Miért veszélyesek a maszkok? Az agyunkra gyakorolt hatásuk és a hosszú távú következmények

A tudományos közösségben és a közvéleményben egyre több figyelem irányul a maszkok viselésének hosszú távú hatásaira, különösen az agyra gyakorolt hatásukra. Dr. Griesz-Brisson, a neurológus, már régóta figyelmeztet a maszkok használatának potenciálisan káros következményeire. Szerinte a maszk viselése miatt kialakuló oxigénhiány fokozza az agy degeneratív folyamatait, amelyek már így is jelen vannak az öregedés során. Az agysejtek, amelyek képtelenek regenerálódni, nem képesek újra kialakulni, amikor a megfelelő oxigénellátottság megszűnik. Azaz, ami elvész, az örökre elvész.

Azok az emberek, akik hosszú órákat töltenek maszkban, mint például bolti dolgozók és iskolások, különösen ki vannak téve a kockázatnak. Hogyan befolyásolja mindez az ő agyuk fejlődését és mentális állapotukat? Dr. Griesz-Brisson szerint az oxigénhiány hatásai hosszú távon súlyosak, és azok, akik nap mint nap maszkot viselnek, fokozatosan szenvedhetnek a kognitív funkciók csökkenésétől, amely akár évtizedekkel később is megmutatkozhat.

A maszk viselésének hatásai nem csupán az agy működését érintik, hanem az egész testet. A maszkokban felhalmozódó szén-dioxid nemcsak a koncentrációt csökkenti, hanem álmosságot, fáradtságot és szorongást is okozhat. Griesz-Brisson határozottan kijelentette, hogy ő maga nem visel maszkot, mert szüksége van az oxigénre ahhoz, hogy tiszta fejjel végezze a munkáját, és hogy ne kerüljön a szén-dioxid okozta áramlásba. A kényszerített maszkhasználat nem csupán egyéni választás kérdése, hanem egy olyan orvosi ellenjavallat, amelyet nem szabadene elfogadni.

Különösen aggasztó a maszkok hatása a gyerekekre és fiatalokra. Az ő agyuk még fejlődik, és minden egyes oxigénmolekula létfontosságú számukra a tanulás és a kognitív fejlődés során. Az oxigénhiány nem csupán a fizikai egészségüket károsíthatja, hanem a fejlődési lehetőségeiket is drámaian csökkentheti. Griesz-Brisson figyelmeztetett arra is, hogy a gyerekek agyának oxigénhiányos állapotba kényszerítése veszélyes és bűncselekmény, hiszen a károsodás, amelyet ily módon szenvednek el, már nem visszafordítható.

Az orvosi közösség egyes tagjai is tisztában vannak a maszkok használatának hosszú távú veszélyeivel, de sok esetben nem mernek szembeszállni a kormányzati intézkedésekkel, amelyek a maszkok viselését előírják. Miért nem végzik el azokat a kockázatelemzéseket, amelyek alapvetően szükségesek ahhoz, hogy megértsük, miért kellene elkerülni a maszkviselést? A válasz egyszerű: mindenki, aki egyetértene ezzel, azaz azok, akik felhívnák a figyelmet az oxigénhiány okozta károkra, gyakran kockázatot vállalnának a hivatali pozíciójukban, és kénytelenek lennének szembenézni azzal, hogy a rendszer, amelyben működnek, valójában a saját egészségük ellen dolgozik.

A maszkok hatásai nemcsak a közvetlen fizikai egészségi állapotra vannak hatással, hanem a társadalom egészére is. Az egészségügyi szakembereknek, a kormányoknak és a társadalmi intézményeknek felelősséget kell vállalniuk a helyes döntése

Hogyan alakítja át a kultúra az észlelést és a csoportgondolkodást a mai társadalomban?

Az iskolai rendszerek és a hozzájuk kapcsolódó intézmények, mint a főiskolák és egyetemek, hierarchikusan szervezett politikai és ideológiai kontroll alatt állnak, ahol a felsőbb szintek — a kultusz vezetői — meghatározzák az irányvonalakat. Ezek a szabályok kényszerűen terjednek lefelé, és az ellenállók gyakran kiszorítódnak, sőt elbocsátásra kerülnek, míg a diákok maguk is azonosulnak a programozott csoportgondolkodással és felszólítják a disszonáns hangokat eltávolítására. Ez a dinamikus kontroll és kizárás egyre inkább jellemzi a társadalmi intézményeket, miközben a közösségi nyomás olyan erővel hat, hogy még a családtagok közötti viszonyokat is megterheli.

