Az egyenlőtlenséget gyakran szükséges rosszként ábrázolják – vagy mint a gazdasági növekedés motorját, amely hosszú távon mindenki javát szolgálja, vagy mint a szorgalom ösztönzőjét, amely igazolja a jutalmak egyenlőtlen elosztását. Ezek az elképzelések mélyen beágyazódnak a neoliberális piacgazdaságok értékrendjébe, ahol a meritokrácia – az érdemek alapján történő előrejutás – uralkodó narratívaként funkcionál. A társadalmi attitűdök azonban nem kizárólag az egyenlőtlenség mértékéből erednek, hanem attól is, hogy azt igazságosnak vagy igazságtalannak ítélik-e az emberek. A percepciók formálása ebben a térben döntően hat az újraelosztás támogatására is.

Az International Social Survey Programme adatai szerint a legtöbb országban jóval kisebb az egyetértés azzal az állítással, hogy „nagy jövedelmi különbségek szükségesek a jóléthez”, mint azokkal, amelyek az egyenlőtlenséget strukturális igazságtalanságként értelmezik – például, hogy „az egyenlőtlenség a gazdagok és hatalmasok hasznára szolgál”, vagy hogy „a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezők jutnak előre”. Azokban az országokban, ahol a jövedelmi különbségek kevésbé aggasztják az embereket, nagyobb hajlandóság mutatkozik azzal egyetérteni, hogy az egyenlőtlenség szükséges a jóléthez. Ezzel szemben azokban a társadalmakban, ahol erőteljesebbek az igazságtalanság érzései, erősebb az újraelosztás támogatottsága is.

A meritokratikus elvek hangsúlyozása individuális értelmezési keretet hoz létre az egyenlőtlenség magyarázatára: az emberek azt gondolják, hogy „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. Ez a felfogás hajlamossá teszi az egyéneket arra, hogy tolerálják a magasabb fokú egyenlőtlenséget, amennyiben azt igazságosnak, érdemeken alapulónak ítélik. Az újraelosztással kapcsolatos attitűdöket is alapvetően befolyásolja az, hogy az emberek hogyan értékelik a társadalmi mobilitás lehetőségét: ha úgy vélik, hogy az előrejutás csupán egyéni erőfeszítés kérdése, kevésbé támogatják az újraelosztást; ha viszont a strukturális akadályokat hangsúlyozzák – például a származás, vagyon vagy kapcsolatok szerepét –, erőteljesebb újraelosztási igényt fogalmaznak meg.

Érdekes módon, azokban az országokban, ahol az egyenlőtlenség objektíve magasabb, az emberek gyakrabban hisznek abban, hogy társadalmuk meritokratikus. A Duru-Bellat és Tenret által elemzett adatok 26 országból arra utalnak, hogy az egyenlőtlenség nem csupán gazdasági realitás, hanem ideológiai konstrukcióként is működik. A társadalmak magasabb egyenlőtlenség mellett mintha szükségszerűen építenék fel a meritokratikus narratívát, amely legitimizálja a különbségeket. Ennek ellenére az egyének szintjén meglepően alacsony azok aránya, akik valóban úgy érzik, hogy saját társadalmuk igazságosan jutalmazza az erőfeszítéseket – a vizsgálatok szerint csupán egyharmaduk értett ezzel egyet.

A kelet-európai posztszocialista országok lakosai különösen szkeptikusak a meritokrácia valóságával kapcsolatban. A nyugat-európai országok vegyes képet mutatnak: míg a nyugatnémetek hajlamosabbak hinni az érdemek alapján történő előrejutásban, addig a franciák szinte egységesen kételkednek ebben. Az Egyesült Államok, a „lehetőségek hazája”, szintén érdekes kivétel. Bár az amerikaiak túlnyomó többsége hisz a kemény munka értékében – több mint 90% véli úgy, hogy a szorgalom nélkülözhetetlen a felemelkedéshez –, ez a hit alig van hatással az egyenlőtlenséggel kapcsolatos véleményükre. Az elvek szintjén tehát erős a „saját erőből felemelkedés” narratívája, de a gyakorlatban egyre többen érzékelik a strukturális korlátokat.

