Az utazások kezdetben mindig izgalmasak, hiszen az új helyek, tájak, emberek felfedezése különleges élményt nyújt. Azonban ahogy haladunk előre, a világunk egyre inkább kiterjedt, ismerős mintákká változik, és a kezdeti friss impulzusok helyét átveszi a rutin, az unalom, valamint a valóság és a képzelet határán lebegő érzés. Az utazás nem csupán fizikai elmozdulás a térben, hanem sokkal inkább mentális kaland is. Mindez akkor válik igazán érdekes kérdéssé, amikor megértjük, hogy a helyek, ahol megállunk, valójában nem pusztán földrajzi koordináták, hanem a saját belső világunk tükrei.

Ahogy haladtunk a hajóval a szigetek között, a látvány egyre inkább semmitmondóvá vált. A tájak, a szigetek szép, de egyformává váltak, mintha mindegyik csak egy díszlet lenne egy mozgó háttérképen. Az elképzeléseim és a valóság közötti feszültség fokozódott, különösen amikor megérkeztünk a kikötőkbe. Az érkezés mindig fontos eseménynek számított, de valójában mindent megzavart. A hajó érkezése a parti életet is teljesen felbolygatta: mindig ott voltak a várakozó tömegek, a rakományt szállító teherautók, a pakolás, az üdvözlések, búcsúzkodások és váratlanul felhangzó utolsó üzenetek. A hajó így már nem csupán egy közlekedési eszközként szerepelt, hanem valami külső, idegen entitásként, amely mindent másképp látott és érzett, mint mi. Egy kicsit úgy éreztem, mintha a hajó egy másik világba vezetett volna, amelyet nem igazán értettem, és amelyben nem találtam semmi valódi kapcsolódást.

A szigeteken tett rövid sétáim csak még inkább erősítették bennem ezt az érzést. A kisvárosok, amelyekben csak nagyon felszínesen sikerült elmerülnöm, nem voltak azok a turisztikai központok, ahol mindent könnyen megérthetünk. Néhány szigeten próbáltam képeslapokat vásárolni, de hamar kiderült, hogy azokat csak speciális engedéllyel lehet postázni. Próbáltam megérteni a helyi élet apró részleteit: hogyan működik a régi, nem decimális valuta, mi a különbség a helyi kenyerek és húsok között, hogyan viszonyulnak a szigeti árak az otthoniakhoz. De az igazi felfedezés mégsem ez volt, hanem a saját lelkiállapotom és elméleti zűrzavarom. Miért vagyok itt? Miért hajózom egyik szigetről a másikra, anélkül hogy bármit is igazán keresnék?

Mathilde, aki olykor velem tartott a felfedezőutakon, bár kívülről vonzó volt, belső feszültséget keltett bennem. Mivel tisztában voltam vele, hogy ez a kapcsolat nem fog semmi igazán értékeset hozni, mégis vonzott. Az egész helyzet valamiféle perverz megkönnyebbülést hozott, amint ő diszkréten elhagyta a hajót. A búcsú pillanata egy újabb távolságot teremtett bennem, nemcsak közte és köztem, hanem az én személyes történetem és a külvilág között is.

Ahogy tovább haladtunk, kezdtem elveszíteni érdeklődésemet a hajó és annak lassú, kanyargós útja iránt. Az állandó zaj, a pumpák, a motor zümmögése, a fedélzeti utasok zajos beszélgetései mind idegenekké váltak. A mindennapi étkezéseket elhagytam, és a szigeteken vásároltam ételt, ami frissebbnek tűnt, mintha magát az életet keresném, anélkül hogy igazán tudnám, miért. Az egyetlen igazi dolog, amit magammal hoztam, az a régi kéziratom volt. Bár soha nem olvastam újra, és nem is akartam tudomást venni róla, mégis éreztem, hogy valami igazságot rejthet magában. Ez az érzés, hogy az írás valamiféle iránymutatást adhat, még ha az eredeti célja nem is ez volt, segített abban, hogy ne érezzem magam teljesen elveszettnek.

A hajó végül elérte Muriseay partjait, és hirtelen mintha egy új világba léptem volna. Az ismerős szigetek helyét a modern fejlesztések és a turisták tömegei váltották fel. A szigetek valóságos gazdasági központtá váltak, és a partot ellepték a gazdagok, akik a napfényben fürdőztek. Ez a hely nem volt más, mint amit a kultúra és a képzelet az ideális "szigetet" jelentette: gazdag emberek, kaszinók, jachtok, kalandok. Még ha tudtam is, hogy mindez csak egy sztereotípia, az érzés mégis eluralkodott rajtam.