A „woke” ideológia és a politikai korrektség nem egyszerűen nézetek, hanem olyan mechanizmusok, amelyek az igazság alapú diskurzust teljesen ellehetetlenítik. A történelmi tudás és tények törlése, vagy átalakítása a múlt kontrollálásán keresztül befolyásolja a jövőről alkotott képet, így a fiatal generációk nem rendelkeznek a múlt ismeretével, amely kritikával vagy ellenállással szolgálhatna a jelenlegi rendszerrel szemben. Ennek következtében a tények nem számítanak többé, és egyfajta dogmatikus csoportgondolkodás, egy új vallás jött létre, amelyhez való alkalmazkodás az egyéni gondolkodás feladását követeli meg.

Ez a mechanizmus azonban nem véletlen melléktermék, hanem a hatalmi elit — a kultusz — tudatos stratégiája, amely az egykor szabadságjogokat védő baloldali értékek eltorzításával és eltérítésével valósul meg. A korábbi ellenzéki mozgalmak helyét egy olyan globális hálózat vette át, amely pénzügyi és politikai eszközökkel biztosítja a „woke” ideológia terjesztését, és elkülöníti azokat, akik nem hajlandók alávetni magukat az új rendnek. Ez a rendszer a társadalmi átalakulás valamennyi aspektusát átfogja, az oktatástól kezdve a közéletig, hogy egy egységes, kontrollált, megosztott és irányított világképet hozzon létre.

Fontos megérteni, hogy ez a folyamat nem csupán egy ideológiai harc, hanem egy komplex társadalmi kísérlet, amelyben a múlt torzítása, a tömegek tudati irányítása és az egyéni különállás ellehetetlenítése alkotják a hatalom fenntartásának alapjait. Az emberi gondolkodás szabadsága, az önálló és kritikus észlelés megőrzése kulcsfontosságú a személyes és társadalmi szabadság megőrzésében.

Hogyan válik Beersheba globális kibervédelmi központtá és milyen mélyebb valóságokat rejt a látható világ?

Beersheba példája jól mutatja, miként alakítható ki egy olyan komplex és innovatív kibervédelmi ökoszisztéma, amely ötvözi a tudományos kutatást, a kormányzati támogatást és a multinacionális vállalatok jelenlétét. A Ben Gurion Egyetem kibervédelmi mesterképzése és a Cyber Security Research Center adja meg az akadémiai hátteret, miközben a világ élvonalába tartozó cégek, mint az EMC, Deutsche Telekom, PayPal, Oracle, IBM és Lockheed Martin, folyamatosan jelen vannak a városban. Ez az egyedülálló szinergia teremti meg a feltételeket egy dinamikus és versenyképes iparág fejlődéséhez.

Az itt képzett szakemberek szigorú kiválasztás és képzés révén válnak a kibertér elismert szakértőivé, majd a katonai szolgálat után saját cégeket alapítanak, amelyek technológiáját részben az állam is támogatja. A történet azonban ennél jóval bonyolultabb, és kiterjed a globális hálózatokra is, ahol a kibertámadások, adathalászat és rendszerekbe való behatolás nem csupán védekezést, hanem agresszív offenzívát is jelent.

A kibervilág irányítása egy globális, titkos hálózaton keresztül zajlik, amelynek központjában az izraeli hadsereg hírszerző egysége, az Unit 8200 áll. Ez az egység szakosodott más országok rendszereibe való behatolásra, vírusok terjesztésére, információgyűjtésre és akár rendszerek távoli irányítására is. Az egységhez kötődő szereplők számos jelentős technológiai vállalat vezető pozícióit töltik be, és befolyásolják a globális technológiai fejlődést.

Azonban az igazán mély összefüggések messze túlmutatnak a látható világon. Az emberi érzékelés rendkívül korlátozott, hiszen csak az elektromágneses spektrum alig 0,005 százalékát vagyunk képesek észlelni. Látható fényünk ennél is kisebb részét teszi ki ennek a spektrumnak, miközben a valóság, amely körülvesz minket, végtelen sok dimenzióban létezik. Ez a korlátozott érzékelés önmagában is rávilágít arra, mennyire kis része a valóságnak az, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk.

Az univerzumok végtelen sokasága, a látható fény szűkös spektruma, és az emberi test mikrobás genetikai összetétele mind arra utal, hogy a „valóság” jelentősen komplexebb annál, amit érzékeink által befogadunk. Ez a felismerés alapvető fontosságú, ha meg akarjuk érteni azokat a mechanizmusokat, amelyek révén egy láthatatlan erő manipulálhatja az emberiséget. A kultusz, amelyről szó van, nem csupán egy földi vagy politikai hatalom, hanem egy olyan titkos hálózat, amely a valóság határait feszegeti, és amely az emberi tudat korlátozott érzékelését kihasználva működik.