Az amerikai társadalom példája rámutat arra a feszültségre, amely a hit és a tapasztalat között feszül. Az emberek egyidejűleg hisznek az érdemekben, ugyanakkor érzékelik a társadalmi háttér, kapcsolatok és örökölt előnyök szerepét is. A nemzetközi összehasonlítások alapján elmondható, hogy az egyének többsége nem kizárólag individuális vagy kizárólag strukturális okokkal magyarázza a társadalmi sikerességet, hanem e kettő összjátékaként értelmezi.

Fontos megérteni, hogy az egyenlőtlenségek legitimációja nem kizárólag gazdasági mutatókon múlik. A GDP vagy a Gini-koefficiens önmagában kevéssé magyarázza az igazságosság percepcióját. Az egyének saját helyzetük igazságosságát gyakran vetítik ki az egész társadalomra: aki úgy érzi, hogy megérdemelten kapja fizetését, hajlamosabb azt gondolni, hogy másokat is érdemeik szerint jutalmaznak. Ezzel szemben, ahol erőteljesebb a társadalmi igazságtalanság tapasztalata, ott nagyobb a kollektív igény az egyenlőtlenségek elleni fellépésre, újraelosztásra és strukturális reformokra.

A társadalmi attitűdök tehát nem pusztán reflexiói a valóságnak, hanem formálói is annak. Az igazságosságba vetett hit, a lehetőségek érzékelése és az egyéni felelősség narratívája együtt alakítják a társadalmi konszenzust arról, hogy mi tekinthető elfogadhatónak vagy tűrhetetlennek. Az a kérdés, hogy az egyenlőtlenség mennyire tűnik igazságosnak, nem pusztán morális vagy gazdasági kérdés – politikai kérdés is. És minden politikai kérdés mögött ott rejlik a közösségi döntés arról, milyen világban kívánunk élni.

Hogyan hatnak a mindennapi ellenállás formái az egyenlőtlenségre?

A kollektív cselekvés szabad lovas problémáját, amely a közösségi akciók költségeit és hasznait vizsgálja, sokkal többet tárgyalták, mint a szimbolikus dominanciával kapcsolatos kérdéseket. Az ilyen típusú cselekvéseknél, mint a szakszervezeti akciók, sokszor a résztvevők egyéni költség-haszon elemzései alapján nem hajlandók kockázatot vállalni, hanem inkább arra törekednek, hogy mások erőfeszítéseire "felüljenek". A szakszervezetek, amelyek közjókat képviselnek a tagjaik számára, gyakran a közös érdekek védelme érdekében szerveznek sztrájkokat. Azonban az egyéni részvétel nem mindig indokolt, hiszen a sztrájkokkal járó költségek és kockázatok miatt sokan inkább másokra hagyják a terhet. Ezt a problémát Olson is felvetette, rámutatva, hogy a szakszervezetek a tagjaik számára különféle ösztönzőket kínálnak, amelyek módosítják az egyéni költség-haszon elemzést, így elérve, hogy végül mégis megtörténik a kollektív cselekvés.

A szociális mozgalmak, amelyek az emberek politikai részvételének növelését célozzák, különféle formákban jelentkezhetnek. Az amerikai polgári jogi aktivisták, akik a választási regisztrációs akciókat vezetve, az iskolákban oktatták a diákokat, például az egyéni részvétel fontosságára, olyan eseményeket szerveztek, amelyek különböző társadalmi rétegekből vonzották az embereket. Az ilyen akciók eredményeként, mint a déli államokban tapasztalt linchingszámok csökkenése, a politikai részvétel növekedett, és az Egyesült Államok nemzetközi szerepe is megerősödött, mivel a polgári jogokat a kormány mint az amerikai morális fölény eszközeként kezdte bemutatni.