A sziget valóságos szépsége, a természeti és emberi világ keveredése, azonban valójában nemcsak külsőségekről szól, hanem a bennünk zajló belső utazásról. Az utazás, a világ felfedezése soha nem csupán a földrajzi térkép lapjain való barangolás, hanem a saját lelki mélységeink keresése, melyek sokszor sokkal bonyolultabbak és fájdalmasabbak, mint bármi, amit a valóságban találhatunk.

Miért válik a személyes történet az új életed alapjává?

Mikor ismét együtt voltunk az ágyban, a szenvedély már nem volt olyan sürgető, mint első alkalommal, de volt benne valami újfajta szeretet, amit eddig nem tapasztaltam. Ébren feküdtem, miközben a gyűrött lepedőket bámultam a plafonra. Seri hozzám simulva pihent, a feje a nyakamon, egy keze pedig a mellkasomon.

„El fogsz menni Collagóba?” – kérdezte.

„Még nem tudom.”

„Ha igen, veled megyek.”

„Miért?”

„Mert veled akarok lenni. Mondtam, hogy otthagyom a munkám.”

„Örülnék neki” – válaszoltam.

„Szeretnék biztos lenni benne...”

„Hogy meg fogod csinálni?”

„Nem… hogy ha elmegyünk, utána rendben leszel. Nem tudom megmagyarázni, miért.” Hirtelen megmozdult, felkönyökölt, és a szemembe nézett. „Peter, van valami a kezelésben, amit nem kedvelek. Megijeszt.”

„Veszélyes?”

„Nem, nem veszélyes. Nincs kockázat. Az, ami utána történik… nem kéne elmondanom.”

„De el fogod” – mondtam.

„Igen.” Egy gyors csókot nyomott a számra. „Amikor a klinikára érsz, néhány előkészület van. Az egyik egy teljes orvosi vizsgálat. A másik, hogy ki kell töltened egy kérdőívet. Az egyik feltétel. Az irodában a világ leghosszabb nyomtatványának hívjuk. Mindenről kérdeznek.”

„Autobiográfiát kell írnom?”

„Igen, tulajdonképpen igen.”

„Ezt már mondták nekem Jethrában” – mondtam. „Nem kérdőívről beszéltek, de azt mondták, hogy a kezelés előtt teljes élettörténetet kell írnom.”

„Mondták, miért?”

„Nem. Csak azt gondoltam, hogy ez a kezelés része.”

„Semmi köze a kezeléshez. Az a rehabilitáció része. Amit veled csinálnak, hogy athanasian legyél, az a rendszered kitakarítása. Megújítják a tested, de eltüntetik az emlékeidet. Amnéziás leszel utána.”

Hallgattam, és a szemébe néztem.

„A kérdőív lesz az alapja az új életednek. Azzá válsz, amit írtál. Ez nem rémisztő?”

Eszembe jutottak azok a hosszú hónapok Colan villájában, a Jethra melletti hegyekben, a keresés, hogy igazat mondjak, az a sokféle módszer, amit arra használtam, hogy ezt az igazságot felfedezzem. Az a bizonyosság, hogy sikerült, és végül az a megújulás érzése, amit akkor éreztem, amikor befejeztem. Az a kézirat, amely most a hotel szobámban hever Muriseay Townban, tartalmazta az életemet, olyan biztosan, ahogy a szavak tartalmazzák a jelentést. Már azzá váltam, amit írtam. A munkám határozottan meghatározott engem.

„Nem, nem ijeszt meg” – mondtam.

„Engem igen. Ezért akarok ott lenni veled. Nem hiszem el, hogy amit állítanak, hogy a betegek visszanyerik az identitásukat, az igaz.”

Öleltem őt, és bár először ellenkezett, hamarosan ellazult és ismét mellettem feküdt.

„Még nem döntöttem el. De úgy érzem, hogy elmegyek a szigetre, és ott döntök.”

Seri nem válaszolt, hozzám simulva pihent.

„Meg kell tudnom magamnak” – mondtam.

A fejét a vállamra fektetve, Seri így szólt: „Eljöhetek veled?”

„Igen, természetesen.”

„Beszélj velem, Peter. Amíg utazunk, mesélj el mindent, ki vagy. Szeretném megismerni téged.”

Ekkor hamarosan elaludtunk. Az éjszaka közepén arról álmodtam, hogy egy vízesés alatt lógtam, egy kötélre akasztva, pörögtem és imbolyogtam az elnyomó áramlásban. Fokozatosan a végtagjaim egyre merevebbé váltak, és az elmém megfagyott, míg végül alvás közben megmozdultam, és az álom elhalt.

