Miért fontos a republikánus örökség visszaszerzése és védelme?

A republikánus mozgalomnak mindig is kiemelkedő szerepe volt nemcsak az ír történelemben, hanem a politikai és társadalmi változások előmozdításában is. A republikánizmus lényege sohasem volt más, mint az emberekért, a köznépért való harc, és a társadalom igazságosabbá tételére tett folyamatos erőfeszítés. Azonban az idők változásával, a politikai tájékozódás és a társadalmi viszonyok átalakulásával sok republikánus számára a mozgalom valódi szelleme kezdett elveszni. Az igazság, hogy a republikánus ügyet nem a politikai pártok vagy titkos csoportosulások birtokolják, hanem mindazok, akik hisznek benne, és akik egyenlőként kívánják látni az ír népet. A republikánizmus nem a korrupció, a megfélemlítés vagy a másoktól való elszigetelődés eszméje. Nem önérdekű célokat szolgál, hanem a köztársaságot, amelyet a népért hoztak létre.

Az igazi republikánizmus nem egy személyi kultusz, hanem azoknak az embereknek a harca, akik mindig is a mozgalom rejtett gerincét képezték. Egykoron ezek a személyek a szabadságharcosok voltak, a mai világban pedig azok a munkások, taxisofőrök, kórházi segédmunkások, tanárok és más, hétköznapi hősök, akik mindennapi életükben hozzájárulnak a közösség fejlődéséhez. Ők a mozgalom valódi képviselői, és nekik is éppúgy joguk van arra, hogy hallassák hangjukat.

A politikai elit által diktált folyamatok egyre inkább szembemennek a köznép érdekeivel, és a köztársaság valódi céljai háttérbe szorulnak. A társadalom sok tagja számára a történelem valósága egyre inkább eltorzul, és olyan elvek kerülnek előtérbe, amelyek nem tükrözik a nép érdekeit, hanem inkább a politikai hatalom fenntartását szolgálják. A "kriminalizálás", amely gyakran a republikánus mozgalommal kapcsolatos, szégyenteljes és ellentétes azokkal az alapelvekkel, amelyekre a mozgalom épült. A republikánusoknak kötelességük megállítani ezt a visszaélést, és fel kell állniuk a becsületükért, tisztességükért és az igazságért.

Az igazságosságért folytatott küzdelem nem egyes egyének vagy csoportok érdekeit kell, hogy szolgálja, hanem minden emberét, akik részt vesznek benne, vagy akik osztoznak a közös értékekben. A republikánus ügy nem tartozik egy szűk elithez, hanem mindazokhoz, akik hisznek benne. Ma elérkezett az idő, hogy a republikánusok újra egyesüljenek, hogy megvédjék örökségüket, és hogy vállalják közösen a harcot a korrupció, a bűnözés és az igazságtalanság ellen.

A republikánus közösségnek nemcsak hogy ki kell állnia az igazságért, hanem meg kell értenie, hogy az igazi szabadság csak akkor érhető el, ha mindenki számára biztosítják az egyenlőséget és méltóságot. Az igazság nem csak a történelem könyveiben létezik, hanem mindennapi életünkben is. A küzdelem soha nem ér véget, és mindig meg kell kérdőjelezni, hogy hol tartunk most, és hogyan érhetjük el a kitűzött célokat.

A republikánusoknak fel kell ismerniük, hogy a mozgalom sohasem a személyes haszonról szólt. A köztársaságért folytatott harc olyan szellemiség, amely arra készteti az embereket, hogy közösen dolgozzanak egy igazságosabb világért. Az igazságosság és a méltóság nem válhat csak egy ideálissá, amit a hatalom meg akar torpedózni. Ezt minden republikánusnak fel kell vállalnia, és soha nem szabad elfelejtenie, hogy miért küzdöttünk egykor.

Miért nevezik árulásnak a „béke folyamatát” az ír republikánus mozgalom egyes körei?