A szimbolikus keretezés is egy rendkívül fontos aspektus, amely meghatározza a társadalmi mozgalmak sikerét vagy kudarcát. Ilyen példa a pro-choice és pro-life aktivisták ellentétes állásfoglalása, akik ugyanazt a "jogok" keretet használják, de teljesen eltérő célokat követnek. A vita arról, hogy mi legyen a női reprodukciós jogok és a magzat életének joga között, az ilyen típusú szembenállásokat szemlélteti. Mindkét oldal alkalmazza a jogokhoz való jogot, ám az alkalmazásuk célja éppen a konfliktus.

Bár a kollektív ellenállás nem mindig nyilvánvalóan szervezett, vagy explicit módon szembenálló, az egyszerű mindennapi viselkedésben is számos módon megjelenhet. Az egyéni vagy kisebb közösségi szinten megvalósuló ellenállás nem mindig az egyenlőtlenséggel szembeni frontális összecsapás, de mégis a társadalmi normák, szabályok megkérdőjelezését, valamint a szubjektív, rejtett ellenállást képviseli. Az ilyen típusú nem megfelelés általában nem egy-egy direkt konfrontációt jelent, hanem inkább a társadalmi normák figyelmen kívül hagyását, amely a társadalom számára fenntartott rendet rendíti meg. Az antropológusok, akik a globalizáló kapitalizmus hatásait vizsgálták a fejlődő országokban, meglepődtek azon, hogy az ilyen folyamatok ritkán vezetnek közvetlen osztályalapú mobilizációhoz. Azonban ez nem a passzivitás vagy az elnyomás jele, hanem inkább azt mutatja, hogy az alulról jövő ellenállás sokkal inkább kisebb, lokális és egyéni formákban jelentkezik.

A mindennapi ellenállás gyakran nem szembetűnő, hanem inkább az intersticiális terekben, azaz a mindennapi élet apró interakcióiban, illetve azokban a szociális kapcsolatokban jelenik meg, amelyek nem képesek formálisan szerveződni, de mégis hatással vannak a nagyobb hatalmi struktúrákra. Az ilyen típusú ellenállás hatékonysága abban rejlik, hogy nem feltétlenül szervezett és nem mindig explicit, mégis képes hatást gyakorolni a hatalmas rendszerekre. Az ilyen "kisebb" ellenállás példái között említhetők a szakszervezetek, a fogyasztói szokások megváltoztatása vagy akár a mindennapi társadalmi normák megkérdőjelezése.

Fontos megérteni, hogy az ellenállás nemcsak a nyílt konfrontációban, hanem a hétköznapi viselkedés formájában is megjelenhet. A hatalom és egyenlőtlenség nem mindig nyíltan és direkt módon fejeződik ki; gyakran az alávetett személyek is az elnyomás jeleit hordozzák, miközben mindennapi cselekedeteikben rejtett módon kifejezik a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni elégedetlenségüket. Az ilyen típusú ellenállás nem a nagy, szervezett mozgalmakban, hanem az apró, mindennapi cselekedetekben rejlik, amelyek idővel jelentős változásokat hozhatnak. A hatalom gyakran a "természetes" rendet próbálja megjeleníteni, míg az egyenlőtlenség és elnyomás inkább a szociális normák szintjén rejtve marad, így az alulról jövő ellenállás folyamatosan formálja a társadalmi viszonyokat.

Hogyan érdemes értelmezni az ellenállást a hatalom és egyenlőtlenség kontextusában?

A közkeletű “ellenállás” fogalmát gyakran félreértelmezik, mivel sok olyan tevékenység, amit „ellenállásnak” neveznek, valójában alig vagy egyáltalán nem befolyásolja az egyenlőtlenségeket – sőt, sok esetben éppen megerősíti őket. Ezen kívül számos olyan cselekvés is létezik, amit nem szándékos ellenállásként kellene értelmezni, hanem mint az emberek azon próbálkozásait, hogy átugorják vagy újraértelmezzék a szabályokat, hogy kiskapukat találjanak, és stratégiai módon navigáljanak a társadalmi viszonyok között.