Sheffieldben esett az eső. Felicity házában egy kis első hálószobát kaptam, ahol egyedül lehettem. Időnként órákig álltam az ablaknál, és néztem a tetőket, a mögöttes ipari tájat. Sheffield egy csúnya, funkcionális város volt, amely elveszítette acélmunkás napjait, most egy rendezetlen városi szemét, ami a Pennine-hegység felé terült el, és a kisebb Rotherham városával a gyorsforgalmi út ívei alatt egybeolvadt. Felicity és James háza itt, Sheffield ezen oldalán volt.

Greenway Park egy tiszta középosztálybeli házak és kertek szigete volt, amit az idősebb és borongósabb külvárosok vettek körül. Az ingatlan központjában volt egy fél hektáros, nyílt tér, amelybe fiatal fák lettek ültetve, és ahová a lakók vitték kutyáikat üríteni.

Felicity és James kutyája volt, akit Jaspernek, vagy Jasper-boy-nak hívtak, attól függően.

Amint megérkeztem a házba, bonyolult, visszahúzódó lelkiállapotba kerültem. Tudtam, hogy Felicity szívességet tesz, hogy a szemem előtt rendet próbál tenni az életemben, hogy a dolgok elromlottak Edwin házában, és eljött az idő a felépüléshez, ezért alárendelődtem és engedelmeskedtem. Tudtam, hogy a kéziratom iránti megszállott érdeklődésem volt a hibám forrása, így megpróbáltam kiszorítani a fejemből. Ugyanakkor még mindig abban a hitben éltem, hogy az a munka, amit végeztem, kulcsfontosságú az identitásom számára, és Felicity elragadott tőle. Ezért mélyen haragudtam rá, és elzárkóztam tőle.

Távolodtam az ő életüktől, és apróságokkal voltam megszállva. Mindenre figyeltem. Kritikus voltam a házukkal, a szokásaikkal, a hozzáállásukkal. Nem tetszettek a barátaik. Zsúfoltnak éreztem a közelségüket, a normális életüket. Figyeltem, ahogy James eszik, hogy van egy kis pocakja, hogy kocogni szokott. Megjegyeztem, milyen tévéműsorokat néznek, milyen ételt főz Felicity, mit mondanak a gyerekeknek. Alan és Tamsin egy ideig szövetségeseim voltak, mert engem is gyerekeként kezeltek.

Elnyomtam az érzéseimet. Próbáltam részt venni az életükben, megmutatni azt a hálát, amit tudtam, hogy éreznem kellene, de Felicity és én egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Minden, ami az ő életében volt, irritált.

Múltak a hetek. Ősz telt el, és elérkezett a tél; Karácsony rövid pihenőt hozott, mert a gyerekek fontosabbak lettek nálam. De alapvetően mindketten irritáltuk egymást.

Endtext

Mi történik akkor, amikor az önazonosság elveszik?

A történet mélyebb igazságokat tartalmaz, amelyek túlmutatnak a szó szerinti valóságon, és a szereplők között kialakuló kapcsolatok érzelmi összetettségét tükrözik. A Peter és Gracia közötti beszélgetés egyszerre tükrözi a személyes identitás keresésének nehézségeit és a kapcsolatok bonyolult dinamizmusát. Peter, aki saját identitása meghatározásával küzd, próbálja Graciát bevonni abba a világba, amelyben ő magát megtalálni véli, ám a kísérletek mind kudarcot vallanak.

Gracia, aki kétségbeesetten próbálja megérteni a férfit, akivel egykor úgy érezte, hogy mindent megoszthat, most elfordul tőle. Peter dokumentálja saját életét, de az, amit papírra vet, nem érinti meg Graciát. A lapok üresnek tűnnek, mert Gracia nem képes átlépni azokat a határokat, amelyeket Peter próbál kialakítani a saját lelki fejlődése érdekében. Az üres papírok, amelyek Peter szerint az identitásának részét képezik, nem nyújtanak semmit Graciának, mert a férfi képtelen igazán közvetíteni azt, ami számára fontos.

Az érzelmi elzárkózás és a távolság egyre inkább elmélyíti a közöttük lévő szakadékot. Peter, aki a saját belső világában ragadt, nem képes megérteni, hogy a nő számára az önálló identitás hiánya is hatalmas teher. A férfi nemcsak a saját személyes történetével küzd, hanem a kapcsolatuk egyre fokozódó ellentmondásaival is. Míg ő az identitása körül keres választ, Gracia azzal szembesül, hogy nem találja a helyét ebben a kapcsolatban, miközben a férfi mindent másképp érzékel.

