mint mindig, most is az amerikai identitás fontosságát hangsúlyozta, külön kiemelve, hogy a latinók „gazdagítják a nemzet kultúráját és örökségét.” Emellett egyes beszédeiben kifejezte, hogy a latinók számára az értékek, mint a család, a vallás és a munkaerőpiaci részvétel különösen fontosak, míg a demokraták politikája a jóléti államra épít, amely „szociális kiadásokat növel és a rászorulókat még inkább függővé teszi a szövetségi programoktól.”

A republikánus párt számára kulcsfontosságú volt, hogy eloszlassa azt a mítoszt, miszerint a latinókat a demokraták „külön érdekképviseleti csoportként” kezelik. Reagan, szemben a demokraták politikájával, amely az etnikai és szociális csoportokra épített, a latinókat mint a „mainstream” részét látta. Ezt úgy érte el, hogy a latinók számára nemcsak politikai elveket, hanem olyan közös identitást is biztosított, amelyet a republikánusok a fehér középosztály számára is fontosnak tartottak: a családot, a vallást és a kemény munkát.

Kampányának középpontjában tehát nemcsak a konkrét politikai intézkedések álltak, hanem az is, hogy miként képes a republikánus párt „összehozni” az amerikai társadalmat. Reagan politikáját és kommunikációját az a tézis irányította, miszerint az amerikaiak, függetlenül származásuktól, közös értékeket osztanak meg. A demokratákkal való szembenállás lényege abban rejlett, hogy Reagan szerint a demokraták szegregálják és különböző „érdekcsoportok” számára ígérnek külön juttatásokat, míg a republikánusok egyesíteni kívánták az amerikai társadalmat. Reagan a jóléti állam politikáját nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi szempontból is elítélte, és azzal érvelt, hogy az a társadalom számára káros, mivel elidegeníti az embereket a munka és a közösségi értékek tiszteletétől.

Ezek a beszédek és kampányüzenetek – amelyek áthatották a republikánus retorikát – alapvetően nemcsak a politikai szavazatokat célozták, hanem a társadalmi és etnikai feszültségeket is próbálták enyhíteni. Reagan politikai stratégiája tehát nemcsak egy választási kampány volt, hanem egy társadalmi narratíva formálása, amely magába foglalta az amerikai értékek védelmét a „szociális hálóra” támaszkodó politikai megközelítésekkel szemben.

Az olvasónak érdemes figyelembe venni, hogy Reagan politikai kommunikációja nem csupán egy adott etnikai csoport megszólításáról szólt, hanem arról a szélesebb társadalmi konszenzusról, amit a republikánus párt próbált kiépíteni. Reagan elérte, hogy a különböző etnikai csoportok, mint a latinók és az ázsiai-amerikaiak, ne csak szavazóként, hanem társadalmi szereplőként is identitást nyerjenek a republikánus narratívában. Mindez részben sikerült, de fontos megérteni, hogy az üzenet mögött mélyebb kulturális és politikai üzenetek is rejtőztek, amelyek nemcsak a politikai kampányt, hanem az egész amerikai társadalom gondolkodását is formálták.

Hogyan alakította Reagan gazdasági tervei a városi szegénységet és a rasszizmus diskurzusát?

Reagan gazdasági tervei az 1980-as évek elején nemcsak az amerikai gazdaság átalakítását célozták meg, hanem egy olyan diskurzust is tápláltak, amely a városi szegénység és a faji kérdések közötti kapcsolatot erősítette. Az egyik legmegosztóbb javaslata, amely a Reagan-féle gazdasági politikában kiemelkedett, az úgynevezett „vállalkozói zónák” és a „fiatalok lehetőségi bér” volt. Ezen javaslatok nem csupán gazdasági megoldásokat tartalmaztak, hanem olyan rejtett, rasszista üzeneteket is, amelyek még mélyebben elválasztották a faji és társadalmi csoportokat.

