Az alávetettség nem csupán szimbolikus hatalom kérdése, és nem csupán a percepció vagy a „praktikus érzék” alapján alakul ki. A társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában nemcsak a szimbolikus legitimitásnak, hanem az erőforrásoknak, a kényszernek és a másféle társadalmi korlátozásoknak is szerepe van. A hatalom dinamikája gyakran inkább az engedelmességen vagy a brutális erőszakon keresztül működik, mintsem a hallgatólagos beleegyezésen keresztül, mivel a hatalmi viszonyok világosan érthetők, de az emberek nem képesek megkérdőjelezni őket, mert nem látnak fenntartható alternatívákat, és hatalmas kockázatokkal kellene szembenézniük, ha el is akarnák őket érni. Ahogy a szociális mozgalmak kutatásai is mutatják, a hátrányos helyzetű csoportok gyakran belenyugodnak a helyzetükbe, így a mobilizációhoz először el kell érniük, hogy megérezzék, hogy a változás lehetséges. Ugyanakkor ez a belenyugvás nem csupán pszichológiai kérdés, hanem „objektív” körülményekre épül, amelyek magukban foglalják a hatalom és a kényszer viszonyait, és amelyeket meg kell változtatni ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek cselekedni.

A gyakori meggyőződés, hogy az elnyomottak nem képesek változtatni a helyzetükön, valójában azt tükrözi, hogy gyakran nem is tudnak, vagy legalábbis olyan hatalmas akadályokkal kell szembenézniük, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy cselekedjenek. A gyakorlati kihívásokhoz szükséges erőforrások és a kollektív szerveződés hiánya, valamint a jelentős kockázatok, amelyekkel a hátrányos helyzetűek szembesülnek, mind azt indokolják, hogy miért tűrik el az egyenlőtlenségeket. Az alávetettség és a hatalom nélkülözhetetlen része nem csupán a szimbolikus legitimitás, hanem a társadalmi gyakorlatokban rejlő konkrét kényszerek is.

A mindennapi élet korlátai nemcsak abban gátolnak meg minket, hogy megmozduljunk, hanem abban is, hogy bármilyen formában ellenszegüljünk. Az emberek sokszor nemcsak a repressziótól való félelem miatt nem cselekednek, hanem azért is, mert az életük napi rutinjai és kötelezettségei magukba foglalják a társadalmi egyenlőtlenségekkel való együttélést. Mégis, a kutatások azt mutatják, hogy a legdepriváltabb csoportok között is előfordulnak olyan aktusok, amelyek megkérdőjelezik a fennálló rendet. A „kollektív visszautasítás” – a mindennapi társadalmi arénákban való nem-alkalmazkodás és zűrzavar – olyan kollektív erőforrásokat kínál, amelyek lehetővé teszik a tiltakozást és az elégedetlenséget a legnagyobb hatalmi nélkülözés közepette is. A napi rutinkötelezettségek és korlátozások továbbra is az emberek életét irányítják, de az önálló akarat és a kölcsönös függőség megsértése olyan erőt ad, amely a társadalmi rendek feltörésére épít.

Még ha a mindennapi ellenállás nem is mindig nyilvánvaló, léteznek olyan, alacsonyabb szintű, szimbolikus ellenállási formák, amelyek az emberek engedelmességének vagy a szabályok megsértésének rejtett megnyilvánulásai. A mindennapi „szokványos” ellenállás arra figyelmeztet, hogy a szimbolikus legitimitásról és a társadalmi rendek természetessé válásáról alkotott elméletek nem veszik figyelembe, hogy a látszólagos engedelmesség mögött széles körű elégedetlenség húzódik. Még a „szokványos” társadalmi gyakorlatok is, amelyek kívülről betartottnak tűnnek, gyakran kifejezik az alárendeltség alatti emberek diszkrét, de folyamatosan jelen lévő elégedetlenségét, mely a szabályok keretein belül történik.