Ez a kérdés felveti két fontos problémát: a szándék szerepét az ellenállás megértésében (csak akkor beszélhetünk-e "ellenállásról", ha valaki szándékosan szembeszáll a hatalommal?) és a lehetséges hatékonyságot (csak akkor nevezhető-e egy cselekedet ellenállásnak, ha valóban képes átalakítani a hatalmi viszonyokat?). Az utóbbi kérdés különösen fontos, mivel egyes elemzők szerint sok olyan cselekedet, amelyet „ellenállásnak” tartanak, valójában nem jelent valós kihívást a hatalmi viszonyokkal szemben, és ami még súlyosabb, hogy egyes esetekben ahelyett, hogy a rendszert megváltoztatnák, inkább megerősítik azt, mivel meggátolják a valódi válságot.

Bayat (2000) szerint egyes, ellenállásként értelmezett tevékenységek valójában hozzájárulhatnak az állam stabilitásához és legitimitásához, és túl gyakran keverjük azokat a gyakorlatokat, amelyek inkább túlélési stratégiák vagy a mindennapi élet kihívásaival való megbirkózás formái, a valódi hatalommal szembeni szubverzív tevékenységekkel. Scott kritikái is arra mutatnak, hogy sok „mindennapi ellenállás” valójában csak a feszültségek levezetését szolgálja, és végső soron az egyenlőtlenségeket fenntartja, nem pedig átalakítja őket. Gutmann szerint ezek a gyakorlatok segítenek elérni a politikai alattvalók gyakorlati beleegyezését a társadalmi rendhez, és alapvetően azt az érzést erősítik, hogy a társadalom elkerülhetetlen, ha nem is igazságos.

Az olyan munkahelyi „ellenállás” is, amelyet sokan aktív politikai cselekvésként értelmeznek, sokszor valójában túlélési stratégiáknak vagy elkerülési mechanizmusoknak számít, melyek segítenek az embereknek átvészelni a napi rutint, és túlélni a sok esetben kontrollálatlan és frusztráló munkakörnyezetet. Az érvelés lényege, hogy bár az ilyen hétköznapi „ellenállás” jelezheti az emberek elégedetlenségét a helyzetükkel, nem jelenti azt, hogy valódi kihívást jelentene a rendszert, amely előidézi ezt a helyzetet. Valójában azáltal, hogy biztosítják a túlélési mechanizmusokat a másodlagos csoportok számára, ezek a gyakorlatok végső soron reprodukálják a helyzetüket.

A disszenzus és a nem teljesítés nem elegendő ahhoz, hogy hiteltelenítsék a hamis tudatosság vagy hegemónia elméleteit, mivel az emberek elégedetlensége a helyzetükkel gyakran inkább egy nagyon korlátozott megértést tükröz. Ez összhangban van Willis (1977) „részleges áthatolás” fogalmával vagy Gramsci (1971) „ellentmondásos tudatosság” elméletével. Scott szerint az ellenálló gyakorlatok elterjedtsége azt mutatja, hogy az alárendelt osztályok szkeptikusak a domináns ideológiákkal szemben. Azonban, ha az emberek „ellenállnak”, de valójában nem szándékosan vagy tudatosan támogatják a hatalmi viszonyokat, akkor vajon nem maradnak-e erősebbek azokat támogató elméletek?

A társadalmi szereplők gyakorlatainak ellenállásként való értelmezésekor fontos elkerülni, hogy a gyakorlatokat egyszerűen ellenállásnak vagy kollúziónak tekintsük, a valódi vagy hamis tudatosság kérdéseit is leegyszerűsítve. Mumby (2005) megjegyzi, hogy a munkahelyi ellenállás kutatása időnként túlzottan egyoldalú, és ezt a szociális szereplők romantikus vagy ártatlan képében való felfogásához vezethet. A legerősebb és leginkább érdemes fogalmi megközelítések azok, amelyek túllépnek azon az egyszerű dichotómián, amely az ellenállást vagy a tiszta szándékú, teljes mértékben önazonos egyén cselekvéseinek, vagy pedig a hatalmi viszonyokkal szemben végső soron hatástalan cselekedeteknek tekinti.

