A nemzetközi kiberbiztonsági együttműködés sokszor olyan finom egyensúlyt igényel, amelyben az adás és a kapás aránya állandóan változik, miközben egyik fél sem engedheti meg magának, hogy túl sokat adjon. Az évtizedek óta folytatott munka és tapasztalat ellenére a világ egyik legnehezebb feladata a nemzetközi partnerekkel való együttműködés, különösen a titkos műveletek és a kibertámadások megállításában. A különböző országok jogi, technikai és politikai struktúrái miatt a közös fellépések komoly diplomáciai és operatív készségeket követelnek.

Egy holland kormányzati hivatalban lezajlott esemény jól példázza ezt a kihívást. Egy fárasztó nap végén, amikor a világ egyik legrosszabb légikésésben szenvedője vagyok, egy holland rendőrtiszttel és egy hírszerző kollégájával sörözve beszélgettünk a közelgő nemzetközi kiberműveletről. Az ilyen alkalmak nem pusztán informális megbeszélések, hanem stratégiai összefogások színterei, ahol a résztvevők a legszigorúbb titoktartás mellett osztják meg tapasztalataikat és terveiket.

A beszélgetés során világossá vált, hogy a kiberbűnözés állami támogatással sokkal súlyosabb fenyegetést jelent, mint az átlagos hackerek cselekményei. Egy állam által finanszírozott kibertámadás a hagyományos bűnözésnél ezerannyira káros, hiszen nem csak anyagi, de stratégiai és politikai szinten is veszélyezteti a célpontot. Az államok közötti kiberháború valóságos csatatér, ahol a legmodernebb technológiák és információs hadviselési módszerek ütköznek meg.

A holland hírszerzés egyik különösen sikeres művelete 2014-ben kezdődött, amikor sikerült behatolniuk az orosz APT 29 nevű, az SVR-hez kötődő kiberkém csoport hálózatába. Ez a csoport évek óta célozta meg a nyugati kormányokat és intézményeket, diplomáciai szerveket és vállalatokat. A hollandok képesek voltak nemcsak a digitális adatforgalmat figyelni, hanem biztonsági kamerák képét is megszerezni az orosz titkosszolgálati központból, így élőben láthatták a hacker csapat és látogatóik tevékenységét.

2014 novemberében egy különösen súlyos kibertámadás zajlott az Egyesült Államok külügyminisztériuma ellen. Az orosz hackerek valós időben szereztek be bejelentkezési adatokat, és behatoltak a külügy unclassified rendszerébe. A holland hírszerzők értesítették az amerikai NSA-t, akik az FBI-val és a külügy IT szakembereivel együttműködve küzdöttek az incidens kivédéséért. A támadás olyan szintű volt, hogy végül az egész hálózatot le kellett állítani, ami globális kommunikációs zavarokat okozott, miközben a szakemberek dolgoztak a rendszer helyreállításán.

A támadás kezelése során komoly stratégiai döntések születtek arról, miként kommunikáljanak a nyilvánosság felé. Az FBI-nak, amelynek az adott időszakban én voltam a kibervédelmi szóvivője, az volt a feladata, hogy a háttérben dolgozzon, miközben a külügyminisztérium vállalta a nyilvános tájékoztatást. Az incidens nyilvánosságra hozatala az NSC irányítása alatt történt, amelynek célja a kormányzati üzenetek összehangolása és a diplomáciai feszültségek kezelése volt.

Ez az eset jól rámutat arra, hogy a kiberhadviselés és az államközi kibertámadások elleni védekezés egyaránt technikai és politikai ügy. A legfejlettebb kiberbiztonsági intézkedések mellett elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés, a hírszerzési információk megosztása és a diplomáciai készségek fejlesztése. A támadások mögött álló állami szereplők felismerése és nyilvánosságra hozatala nem csak technikai, hanem stratégiai döntés is, amely befolyásolja a nemzetközi kapcsolatokat és a kiberbiztonság jövőjét.

Fontos megérteni, hogy a kibertérben folytatott küzdelem nem egyszerűen a bűnözők elleni harc, hanem egy globális, államok közötti konfliktus része. Ezért a védekezés nem korlátozódhat pusztán a technikai eszközökre, hanem magában foglalja a politikai, jogi és nemzetközi együttműködési aspektusokat is. A kiberbiztonsági stratégiák kialakítása során szükséges figyelembe venni az állami támogatással végrehajtott kibertámadások komplexitását és azokat a geopolitikai dinamikákat, amelyek befolyásolják az érintett országok biztonsági helyzetét.

Hogyan befolyásolta a politikai játszma az FBI vezetésének váltását és a nyilvánosság bizalmát?