Gracia próbálja megérteni, mi történik, de a férfi képtelen elmondani neki a lényeget. A beszélgetés egyértelmű jele annak, hogy Peter képtelen valódi kapcsolatot építeni, mert nem tudja elmondani, mi zajlik benne. Az üres papírok, a nehezen megérthető történet csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy az önazonosság keresése néha olyan belső küzdelmet eredményez, amelyet mások nem képesek felfogni.

Miközben Peter a saját belső valóságát próbálja kifejezni, Gracia a kapcsolatukban való helyét próbálja megtalálni. Ahogy a férfi a saját világába vonul, a nő elhagyja őt, megpróbálva elkerülni azt a fájdalmat, amit az ő elzárkózása okoz. Az önálló identitás keresése nem csupán a személyes fejlődés, hanem a kapcsolatok ápolása szempontjából is döntő fontosságú. Ha valaki képtelen a saját énjét definiálni, akkor az nemcsak önmagát, hanem a körülötte lévőket is elszigeteli. A szoros kapcsolatok nem építhetők fel anélkül, hogy a személyek képesek lennének egymás valóságait elfogadni.

Fontos, hogy megértsük, a saját identitás keresése nem csupán egyéni feladat, hanem a körülöttünk lévő kapcsolatokban is tükröződik. Az érzelmi elzárkózás és a figyelem elvonása olyan hatásokat idézhet elő, amelyek széttéphetik azokat a kötelékeket, amelyek valaha erősek voltak. Az ember nem élhet teljesen önállóan, anélkül hogy figyelembe ne venné mások érzéseit, elvárásait és valóságait. A személyes fejlődés tehát nemcsak a belső utazásról szól, hanem arról is, hogy hogyan tudjuk megosztani és megértetni magunkat másokkal.

Miért és hogyan alkothatunk metaforikus világokat a személyes történeteken keresztül?

Az életemben nem a család, hanem az idegenek, az emberek, akik valahogyan beléptek a világomba, és akik közül néhányan még mindig részei annak. Különösen egy baráti társaság, akikkel egyetemi éveim óta ismerjük egymást, valamint számos nő, akikkel kapcsolataim voltak. Egyikük, Alice, akivel több hónapig jegyben jártunk, volt az, akivel komolyan terveztük az esküvőt, de végül elváltak útjaink. Alice már máshoz ment férjhez, két gyermeket nevelt, de még mindig jó és megbecsült barátom maradt. Ott volt Gracia is, akinek hatása az életemre az utóbbi években jelentős volt. Ha igazán meg akartam találni az igazságot, akkor valahogy szembenéznem kellett ezekkel a kapcsolatokkal.

Minden új barátság egyfajta továbblépést jelentett a közvetlen múltról, és minden szeretőm valamennyire megváltoztatta a világnézetemet, akár jobb, akár rosszabb irányban. Bár szinte biztos voltam benne, hogy senki, akit a kéziratomban említek, sosem fogja azt elolvasni, mégis gátlásaim voltak, mivel még mindig ismertem őket. Az, amit le akartam írni, nem mindenki számára lenne kedves, és szándékomban állt részletesen, ha nem is intim módon, de a szexuális tapasztalataimat leírni. A legegyszerűbb módszer az lett volna, ha megváltoztatom a neveket, és kiforgatom az idő és hely adatait, hogy az emberek ne legyenek felismerhetők. De ez nem az volt az igazság, amit keresni akartam. Az igazságot nem érhettem el azzal sem, ha egyszerűen kihagytam volna őket, mert ezek a tapasztalatok fontosak voltak számomra.

Végül rátaláltam a megoldásra a közvetettség segítségével. Kitaláltam új barátokat és szeretőket, saját, fiktív háttértörténettel és személyiséggel. Egy-két közülük a gyerekkoromból származott, úgy téve, mintha egész életemben barátok lettünk volna, miközben valójában már régóta elvesztettem a kapcsolatot azokkal a gyerekekkel, akikkel felnőttem. Ez egyfajta egységet adott a történetnek, koherenciát és jelentést. Majdnem semmi sem ment veszendőbe; minden egyes esemény vagy szereplő valamilyen módon összefüggött valami mással a történetben. Így dolgoztam, és közben tanultam magamról. Az igazságot szolgáltattam, ám nem a szó szerinti tények árán, hanem egy magasabb, jobb igazságot.