Bár sokan a posztstrukturalista elméletekben egy szorosabb elemzést alkalmaznak, amely az alávetettség és a kormányzás kapcsolatát vizsgálja, sok kutató az ellenállást és a kontrollt egymással összefonódó, dialektikus viszonyban értelmezi. Ez a komplexitás sokféle következményt von maga után. Az ellenállás gyakorlatainak megértéséhez szükséges, hogy az ellenállás szereplőinek szándékait, tudatosságát és kifejezésmódjait legalább részben azokban a diskurzusokban értelmezzük, amelyekben a szereplők elhelyezkednek.

Bár sok elemző úgy véli, hogy az ellenállás gyakorlatai nem mindig tiszták, és hogy miközben a hatalom ellen állnak, az egyének vagy csoportok egyúttal támogatják azokat a dominanciákat is, amelyek az ellenállás szükségességét okozzák, mégis fontos figyelembe venni, hogy az egyes gyakorlatok többféle aspektusból is értelmezhetők. A társadalmi rendszerben való részvétel nem szükségszerűen jelenti azt, hogy az ellenállás hatékonyságának is minden esetben teljesnek kell lennie.

Hogyan jön létre a társadalmi rend az élet mindennapi gyakorlatai során?

A társadalmi élet meghatározatlan természete olyan, hogy egyetlen szabály, norma vagy társadalmi kód sem rendelkezik egyértelmű jelentéssel, amely minden lehetséges helyzetet képes lenne lefedni. Ez alapvető kérdéseket vet fel minden olyan elképzelés számára, amely a társadalmi életet szabályok, normák, konvenciók vagy jelentések alapján próbálja megérteni. Az indeterminizmus gyakran használatos annak magyarázatára, hogy hogyan lehetségesek a rendszeres, nem megfelelőségi formák a szabályozási és kontroll rendszerekben, amelyek "réseket" hoznak létre e rendszerekben. De ha az indeterminizmus a társadalmi rendszerek elengedhetetlen jellemzője, hogyan lehet mégis fenntartani a szabályozást és a mélyen gyökerező egyenlőtlenségeket? A társadalmi helyzetek alapvetően kétértelműek, de nem tapasztaljuk őket így, mivel az indeterminizmust a mindennapi gyakorlati cselekvéseink révén szokás szerint megoldjuk.

Bár egyes elméletek szerint az indeterminizmus teret ad a mérlegelésnek, a nemkonformitásnak vagy az ellenállásnak, mások arra mutatnak rá, hogy a társadalmi rendet az emberek mindennapi módon alkalmazott módszerei alkotják, amelyekkel kezelik az indeterminizmust. Wittgenstein azt állítja, hogy „a szabály megértésének van olyan módja, amely nem értelmezés, hanem abban mutatkozik meg, amit mi ‘a szabály követésének’ és ‘ellene menésének’ hívunk tényleges esetekben.” Tehát a „szabály követése” egy gyakorlat, ahol a szabályok követése végső soron az „életformák közötti egyetértésre” épít. Ennek eredményeként a „gyakorlat” fogalmát széles körben alkalmazzák a társadalmi elméletben, hogy azokat az alapvető megértéseket vagy kompetenciákat azonosítsák, amelyek lehetővé teszik a szabályok követését, a normák betartását és a jelentések kifejezését.

Mindez azonban ellentmondásokhoz vezethet. Rouse rámutat arra, hogy a társadalmi gyakorlatok és a szabályok alkalmazása közötti viszony nem egyértelmű. Sok gyakorlat köré alkotnak konstituáló szabályokat, amelyek meghatározzák, hogy mi minősül adott gyakorlatnak. A baseball példája jól szemlélteti ezt: egy ütővel való labdacsapás csak akkor tekinthető a baseball játékának, ha betartjuk a játék alapvető szabályait. A gyakorlatok kölcsönös érthetősége gyakran ezen szabályok függvénye, amelyek ugyan korlátozóak, de nagyon speciális módon: nem meghatározzák valakinek a viselkedését, hanem azt határozzák meg, hogy mi számít egy adott helyzetben megfelelő viselkedésnek.