Az FBI vezetőjének menesztése egy összetett és politikailag megterhelt folyamat volt, mely mélyen érintette az intézmény hitelességét és a közbizalmat. A leváltásra vonatkozó döntést hivatalosan egy hivatalos levél és több részletes indoklás kísérte, melyeket a Legfőbb Ügyész és helyettese, valamint maga a Fehér Ház adott ki. A hivatalos magyarázat szerint az akkori igazgató, James Comey, nem megfelelően kezelte a Hillary Clinton e-mail ügyét, ezért szükséges volt a változás az FBI vezetésében a bizalom helyreállítása érdekében.

Azonban az érintett FBI-tagok, akik közel álltak az eseményekhez, mély felháborodással fogadták ezt az érvelést. A Clinton-ügy már hat hónappal korábban lezárult, így a hivatalos indoklás hamissága és politikai motiváltsága nyilvánvalóvá vált. Különösen szembetűnő volt, hogy Rod Rosenstein, az igazságügyi minisztérium helyettes vezetője, aki korábban Comey vezetői képességeiről pozitívan nyilatkozott, most hirtelen arra tett javaslatot, hogy menesszék őt. Rosenstein motivációi között egyértelműen szerepelt a politikai megfontolás, hiszen a Fehér Ház nyomása és Trump elnök személyes érdekei is érvényesültek ebben a döntésben. Kiderült, hogy az elnök megpróbálta Rosensteint rávenni arra, hogy a menesztést a Donald Trump kampányát érintő orosz vizsgálatra hivatkozva indokolja, ám Rosenstein ezt nem tette meg, inkább a Clinton-ügyre koncentrált, ezzel elkerülve a nyílt politikai konfliktust.

A menesztés körülményei és az azt követő események további bizonyítékai is rámutattak a hatalom és politika összefonódására. John Kelly, a Belbiztonsági Minisztérium vezetője, aki a Trump-kormányzat egyik kulcsszereplője volt, egy telefonbeszélgetés során a lemondás lehetőségét fontolgatta a menesztés nyomán, és ezt Comey igyekezett elhárítani, hangsúlyozva a fontosságát annak, hogy elvbarát, elkötelezett emberek maradjanak a hatalom közelében. Ez a telefonbeszélgetés később vitatott lett a Fehér Ház által, amely tagadta Kelly lehetséges távozásának komolyságát, ám a közeli munkatársak beszámolói ezt cáfolták.

A menesztés utáni kommunikáció is szokatlanul és szigorúan kontrollált volt. Comey nem kapott lehetőséget arra, hogy saját szavaival búcsúzzon az FBI-tól, mivel Jeff Sessions, az igazságügyi miniszter, személyesen tiltotta meg ezt, maga helyett hivatalos közleményt küldve ki az FBI-nak. Ez a lépés jól tükrözte, milyen feszült és politikailag motivált volt a helyzet, ahol a hatalmi szervek igyekeztek korlátozni a volt vezető befolyását és kommunikációját az intézményen belül.

Még az utazás körülményei is példázatként szolgálnak az események abszurditására: amikor az FBI belső jogásza vitatni kezdte, hogy Comey használhatja-e az ügynökség repülőgépét, mert már nem hivatalos munkatárs, az álláspont világosan mutatta a személyes megtorlás és a szándékos ellehetetlenítés eszközeit. Egy ilyen jellegű, a hivatalos protokolltól eltérő viselkedés egyértelműen az érintett személy megbélyegzésére irányult, és nem a hivatalos szabályozás érvényesítésére.

Az FBI belső kultúráját és a vezetői kommunikációt jól jellemzi Comey ragaszkodása ahhoz, hogy személyes üzenetein keresztül folyamatosan kapcsolatban maradjon a szervezet tagjaival, így a korlátozások különösen mélyen érintették őt és az egész közösséget. A vezető és a beosztottak közti közvetlen, bizalmi kommunikáció hiánya hosszabb távon gyengítheti a szervezet kohézióját és működőképességét.

Fontos megérteni, hogy az ilyen politikai játszmák nem csupán egyetlen személy karrierjét érintik, hanem az egész intézmény működését és a közvélemény szemében való hitelességét. A politikai befolyásoltság érzése a jogállamiság alapelveinek megsértését idézheti elő, ami hosszú távon aláássa a hatékony bűnüldözést és a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalmat. Az intézményi autonómia és a vezetők politikai nyomás alóli védelme kulcsfontosságú a jogállami működés fenntartásában. Ez a történet azt is megmutatja, hogy a hatalom és a politika összefonódása milyen mélyen befolyásolhatja a legfontosabb jogérvényesítő szerveket, és milyen következményekkel járhat a nyilvánosság tájékoztatására és a demokratikus normák fenntartására nézve.

Miért ne higgyünk a mély állam elméletében?

