A kortárs horrorfilmek az elmúlt években egyre inkább a női túlélés és ellenállás narratíváit kínálják, miközben egyre inkább szembesítik a nézőket a patriarkális hatalmi struktúrák, különösen az Egyesült Államok politikai és társadalmi berendezkedésének kritikájával. Olyan sikerfilmek, mint A törés (2016), És megint jöttél (2013), Az (2014) és A boszorkány (2015), mind olyan erős női szereplőket állítanak a középpontba, akik képesek visszavágni elnyomóiknak, és ezzel nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi korlátoktól is megszabadulnak. A feminizmus és az anti-patriarchális narratívák hatása erőteljesen jelen van a horrorfilmekben, amelyeket az amerikai politikai helyzet, különösen Donald Trump elnöksége, még inkább relevánsá tett. A következő fejezet három, 2016-ban bemutatott horrorfilmet vizsgál, amelyek kifejezetten a nők és a hatalom kérdéseivel foglalkoznak, miközben a feminista diskurzust a szórakoztatóipar egyik legerősebb műfaján keresztül közvetítik.

A horrorfilmeket hosszú ideig kritikák érték, amelyek szerint azok erőszakos és szexista ábrázolásaikkal hozzájárulnak a misogynista kultúra terjedéséhez. E kritikák azonban gyakran túlságosan reduktív módon olvassák a műfajt, figyelmen kívül hagyva a nők által a horrorban megélt élvezeteket és azok feministák ábrázolásait is. Isabel Cristina Pinedo, aki a horrorfilmek progresszív potenciálját vizsgálja, azt állítja, hogy a műfaj képes megnyitni egy feminista diskurzust, amelyben a női szereplők nem csupán áldozatok, hanem aktív szereplőkké válnak, akik visszavágnak és legyőzik elnyomóikat. Pinedo munkássága és más kutatók elméletei segítenek abban, hogy a kortárs horrorfilmek genderpolitikai vonatkozásait jobban megértsük.

A 10 Cloverfield Lane, a Hush és a Don’t Breathe című filmek mindegyike a női hősnők szembenézését és küzdelmét mutatja be, miközben egy erőteljes kritikát fogalmaz meg a patriarkális társadalmi struktúrákkal szemben. A 10 Cloverfield Lane egy apokaliptikus történet, amelyben a főszereplő, Michelle (Mary Elizabeth Winstead) egy bunkerben találja magát, miután egy titokzatos baleset következik be. A börtönszerű helyzetben Michelle kénytelen szembenézni saját elnyomásával, és a film végül a patriarchális struktúrák lebontásának szimbolikájává válik. Michelle karaktere a női szuverenitás és az elnyomás elleni harc szimbólumává válik, miközben a film egyértelműen a patriarkális férfiak – mint amilyen Howard, a karakterét alakító John Goodman – elnyomó hatalmát és manipulációját kritizálja.

A filmben Howard karaktere a nők infantilizálásának egyik legszembetűnőbb példája, amikor próbálja Michelle-t a saját elvárásaihoz igazítani, a fiatal lányához hasonlóan. Az általa elvárt női szerep mindössze annyit jelent, hogy a nők csupán passzív, szép, hallgató szereplők legyenek, akik a férfiak igényeit szolgálják ki. Az ilyen típusú manipuláció mindennapos szexizmussal áll párhuzamban, amely a Trump-korszak politikai diskurzusában is megjelenik. A női szereplők aktív ellenállása, mint Michelle esetében, egyfajta felszabadulás, amely nemcsak a filmben jelenik meg, hanem a társadalmi és politikai diskurzusban is.

A Hush című filmben egy másik fontos női hős, a halláskárosodott Maddie (Kate Siegel) egy sorozatgyilkos támadásait éli túl egy elzárt házban. A film szintén arra épít, hogy a női karakterek nemcsak az erőszakos helyzetek túlélésére képesek, hanem képesek azokban aktívan részt venni, a férfi ellenállást legyőzve. Ez a női hősiesség és ellenállás nemcsak a fizikai erőszakot, hanem a szociális és politikai normák elleni harcot is szimbolizálja.

A Don’t Breathe című filmben a történet középpontjában egy vak férfi áll, aki saját házában elnyomó és manipulatív szerepben van. A filmben szereplő női karakterek, akik a házába betörni próbálnak, nem csupán az elnyomó férfiak elkerülésére, hanem azok legyőzésére is küzdenek. A film szintén kiemeli a patriarchális hatalom és az erőszak körüli dinamikákat, miközben a női szereplők nemcsak túlélők, hanem azok, akik szembenéznek a férfiak manipulatív hatalmával és visszavágnak.