Az alávetettség és az egyenlőtlenség ellenállásának elmélete egyre inkább felveti a kérdést, hogy miért maradnak fenn olyan társadalmi struktúrák, amelyek állandó diszkrécióval és alávetettséggel rendelkeznek. Egy lehetséges válasz, amit a könyv középpontjába helyezünk, az az, hogy az alávetettség és a hatalom nem csupán szimbolikus legitimitással vagy ellenszegüléssel reprodukálódik, hanem a gyakorlati kényszerek és társadalmi keretek is szerepet játszanak. Az alávetettek nem csupán a társadalmi struktúrák természetességét elfogadva élik az életüket, hanem éppenséggel a mindennapi zűrzavar és visszautasítás során keresnek alternatívákat, hogy kitörjenek a fennálló egyenlőtlenségekből. A társadalmi normák és szabályok maguktól értetődővé válnak, de a mindennapi életben való alkalmazkodás során a társadalmi intézmények nem válhatnak véglegesen elviselhetővé.

Az alávetettség és a hatalom ezen bonyolult, praktikus dimenzióinak megértése révén nyílik lehetőség a társadalmi struktúrák valódi átalakítására és megértésére. Az emberek nem egyszerűen passzívan alávetettek, hanem folyamatosan keresnek módokat arra, hogy cselekedjenek, még akkor is, ha az elérhető erőforrásaik korlátozottak. A társadalmi egyenlőtlenségek tehát nem csupán a szimbolikus legitimitás fenntartásának eredményei, hanem az emberek mindennapi gyakorlatainak, rutinjainak és az ezen gyakorlatokban rejlő kis formáinak a következményei is.

Hogyan alakítja a szimbolikus erőszak a társadalmi egyenlőtlenséget?

A társadalmi rendben elfoglalt helyünket gyakran nem pusztán a nyílt erőszak, hanem a szimbolikus erőszak formálja, amely az egyenlőtlenséget úgy naturalizálja, hogy az szinte észrevétlenül belép az egyén tudatában, és az emberek nem kérdőjelezik meg azt. Az ilyen típusú erőszak mögött álló mechanizmusok a legmélyebb társadalmi struktúrákban gyökereznek, és a domináns csoportok számára azokat a normákat és értékeket hozzák létre, amelyek mindennapi életünket és világszemléletünket meghatározzák. Ezek a normák nemcsak helyi, hanem globálisan érvényesek is lehetnek, ahogyan azt a médián keresztül tapasztaljuk, amely az angolszász kultúra szépség-, hatalom- és sikerideáljait népszerűsíti. A masszív képek és ideálok, amelyeket az ilyen normák támasztanak, nemcsak a társadalom domináns csoportjainak preferenciáit tükrözik, hanem minden egyes nő, ember, egyén számára referenciapontot jelentenek, amelyhez mérniük kell magukat.

Egyébként ezen ideálok elfogadása és beépítése a társadalom alacsonyabb rétegeibe nemcsak a külső megjelenésre, hanem a viselkedésre is hatással van, sőt, az ilyen normákhoz való alkalmazkodás gyakran nem tudatos, hanem inkább „természetes” és magától értetődő. Pierre Bourdieu elmélete az úgynevezett szimbolikus erőszakról magyarázza, hogyan alakulnak ki azok a társadalmi struktúrák, amelyek lehetővé teszik a domináns csoportok számára, hogy észrevétlenül, de hatékonyan irányítsák a társadalmi csoportok életét. A szimbolikus erőszak legveszélyesebb formája az, hogy képes elrejteni a valódi hatalmi viszonyokat, miközben az emberek úgy érzik, hogy nemcsak a rendet, hanem a szociális normákat is önként és szabad akaratukból követik.

Bourdieu szerint az egyenlőtlenség „természetes” elfogadása anélkül történik, hogy az emberek tudatosan észrevennék azt, és ezen a „természetességen” keresztül szüntelenül elfogadják a fennálló rendet. Az egyenlőtlenség és az alávetettség tudatosítása gyakran csak akkor következik be, ha a habitus, vagyis az egyéni és társadalmi tapasztalatok rendszere konfliktusba kerül a társadalom valódi struktúráival, és az egyén képes észlelni a környezetét más perspektívából.

A dominanciát biztosító szimbolikus erőszak ereje abban rejlik, hogy az emberek nem ismerik fel, hogy elnyomás alatt állnak, mivel mindent „magától értetődőnek” tekintenek. Ez az állapot akkor kezd megváltozni, amikor a dominált csoportok számára egy krízishelyzet következik be, amely kibillenthet a megszokott keretek közül. A gazdasági és szociális helyzet hirtelen romlása – például a relatív elszegényedés vagy a társadalmi mobilitás elvesztése – képes arra, hogy a dominált csoportok számára felélessze a kritikai tudatosságot, és megkérdőjelezzék a társadalmi egyenlőtlenség „természetességét”.