A „vállalkozói zónák” egy olyan területet képzeltek el, ahol az üzletvezetők alacsonyabb adókat fizetnének, hogy ösztönözzék a gazdasági növekedést. Reagan ezt a tervet a szegény városi közösségek számára szánt lehetőségként mutatta be, és a kampányok során azokat az „elnyomott” vagy „romló” városi területeket emlegette, ahol a szegénység uralkodott. Azonban ezek a kifejezések, mint „romló területek”, egyértelműen implicit módon faji szempontból is kapcsolódtak, hiszen az amerikai társadalom elnöki diskurzusában a „városi szegénység” gyakran a feketék és kisebbségek problémájával volt összefonódva. Reagan folyamatosan úgy ábrázolta ezeket a területeket, mint olyan helyeket, amelyek nem reagáltak a kormányzati segítségnyújtásra, és ahol a szegénység csak tovább mélyült az állami támogatások ellenére.

Reagan számára a megoldás nem a kormányzati beavatkozás növelése volt, hanem a kormányzati szabályozások csökkentése és az adók mérséklése. Az ilyen típusú megoldásokat a gazdasági növekedés elősegítésére szolgáló eszközként tálalta, miközben implicit módon erősítette azt a képet, hogy a szegény városi közösségek kívül esnek az „igazi” Amerika határain, és hogy ezek a területek csupán a jólét és a gazdasági fejlődés kívülálló, elhanyagolt részei. A Reagan-féle megközelítés tehát nemcsak a gazdaság, hanem az identitás kérdéseit is érintette, ahol egyre inkább két különböző Amerika képe rajzolódott ki: az egyik a Reagan által képviselt, gazdasági és erkölcsi értékekkel rendelkező Amerika, a másik pedig a szegény, elszakadt városi közösségek.

A „fiatalok lehetőségi bér” szintén egy olyan javaslat volt, amely különösen erős faji diskurzust gerjesztett. Reagan azt állította, hogy a fiatalok, különösen a fekete és kisebbségi közösségekből származó fiatalok számára a minimálbér alacsonyabbra csökkentésével lehetne csökkenteni a munkanélküliséget. Ez a javaslat alapvetően azt sugallta, hogy a fekete fiatalok munkája nem ér annyit, mint a fehér fiataloké, és így szükség van egy alacsonyabb bérszintre, hogy ösztönözzék őket a munkavállalásra. A Reagan által alkalmazott retorika tehát nemcsak gazdasági megoldásokat javasolt, hanem mélyebb rasszista üzenetet is közvetített, amely aláásta a feketék munkájának társadalmi és gazdasági elismerését.

A „fiatalok lehetőségi bér” és a „vállalkozói zónák” programjai összefonódtak Reagan politikájában, és a városi szegénység, valamint a faji egyenlőtlenségek kérdéseit nem csupán gazdasági, hanem erőteljes politikai és társadalmi diskurzusok keretében tárgyalta. Reagan üzenete világos volt: az állami jóléti programok csökkentése és az adók csökkentése nemcsak gazdaságilag indokolt, hanem egyben a faji egyenlőtlenségek leküzdésére tett kísérlet is, miközben elmélyítette a szakadékot a fehér és fekete közösségek között.

Ezek a gazdasági tervek tehát nemcsak az egyes területek gazdasági fejlődését célozták, hanem azok szociális és rasszista vonatkozásait is erősítették, amelyeket Reagan finoman, de határozottan közvetített a közvélemény számára.

A Trumpról szóló trollkodás és az alternatív jobboldal: Mi rejlik a média és a szimbolikus képek mögött?

Trump retorikájának rasszista töltete valószínűleg tovább növelte a bizalmatlanságot és megerősítette a média képtelenségét, hogy megértse az iróniát. Trump rasszista kifejezései nem ártottak neki, amikor nyilvánosságra kerültek, mert támogatóit nem érdekelte, hogy a média milyen vádakkal illeti őt. Ellentétben más politikai kampányokkal, Trump megjelenése egy új elemet is behozott a diskurzusba: az úgynevezett „trollkodás” módszerét. A „troll” szó szerint egy olyan személyt jelent, aki szándékosan provokálja másokat érzelmi reakciók kiváltásával, és célja a társadalmi normák megzavarása. Nate Silver, a FiveThirtyEight nevű portál szerzője Trumpot „ügyes trollként” írta le, aki a sajtót arra használta, hogy minél több figyelmet vonjon magára.