Ahogy a kéziratom haladt előre, egyfajta mentális izgalom vett hatalmába. Mindössze napi öt-hat órát aludtam, és amikor felébredtem, mindig egyenesen az íróasztalomhoz mentem, hogy újraolvasom, amit előző nap írtam. Minden mást alárendeltem az írásnak. Csak akkor ettem, amikor muszáj volt, és csak akkor aludtam, amikor már kimerültem. Minden más elhanyagolódott: Edwin és Marge házának felújítása végtelen ideig el volt halasztva. Kint a hosszú nyár fáradhatatlanul meleg volt. A kert elvadult, a talaj kiszáradt és repedezett, a fű sárgult, a fák sorra kiszáradtak, és a kert végében a patak kiszáradt. Néhány alkalommal, amikor Weobleybe mentem, a beszélgetések a hőségről szóltak. A hőhullám aszályba csapott át; az állatokat levágták, vizet korlátoztak.

Nap mint nap ott ültem a fehér szobában, érzékelve az ablakokból érkező meleg huzatot. Ingben és borostásan dolgoztam, nyugodt és kényelmes voltam a koszomban. Aztán, váratlanul, véget ért a történetem. Hirtelen abbamaradt, nem volt több esemény, amit leírhattam volna. Alig hittem el. Azt hittem, hogy a befejezés élménye egy hirtelen felszabadulás lesz, egy újfajta önismeret, a keresés végét jelzi. De a narratíva egyszerűen megállt, nem voltak következtetések, nem voltak felfedezések. Csalódott és zavarodott voltam, úgy éreztem, hogy minden munkám hiábavaló volt. Átnéztem a lapokat, és azon tűnődtem, hol rontottam el. Minden esemény a végkifejlet felé tartott, de ott, ahol nem volt már mit mondanom, megállt. A történetem az én kilburni életem előtt ért véget, mielőtt szétváltam Graciával, mielőtt meghalt az apám, mielőtt elvesztettem az állásom. Hogyan léphetnék túl ezen?

Aztán eszembe jutott, hogy az egyetlen helyes befejezés egy hamis befejezés lenne. Más szóval, mivel újra összeállítottam az emlékeimet, hogy történetet alkossak, ezért a történet vége is képzeletbeli kell hogy legyen. De ahhoz, hogy ezt megtegyem, el kellett ismernem, hogy valóban két ember lettem: magam, és a történet szereplője. Ekkor belső lelkiismereti válságot éltem át a házban való hanyagság miatt. Csalódott voltam az írással kapcsolatban és azzal, hogy nem tudok megbirkózni vele. Így úgy döntöttem, hogy szünetet tartok, és néhány napot a kertben töltök, a szeptember utolsó forró napjaiban. Metéltem a bozontos bokrokat, és összeszedtem a fákon maradt gyümölcsöket. Megnyírtam a füvet, és feldolgoztam a már kiszáradt zöldségágyás maradványait. Később újra festettem egy másik szobát a házban. Mivel távol voltam a kudarccal végződött kéziratomtól, kezdtem újra gondolkodni rajta. Tudtam, hogy egy utolsó erőfeszítést kell tennem, hogy helyrehozzam. Formát kell adnom neki, de ehhez rendet kellett raknom a mindennapi életemben.

A céltudatos élet kulcsát abban láttam, hogy megszervezem a napjaimat. Létrehoztam egy napi szokásrendet: egy óra a takarításra, két óra Edwin felújítására és a kertre, nyolc óra alvásra. Rendszeresen fürödtem, az étkezéseimet órarend szerint tartottam, borotválkoztam, mostam a ruháimat, és mindenre egy órát szántam naponta. Az írás iránti szükségletem megszállottá tett, de ez a szenvedély valószínűleg ártott magának az írásnak is. Most, paradox módon felszabadulva, hogy korlátoztam magam, elkezdtem írni egy harmadik változatot, simábban és hatékonyabban, mint valaha. Végre tudtam, hogyan kell elmondanom a történetemet. Ha a mélyebb igazságot csak hazugság révén – más szóval metaforán keresztül – lehet elmondani, akkor a teljes igazság eléréséhez teljes hamisságra volt szükség. A kéziratomnak nekem magamnak kellett egy metaforává válnia.

Létrehoztam egy képzeletbeli helyet és egy képzeletbeli életet. Az első két próbálkozásom zártabb és fojtottabb volt. Magamat belső világ

Miért fontos a rágcsálók szerepe az ökoszisztémákban és hogyan alakítják a természetes egyensúlyt?
Miért nem elegendő a hagyományos szoftvertesztelés az LLM-ek értékelésére?
Mi történik, amikor a magzatvíz elfolyik a szülés alatt?
Hogyan alakult a bűnügyi antropológia szerepe és miért fontos a humanitárius szemlélet?