Azonban nem minden esetben vezet ez automatikusan társadalmi változáshoz. Bourdieu maga is hangsúlyozza, hogy a krízisek nem elegendőek ahhoz, hogy igazán átalakítsák az emberek világképét, hiszen a habitus – a mindennapi életet, viselkedést és reakciókat meghatározó társadalmi struktúra – olyan konzervatív választásokat hoz, amelyek megnehezítik a diszkrét változásokat. A dominált csoportok gyakran belsőleg is elfogadják, hogy alá vannak rendelve, és hogy az alávetettség nem valami, amit megkérdőjelezhetnének. Az ilyen típusú beletörődés gyakran annyira mélyre hatol, hogy a rendszer kritikája csak az egyes emberek számára válik lehetségessé olyan helyzetekben, amikor a társadalom vagy a gazdaság hirtelen nagy változáson megy keresztül.

Az egyes társadalmakban a szimbolikus erőszak hatékonyságát tovább csökkentheti a közvetlen elnyomás, amely különösen kolonizált társadalmakban érezhető. Frantz Fanon szerint a gyarmati ideológiák, amelyek az európai fehér kultúrát superiornak állítják be, sosem lesznek teljesen hatékonyak, mert a gyarmatosítók brutalitása, a szegények és a nem beilleszkedett csoportok ellenállása mindig gyengíti a rendszer legitimitását. Még a legdurvább elnyomás is képes arra, hogy felélessze az alávetettek kritikai tudatosságát, mivel a gyarmati ideológia sosem képes teljes mértékben elfedni az alávetettség valóságát.

Az emberek nemcsak a domináló értékekkel szembeni szkepszissel, hanem a saját értékrendjük és társadalmi helyzetük kritikájával is küzdenek, különösen akkor, amikor szembesülnek a saját sorsukkal. A dominált csoportoknak gyakran nemcsak a fizikai, hanem a szimbolikus túléléshez is szükségük van kritikai gondolkodásra, különösen olyan környezetekben, ahol az ősi ideológiák és sztereotípiák próbálják aláásni önértékelésüket.

Hogyan lehetséges a szabadság és a megváltoztatott tudatállapot a társadalmi alávetettségben élők számára?

A társadalmi mozgalmak és ellenállás kérdései mindig is a hatalom és az alávetettség bonyolult dinamikáját tükrözték, amely a domináns társadalmi struktúrák és az alávetett csoportok közötti interakciókban formálódik. Az alávetettség nem csupán passzív állapot, hanem egy komplex és gyakran titokban kifejeződő ellenszegülés is, amelynek mélyebb társadalmi és kulturális gyökerei vannak. A dominanciát fenntartó hatalmi struktúrák sok esetben nemcsak az alávetettek közvetlen elnyomásán keresztül működnek, hanem azokon a mindennapi szokásokon, rutinos elvárásokon és kulturális normákon is, amelyek minden egyes társadalmi szereplőt alakítanak.

Flacks (2004) különbözteti meg a „rezisztencia” és a „felszabadító” mozgalmakat. Míg előbbiek arra irányulnak, hogy megőrizzék a megszokott életformát, utóbbiak megpróbálják megdönteni a fennálló rendszert. A felszabadító perspektívák azokban a csoportokban alakulnak ki, amelyek valamilyen hátrányos helyzetben vagy stigmában élnek, s amelyek felett gyakran nincs egyéni kontroll, például a nem, a származás, a szexualitás vagy a fogyatékosság miatt. E csoportok alávetettsége a domináns kultúrában olykor természetesnek és magától értetődőnek tűnik, ezért a felszabadítás azt jelenti, hogy ezekkel a megszokott alávetettségi formákkal szemben kell fellépni. Az ilyen társadalmi küzdelmek gyakran nem nyilvánvalóak és láthatóak, hanem szimbolikus ellenállásként fejeződnek ki a nyelvben, a vallásban, a dalokban vagy a történetekben. Az alávetettség mindennapi konformitása alatt azonban mélyebb, láthatatlan formákban is megjelenhet az ellenállás.