A "mély állam" kifejezés az amerikai politikában a 21. században vált széles körben ismertté. Eredetileg olyan külföldi, gyenge rezsimekben használták, ahol titokban valós hatalommal rendelkező frakciók irányították a politikai döntéseket. A Trump-korszakban e kifejezés egy olyan konspirációs narratívát sugallt, amely a nemzetbiztonsági intézmények belső aláásásáról szólt, s azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a választók akaratát veszélyeztetik azok, akik nem a választott elnök pártját képviselik. A Trump-kormányzat mindent a "mély állam" számlájára írt, beleértve a médiának szivárgó információkat is, amelyek károsak voltak a számára, mint például Michael Flynn lehallgatott telefonbeszélgetései vagy az oroszokkal való kapcsolatok. A sajtótitkok kiszivárogtatását, valamint a Robert Mueller által vezetett nyomozást is a "mély állam" koncepciója alá próbálták besorolni, és a demokratákkal való összeesküvésként ábrázolni.

A mély állam elmélete számos vitát váltott ki, és bár sokak számára hihetetlennek tűnhet, a valóságban a nemzetbiztonsági intézmények működése nem támasztja alá a "mély állam" létezését. Egy volt magas rangú nemzetbiztonsági tisztviselő, aki hosszú ideig dolgozott az amerikai kormányzatban, határozottan elutasította a mély állam koncepcióját. Az ő véleménye szerint az ilyen összeesküvés-elméletek teljesen alaptalanok, hiszen a kormányzati tisztviselők túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy a háttérben titkos összeesküvéseket szőjenek, miközben napi szinten próbálnak elvégezni munkájukat.

A valóságban a kormányzati ügynökségek, mint például az FBI, rendkívül szoros ellenőrzés alatt működnek. Az FBI hierarchiájában két szint van, amelyeket ugyanúgy tisztelnek: az egyik a főigazgató és a vezető menedzserek, míg a másik a terepi ügynökök és elemzők csoportja. Az FBI-ban az ügynökök és elemzők, akik évtizedekig dolgoznak egy-egy nyomozáson, nagy tiszteletnek örvendenek, és sok esetben fontosabb szerepet játszanak, mint maga a főigazgató. Ha egyetlen ügynök vagy elemző is azt tapasztalná, hogy egy magas rangú vezető helytelenül beavatkozik egy ügybe, akkor azonnal nyilvánosságra hozná azt a Kongresszus előtt vagy a sajtón keresztül.

A kormányzati intézményekben nincsenek titkos csoportok, amelyek egyes politikai célokat követve összeesküvésbe kezdenének. Minden információ szigorúan védett, és az ügynökök számára rendszeres ellenőrzések vannak érvényben, hogy biztosítsák, hogy nem adnak ki titkos információkat külföldi kormányoknak vagy médiának. Az úgynevezett "belső fenyegetés" programok folyamatosan figyelemmel kísérik az alkalmazottakat, hogy megakadályozzák a titkos információk kiszivárogtatását.

Még azok számára is, akik esetleg kételkednek a mély állam létezésében, a konspirációk iránti vonzalom gyakran pszichológiai eredetű. Az emberek hajlamosak hinni abban, hogy minden nagy eseménynek valamilyen nagy okra kell visszavezethetőnek lennie. Ez a dinamika Trump elnökségével kapcsolatban is érvényes. Sokak számára nehéz elfogadni, hogy egyesek az őt körülvevő személyek közül egyesek valós bűncselekményeket követtek el, így inkább valamilyen titkos, nagyobb konspirációt feltételeznek. Azok a politikusok, akik manipulálni akarják a közvéleményt, könnyedén kihasználhatják az ilyen típusú gondolkodást.

A mély állam elmélete az amerikai történelem során nem először jelent meg, és bár vannak olyan esetek, amikor a titkosszolgálatok és a biztonsági intézmények valóban visszaéltek hatalmukkal, az ilyen visszaélések általában politikai vezetők utasítására történtek. A Watergate-ügy és a 9/11 utáni vizsgálatok rámutattak arra, hogy a legtöbb titkos művelet a választott politikai vezetők irányítása alatt zajlott, nem pedig egy titkos, kívülről irányított államgépezet révén.

A történelmi és politikai elemzések arra is rámutatnak, hogy a mély állam koncepciója alapvetően hibás, és az egyes intézmények belső működésében nem található olyan titkos struktúra, amely képes lenne a kormányzat ellen irányuló összeesküvésre. Azok, akik ebben hisznek, hajlamosak túlbecsülni az állami intézmények képességeit és a hatalom koncentrációját, amely a valódi irányítást jelenti.

Miért fontos a szabályok mögötti okok megértése, és mikor érdemes eltérni tőlük?
Hogyan építsünk márkát, hogy növeljük a vállalkozás értékét?
Hogyan befolyásolják az ionizációs és rekombinációs reakciók a plazma hőátadási jellemzőit?