Trump kapcsolatba került az internetes trollok közösségével is, akik online platformokon, mint a Twitter, a 4chan és a Reddit, pro-Trump mémeket és propagandát terjesztettek. A Trump-kampány részéről sokan használták a Pepe a Béka képeit, amelyek eredetileg nem politikai jelentéssel bírtak. Az interneten való elterjedésük után azonban az alt-right (alternatív jobboldali) mozgalomhoz kapcsolódtak, amelyet sokan rasszista csoportként tartanak számon. A Pepe a Béka, amelyet sokan már a fehér szupremáciát jelképező szimbólumként ismernek, szorosan összefonódott a Trump-kampánnyal. Még akkor is, amikor Trump maga nem kommentálta a képet, fia, Donald Trump Jr. nyilatkozata azt sugallta, hogy a Pepe képet a média túlságosan komolyan veszi.

Fontos megemlíteni, hogy Trump politikai stratégiája nem egy új jelenség. Az ő retorikai módszerei emlékeztetnek Nixon és Reagan elnökök hasonló fogásaira: a rasszista kijelentéseket finoman, oly módon fogalmazták meg, hogy azok mögötti valódi tartalom ne legyen egyértelmű, majd a média hitelességét támadták, ha megpróbálták leleplezni ezeket a rejtett üzeneteket. Trump azonban ezen túl is lépett: ő nem csupán ezt a stratégiát alkalmazta, hanem olyan szélsőjobboldali összeesküvés-elméleteket is hirdetett, mint hogy a választások „el voltak csalva”, vagy hogy a vakcinák autizmushoz vezetnek. Emellett a „fake news” vádjaival próbálta elterelni a figyelmet, ha a média nem értett egyet vele.

A Trump és a hozzá kapcsolódó internetes trollok viszonya tehát rendkívül bonyolult. A híressé vált mémek és képek, mint a Pepe a Béka, nemcsak szórakoztató elemek, hanem politikai szimbólumokká váltak. Azok, akik támogatták Trumpot, gyakran olyan közösségekhez tartoztak, ahol az ilyen képek és üzenetek szoros kulturális jelentéssel bírtak, és amelyek számos különböző politikai nézetet képviseltek. Míg a médiumok sok esetben a rasszista jelentést próbálták hangsúlyozni, sok Trump támogatója úgy látta, hogy ezek a szimbólumok csupán egyfajta vicces trollkodás, ami nem jelent valódi politikai üzenetet.

Az internetes trollok és az alt-right hatása nem csupán a Trump-kampányra korlátozódott. Az ilyen online közösségek tudatosan próbálták provokálni a hagyományos médiát és a közvéleményt, miközben a politikai diskurzust sajátos módon formálták. Trump, mint egyfajta troll, kihasználta a médiát, hogy mindent más fényben tüntessen fel, amit mondott. A célja nemcsak az volt, hogy elérje, hogy minél többen beszéljenek róla, hanem hogy szétfeszítse a hagyományos politikai diskurzust és új szabályokat szabjon. Mindez segítette neki, hogy olyan támogatókat nyerjen, akik nem értettek egyet a politikai korrektséggel és úgy érezték, hogy a mainstream média túl érzékeny.

A Trump által használt trollkodás, mint taktika, azonban nemcsak politikai stratégiaként értelmezhető. Az alt-right és a hasonló online közösségek által használt szimbólumok és képek figyelmeztetnek arra, hogy az interneten való kommunikáció nemcsak szórakoztató, hanem komoly társadalmi és politikai következményekkel is járhat. Az online trollkodás, melyet gyakran azzal a céllal végeznek, hogy provokálják a közvéleményt, egy új dimenziót ad a politikai kampányokhoz, ahol a szavak és a képek könnyedén elérhetik céljukat anélkül, hogy a hagyományos politikai normák szerint értelmeznék őket.

A Trump jelenség és az alt-right közösség térnyerése arra is felhívja a figyelmet, hogy a politikai diskurzus egyre inkább az online térbe helyeződik át. A közösségi média és az internetes platformok már nem csupán eszközként szolgálnak a politikai üzenetek terjesztésében, hanem azok a helyszínek, ahol az új politikai retorika és szimbólumok születnek. A hagyományos politikai kampányok már nem csupán tévé- és rádióreklámokra építenek, hanem a mémek, trollkodások és az online közösségek erejére is.

Miért váltak az egyéni indíttatású zsoldosok az indiai történelem különös figuráivá?
Hogyan állítsuk be a motorokat és konfiguráljuk a gimbal vezérlő elektronikáját?
Miért hasonlítható Donald Trump politikai pályafutása az ókori diktátorokéhoz?