A modern társadalmak többsége az érzékszervi valóságra korlátozódva hiszi azt, hogy csak az létezik, amit lát, hall, tapint vagy megízlel. Ez az elképzelés azonban egy szigorúan mesterséges, tudatosan fenntartott illúzió, amely lehetővé teszi a valóság manipulálását és az információk ellenőrzését. Az intézmények, a tudomány és az oktatás jelentős része ebben az illúzióban hisz és működik, miközben a valóság sokkal tágabb és mélyebb. Az ortodoxia kihívói gyakran elutasításban és stigmatizálásban részesülnek, így védve az uralkodó rendszer által fenntartott hamis narratívát.

Az emberi lét identitása nem a külső címkék és társadalmi szerepek által meghatározott. Az igazi „én” a tudat, az a tiszta és végtelen tudatosság, amely az érzékszervi tapasztalatokat „megéli”, de nem korlátozódik rájuk. Ez az örök, határtalan „én” folytatja létezését a testi halál után is, egy másfajta valóságban, amely túlmutat a fizikai világ korlátain. Ez az alapvető megértés radikálisan átformálja a világképet, és megkérdőjelezi azokat a társadalmi, politikai és kulturális struktúrákat, amelyek az „én” fogalmát csupán biológiai és társadalmi konstrukcióként kezelik.

A valóság érzékelése és az önazonosság mélyebb megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy felismerjük azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek a láthatatlan erők által irányított világban működnek, és amelyek célja a teljes kontroll fenntartása az emberiség felett. Csak ezzel a tudással felvértezve lehetünk képesek átlátni a felszín mögötti összefüggéseket és megőrizni belső szabadságunkat egy egyre inkább manipulált világban.

Hogyan befolyásolta Trump a 2020-as választások utáni politikai helyzetet Georgiában és a Republikánus Pártot?

A támogatóinak többsége, hónapokkal az elnökválasztás után sem volt hajlandó elfogadni a választás eredményét, ami nemcsak politikai, de társadalmi törésvonalakat is nyitott. Ez az elutasítás mély bizalmatlanságot táplált az intézmények iránt, megkérdőjelezve a demokrácia alapvető folyamatait. Trump körüli támogató közeg, amely sokszor távolról érkezett, tovább erősítette ezt a légkört, ahol a politikai narratíva egyre inkább az ellenségképzésre és a belső viszályokra koncentrált.

Az elnök perzonalizált ellenséglistája, amely napról napra bővült, egyfajta belső feszültséget generált a Republikánus Pártban. Például Chris Carr, Georgia állam republikánus főügyésze, akit Trump kihívóként kezdett kezelni, egyszerre vált a párton belüli konfliktusok csomópontjává. Trump nem habozott támadni még saját párttársait sem, ha azok nem támogatták jogi kísérleteit az eredmény megmásítására, miközben számos republikánus állami főügyész, például Texasból, ugyanakkor nyilvánvalóan politikai manőverként használta a választási eredmények elleni peres eljárásokat.

A demokraták részéről pedig pesszimizmus uralkodott, hiszen a párt helyi szervezete és jelöltjei sokszor kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy jelentős változást érjenek el a szenátusi helyekért folyó küzdelemben. Trump önmagának is ártott, saját kampányával és támogatóinak radikalizálásával, de ezzel együtt az ellenzék is nehezen tudott felkészülni egy hatékony ellenkampányra.

Az Elektori Kollégium december közepi szavazása formálisan megerősítette Joe Biden elnökségét, azonban Trump elutasítása, hogy elfogadja ezt az eredményt, súlyos politikai válságot idézett elő. Mitch McConnell, a Szenátus republikánus vezetője, a hagyományokhoz és az alkotmányhoz hű maradva elismerte Biden győzelmét, ami éles szakítást jelentett Trump és a Republikánus Párt közötti korábbi együttműködésben. Ez az elismerés ugyanakkor nem volt mentes személyes konfliktusoktól és feszültségektől.

A december 15. utáni időszakban Trump egyre inkább a kongresszusi republikánusokra fordította haragját, különösen azokra, akik nyíltan megkérdőjelezték az általa támogatott választási csalás-elméleteket vagy ellenezték az elektori eredmények megakadályozására irányuló törekvéseket. Ez a megosztottság tovább gyengítette a párt kohézióját, miközben Trump belső körének egyes tagjai, például Pat Cipollone és Robert O’Brien, megpróbálták elhárítani a politikai válságot.

Trump megtagadta a vereség elfogadását, és ugyanakkor megosztottságot szított saját táborán belül és a politikai ellenfelek között egyaránt. Ez az időszak a demokratikus intézmények és a politikai pártok közötti feszültségek kiéleződését hozta, amelynek következményei még hosszú távon is érezhetők. Az események rávilágítanak arra, hogy a személyes hatalomvágy és a politikai ambíciók miként képesek aláásni a demokratikus normákat, ha nem áll ellenük hatékony intézményi ellenőrzés és politikai felelősségre vonás.