A felszabadító mozgalmak nemcsak társadalmi és kulturális változásokat követelnek, hanem céljuk az is, hogy a társadalomban alávetett csoportokat értéktelenítő szemlélet ellen is felépjenek. Flacks (2004) szerint e mozgalmak nemcsak a szélesebb társadalmi átalakulást keresik, hanem a tudatosság növelésén és az önállóság erősítésén is dolgoznak. Az ilyen változások a társadalmi normák átalakítását, valamint az olyan személyes magatartások megszegését igénylik, amelyek előírják a hagyományos „elfogadott” viselkedést. A felszabadító mozgalmak alapvetően zűrzavart okoznak a résztvevők mindennapi életében, mivel az intézményi erőviszonyokat próbálják újra tárgyalni a személyes és mindennapi szintű találkozásokban.

A társadalmi rendben való zűrzavarok, mint a háború vagy gazdasági válságok, gyakran kedvezőbb feltételeket biztosítanak a társadalmi mozgalmak számára. Piven és Cloward (1979) úgy érvelnek, hogy az ilyen válságok elérhetik azt, hogy az alacsonyabb osztályok emberei felébredjenek apátiájukból, és átálljanak a társadalmi méltánytalansággal szembeni ellenállásra. Az alávetettség és a közömbösség a mindennapi élet rutinjaiban és intézményi elvárásaiban gyökerezik, ám ha ezek a rutinok és elvárások megbomlanak, akkor a társadalom tagjai nagyobb eséllyel emelik fel a szavukat a hatalom ellen. Ez a változás a tudatosság átalakulásával jár, amely azt a képességet erősíti, hogy az emberek, akik korábban tehetetlennek érezték magukat, képesek legyenek belátni, hogy a sorsuk megváltoztatása lehetséges.

A hatalom gyakran nemcsak a domináns osztályok kezében van, hanem abban is, hogy a társadalom minden tagja közvetve együttműködik abban a rendszerben, amelyet a hatalom fenntart. Az alávetett csoportok és a domináns hatalom közötti interdependencia sajátos formája az, hogy a szegények és elnyomottak hatalmuk forrása abban rejlik, hogy képesek visszavonulni a társadalmi együttműködésből. A Piven és Cloward (2005) által felvetett elképzelés szerint a hatalom nem csupán az anyagi erőforrásokon alapul, hanem a társadalmi és kooperatív kapcsolatokon is, amelyek az emberek mindennapi életét formálják. Az emberek közötti kölcsönös függés rendszerei lehetőséget adnak arra, hogy egyesek hatást gyakoroljanak másokra, például munkások a tőkésekre, vagy bérlők a főbérlőkre. E kölcsönös függés megszakításával bárki képes lehet hatalomra szert tenni a rendszer ellen.

A szociális mozgalmak ereje tehát nemcsak az abban résztvevők erőforrásaiban, hanem a mindennapi szociális kapcsolatokban rejlő potenciálban is van. Az emberek által megélt szociális együttműködés, még akkor is, ha csupán passzív közreműködésről van szó, alapot adhat az ellenállásnak. A hatalom fenntartása nem csupán a dominanciához alkalmazkodó alávetettek viselkedésében rejlik, hanem abban is, hogy e viselkedés látszólagos passzivitása feloldható, és a mindennapi, szimbolikus ellenállás révén valódi társadalmi változásokat generálhat.

Hogyan formálják az egyének és intézmények a társadalmi rendet?

A társadalmi intézmények, normatív rendek és kulturális rendszerek, bár külső tényezőkként jelenhetnek meg, valójában nem önálló entitások, hanem "a gyakorlati, önszerveződő és önvizsgáló jelenségek egy sorozata" (Lynch, 2001: 140). A társadalmi intézmények és normatív rendek nemcsak hogy léteznek, hanem folyamatosan alakulnak és fenntartódnak azokon az elszámolási kereteken keresztül, amelyek révén mi "felismerjük" a társadalmi világot, mint "amit az", és ennek megfelelően igazítjuk cselekedeteinket. A struktúrális jelenségek pedig "emergens termékekként" jelennek meg, amelyek a "kommunikációs, perceptuális, ítélkező és más 'alkalmazkodó' munkák révén jönnek létre, amelyek során az egyének közösen... kialakítják, fenntartják, helyreállítják és módosítják azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek a cselekvések időben kiterjedt sorozatainak termékei" (Garfinkel, 1963: 187–88).