Az ír republikánus mozgalom belső történetében vannak pillanatok, amelyeknél élesen kirajzolódik a törésvonal az eszmék és a gyakorlat, az elvek és a vezetés által követett politikai irány között. Az egyik ilyen pillanat a „No More Lies” nevű laza kongresszus megszületése volt. Ez a csoport nem kívánt párttá válni, de erkölcsi védelmet akart nyújtani azoknak a republikánusoknak, akik úgy érezték, hogy a párt cenzorai és a gondolatrendőrség ellenében nyílt vitát kell folytatniuk. Az ilyen kezdeményezések mögött nem pusztán taktikai viták álltak, hanem a hitelesség, a tisztesség és a mozgalom eredeti céljai feletti aggodalom.

Sinn Féin vezetése ezzel szemben, miközben a PSNI támogatásával saját fizikai fenyegetettségére hivatkozott, olyan stratégiát követett, amely valójában a kritikus hangok elhallgattatására irányult. Nem a fizikai támadásoktól féltek – ezt mindennapi életvitelük is mutatta –, hanem attól a lehetőségtől, hogy a csalódott republikánusok egy alternatív politikai platformmal lépnek a nyilvánosság elé, s ezzel megingatják a vezetés pozícióját. A független találkozók tiltása, a résztvevők megfenyegetése, a kritikus hangokhoz erőszakos szándék társítása mind ennek a fenyegető és egyben álcázó taktikának a része volt. Az ilyen hangok azonban egy egészséges republikánus hagyomány részei: a kritikai önvizsgálat és az elvekhez való ragaszkodás nélkül a mozgalom belülről pusztul el.

Ezt a dilemmát különösen élesen világítja meg D. Óg nemzedéke, amelyet gyakran a Nagypénteki Megállapodás generációjának neveznek. Az ő családi története – a nagyapa nyelve, az ír tájak, dalok, sportok iránti szeretet, a több évszázados szabadságharccal való azonosulás – mutatja, hogyan élhet egy emberben tovább az ír republikánus ethosz. De ezzel az ethoszszal szemben ott áll az a valóság, amelyet D. Óg „Got Fuck All Agreement”-nek nevez: egy megállapodás, amely nem szabadította fel Írországot, hanem intézményesítette a brit jelenlétet hat megyében, miközben a brit hadsereg több tízezer katonája maradt az utcákon.

Brendan Hughes, akit D. Óg is példaképének tart, nem félt nyilvánosan szembeszállni a vezetőséggel, amikor az népszerűtlen volt. Ő látta meg először azt a jelenséget, amelyet azóta sokan „Armani Suit Brigade”-nek csúfoltak: a belfasti luxushotelekben tárgyaló vezetőket, akik néhány mérfölddel arrébb a legnagyobb nyomorban élő közösségeket hagyták magukra. A mozgalom, amely egykor a Brit Birodalom gazdasági szívébe csapott le, fegyvereit letéve beült az elnyomó hatalom asztalához, s ezzel elárulta azokat, akik életüket áldozták a szabadságért.

A brit stratégia történelmileg is ismert: ha a csatatéren nem tud legyőzni egy népet, akkor olyan figurákat választ ki, akik személyes ambícióik révén hajlandók a kompromisszumokra, amelyek végül a gyarmati uralom konzerválását szolgálják. Írországban sem történt ez másként. A „disszidens republikánus” bélyege, amelyet a média és az alkotmányos nacionalisták aggatnak mindazokra, akik nem hajlandók elfogadni a brit uralmat, valójában paradox: nem ők tértek le a republikánus útról, hanem azok, akik most Britanniát szolgálva uralkodnak. Hughes ezért nevezte magát „bűnbánat nélküli feniánnak”.

E negyedszázados évforduló idején a hivatalos diskurzus „béke folyamatról” beszél. De mit nevezünk békének? Mi békés abban, ha családokat éjjel rángatnak el a rendőrök? Mi békés abban, ha a fiatalokat reménytelenség és öngyilkosság sújtja, miközben a brit katonai és rendőri jelenlét normalizálódik? Az ír republikánus mozgalom jövője szempontjából létfontosságú, hogy ezek a kérdések feltehetők és megvitathatók legyenek, s hogy a vita résztvevői ne legyenek kitéve fenyegetéseknek, lejáratásnak és manipulációnak.