Azonban nem minden társadalmi szabály konstituáló, mivel a szabályok különböző módon jelenhetnek meg a gyakorlatban. Az emberek nem annyira követik a szabályokat, mint inkább használják, manipulálják, figyelmen kívül hagyják, megidézik vagy újraalkotják őket gyakorlati célok érdekében – például mások instrukciójaként, viselkedésük magyarázataként, vagy egyszerűen annak leírásaként, hogy mi számít „viselkedésnek”. A szabályok helyessége a helyzet szükségletei szerint van meghatározva, és szoros összefüggésben áll a társadalmi helyzeteket meghatározó interakciós folyamatokkal. A szabályok tehát nem egyszerűen az emberek cselekvéseit irányítják, hanem inkább „olyan módokat vagy módszereket kínálnak, amelyek lehetővé teszik, hogy a cselekvéseket erkölcsi, ismétlődő és korlátozottan szervezett módon lássuk” – írja Wieder.

Fontos, hogy a társadalmi gyakorlatok gyakran kollektív jellegűek, hiszen azokban való részvételhez figyelembe kell vennünk, hogy mások hogyan hajtják végre azokat. A gyakorlatok, mint a társadalmi élet standardizált aktivitásai, szociálisan tipikus „praktikus megértésekkel” vannak szervezve, amelyek állandó ismétlődések révén egy olyan viselkedési formát alakítanak ki, amely másokat is korlátoz. Az ilyen típusú gyakorlatok „időben kiterjedt aktivitásmintákként” jelennek meg, amelyeket több szereplő együttműködése formál. Ez a kérdés pedig továbbra is fennáll: hogyan tartják fenn, hogyan közvetítik és hogyan kényszerítik ezeket a mintákat?

Az indeterminizmus folyamatos gyakorlati megoldásának szükségessége eredményezi azokat a koordináló, értelmező, ellenőrző, összehangoló, számot adó és szankcionáló tevékenységeket, amelyek a társadalmi rendet fenntartják és továbbítják. Ezek az észrevétlen, rutinszerű tevékenységek alkotják és fenntartják a társadalmi rendszert, és lehetővé teszik a koordinált gyakorlatokat, miközben gyakorlati korlátozásokat is érvényesítenek a cselekvéseinkben. Mindez alapvető hatással van arra, hogyan gondolkodunk az egyenlőtlenségről és az egyenlőtlenség szubjektív érzékeléséről.

A társadalmi élet, bár egyéni előadásokból áll, ezeket a cselekvéseket mindig mások előadásainak viszonylatában értelmezzük, és a gyakori ismétlésük „megteremti azt az érzést, hogy van egy helyes módja a mindennapi élet dolgaihoz való hozzáállásnak”. Bár társadalmi valóságunk alapvetően egy „objektívált” benyomás, amelyet sokféle tényleges előadás formál, ez a valóság hatalmat gyakorol, mivel meghatározza, hogy miként kellene viselkedni a mindennapokban.

Azok, akik nem értik a társadalmi élet tartósságát és keménységét a gyakorlati cselekvések „enyhe” alapján, gyakran inkább az intézmények vagy az objektív társadalmi struktúrák szerepét hangsúlyozzák. Boltanski például azt állítja, hogy az emberek különböző nézőpontjai miatt a „valóság” mindig törékeny, és az emberek „radikális bizonytalansággal” szembesülnek, mivel más-más értelmezéseik vannak a világról. Azonban Boltanski szerint a gyakorlati cselekvésekre építő megközelítések túlságosan bíznak az egyének képességeiben, hogy csökkentsék a bizonytalanságot, és az intézmények feladata ezt a szerepet betölteni.

Hogyan építhetünk sikeres szövetségeket és kapcsolati hálókat az érdekérvényesítésben?
Hogyan alakította Reagan a jóléti rendszer narratíváját?
Hogyan váltak a mesterek és tanítványaik kísértetté Ninjago világában?
Mi a felelőssége a pszichiátereknek a közéleti személyek mentális állapotának megítélésében?