A szociális intézmények performatív megértése azt állítja, hogy az egyének cselekvései nem csupán leíró jellegűek, hanem alakító erejűek is. A társadalmi valóságra történő hivatkozás és annak kategorizálása csak akkor nyer alkotóerőt, ha ezt egy összekapcsolt egyének halmaza hajtja végre, így az aktivitás kollektív alapja a kulcsfontosságú (Rafanell, 2013: 189). A társadalmi intézmények tehát olyan kollektív cselekvések, amelyek során az egyének közösen alakítják ki a világot a közösen elfogadott kategóriák segítségével. Például a "vezető" fogalmát közösen határozzuk meg, és ez a vezetői szerep egy olyan társadalmi intézmény, amely egyaránt formálja a társadalmi gyakorlatokat és azokat az egyéneket vagy csoportokat, akiket vezetőkként elismerünk (Gorringe és Rafanell, 2015: 9).

Ez a performatív értelmezés arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyének cselekedetei a társadalmi rend fenntartásában nem mindig szándékosak vagy tudatosak. A társadalmi valóságban való részvétel gyakran egyszerűen "megszokás" vagy praktikus szükségszerűség, amely a társadalmi struktúrák stabilitását biztosítja, anélkül, hogy minden egyes résztvevő teljes mértékben tudatában lenne annak, hogy aktívan formálja a társadalmi rendet. Az egyének "tudják, hogy mik a rutinok", és ennek tudatában cselekednek, hogy a normatív rend folytatódjon, így hozzájárulnak a társadalmi struktúrák fenntartásához (Barnes, 1988: 44).

A társadalmi rend fenntartása nemcsak az egyéni tudatosság vagy szándék kérdése. Az egyének hajlamosak arra, hogy elfogadják és alkalmazkodjanak a környezetükhöz, még akkor is, ha nem értenek egyet a fennálló renddel. Az elfogadás nem feltétlenül jelent egyetértést; sokszor egyszerűen a legkevésbé megterhelő választás a környezethez való alkalmazkodás. Az emberek hajlandóak "belemenni" olyan interakciós rendszerekbe, amelyek kényelmetlenek, még akkor is, ha azok nem felelnek meg az ideális elképzeléseiknek, mert "a legegyszerűbb dolog... ha mindenki azt csinálja, amit mindenki már tud, hogy csinálni kell" (Becker, 1982: 56).

A társadalmi struktúrák és normák tehát nemcsak egy-egy személy aktív döntéseinek eredményei, hanem olyan folyamatosan dinamikusan alakított kollektív gyakorlatok, amelyek során minden résztvevő egy apró, de elengedhetetlen része a rendszernek. Még ha az egyén hozzájárulása apró is, az összes résztvevő összessége formálja a társadalmi valóságot. Egy "gangvezér" például csak a tagok cselekedeteinek eredményeként válik azzá, és a tőzsdei árfolyam is a piaci tranzakciók összességéből keletkezik (Barnes, 1988: 52). Az ilyen típusú kollektív cselekvések során az egyének nemcsak passzívan elfogadják a társadalmi rendet, hanem aktívan részesei annak megteremtésében és fenntartásában.

Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalmi rendek materialitása is jelentős szerepet játszik. A társadalmi jelenségek "az emberi gyakorlatok és anyagi elrendezések összefonódásai" (Schatzki, 2010: 123, 129). A társadalmi struktúrák már eleve anyagilag pre-struktúráltak, és az anyagi aspektusok azokat a kereteket biztosítják, amelyekben az emberek értelmezik a világot. A társadalmi rendek és gyakorlatok megértéséhez elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük az anyagi és gyakorlati korlátokat is, amelyek befolyásolják a társadalmi valóságot és azt, hogy milyen típusú társadalmi gyakorlatok lehetségesek (Reckwitz, 2002: 212).

A materialitás és a gyakorlatok folyamatos interakciója az emberek és környezetük között azt jelenti, hogy a társadalmi struktúrák megértése nem csupán a mentális vagy kulturális dimenzióban, hanem az emberek testi és anyagi kapcsolatában is gyökerezik. Az emberek megértése nem csupán "a fejekben" vagy "a kultúrákban" rejlik, hanem a világban való aktív, testbeszédben megnyilvánuló tapasztalatokban és azok anyagi dimenzióiban (Rouse, 2007: 513–14).

Hogyan tükrözi a fikció a valóságot a jog és társadalom konfliktusában?
Miért válnak az utazások a valóság és a képzelet határán elhelyezkedő élménnyé?
Hogyan alapozzuk meg az elektromos áramkörök törvényeit az elektrodinamika elvein?