Ezek a filmek nemcsak a női karakterek hősiességét és ellenállását mutatják be, hanem szembesítenek bennünket a patriarkális társadalom által rájuk rótt, mindennapi szexuális és társadalmi elnyomás valóságával. Azok a férfiak, akik a filmekben elnyomják a nőket, nemcsak egy-egy szituációban, hanem a mindennapi életben is megtalálhatóak – mint a Trump-korszakban is, ahol a nők elnyomása és a feminista diskurzus elleni támadások is mindennapossá váltak. A filmek tehát nemcsak a nők egyéni küzdelmeit ábrázolják, hanem a szélesebb társadalmi és politikai ellenállás részévé válhatnak.

Hogyan a populáris kultúra formálja a politikát és társadalmi normákat a Trump-éra tükrében

A képzelet, a teremtés és a felszabadulás olyan reprezentációt hoz létre, amely szimbolizálja a régóta elnyomott múltat, és egy valóban jelenvaló jövőt jelenít meg. A Fekete Párduc című film, mint kulturális termék, “gyönyörűen nyitja meg a saját és a mi világunkat” (Dargis, 2018). Az ilyen szubverzív szövegek a mi torz valóságunkra alapozott fantáziák (vagy rémálmok, ha a horror műfaját nézzük), melyek olyan hatalommal bírnak, amely politikai napirendekre, a közönség tudatának formálására és a társadalmi értékek, gyakorlatok, ideálok, valamint meggyőződések jelentős elmozdulásaira képes. Másrészt a populáris kultúra egyes művei a hegemóniát erősítik, és gyakran egy olyan kollektív hipnózist váltanak ki, amely a “közönséges ész” ösztönzésére szolgál. A hagyományos populáris kultúra felfogása (mely a két világháború közötti Frankfurt-i iskola kritikai társadalomelméletéből ered) szerint az egy kiszolgáltatott termék, amit az “elit” irányít, és amely egy rendkívül árucikkesített, gondosan megszerkesztett propagandarendszer, amely arra törekszik, hogy a közönség engedelmességét és elégedettségét elérje, függetlenül attól, hogy milyen borzalmasak az anyagi körülményeik.

Bár ez a kritikai elmélet talán a populáris kultúra legrosszabb formáira adott fennkölt reakciónak tűnhet, Adorno és Horkheimer (1944) kiemelkedő korai meglátásai, több mint fél évszázaddal ezelőtt, segítenek megérteni a Trump-jelenséget. A média-centrikus gyors kapitalizmus és a média-alapú politika ugyanis Trump eszközei, aki, mint a tömegkommunikáció terméke, egy kulturálisan meghatározott gazdaságban született, ahol a szórakoztatás, a hírességek és a politika összefonódnak. Trump politikai stílusa – populista, támadó, proletár – például a közösségi médián keresztül alakítja ki a kapcsolatot a választókkal, nem a tények, a tudás vagy a ráció, hanem inkább hiedelmek és érzések közvetítésével, gyakran olyan online platformokon, amelyek kedveznek az egocentrikus és ideológiai politikai stratégiáknak. Trump tehát nem csupán elnök, jelölt vagy kapitalista, hanem egy márka és média látványosság, amely magát ünnepli és ezáltal tőkét, hatalmat és követőket halmoz fel. A Twitter világában, ahol a politika és az ideológia egyre gyorsabbá, felszínesebbé és tabloidizáltabbá válik, Trump személyisége egy új típusú politikai és ideológiai eszközként jelentkezik.

Ezért nem meglepő, hogy ez a kommunikációs parancsnok minden eddiginél jobban meg akarja korlátozni a sajtószabadságot, és olyan kiadványokat fenyeget, amelyek kritizálják őt. Ez figyelemre méltó, különösen amikor az amerikai populáris kultúra olyan formáit vizsgáljuk, amelyek kifejezetten a Trump-éra regresszív hatásait tükrözik. A horror műfaja például olyan jelentőségeket kapott ebben az időszakban, amelyek a politikai és társadalmi feszültségekre reagálnak, mint ahogyan azt a médiában és a televíziózásban tapasztalhatjuk. A főműsoridős televíziós műsorok egyre inkább a konzervatív értékeket képviselik: a háborús filmek, vallásos sorozatok és a “hazaszeretet” köré épülő tartalmak uralják a műsorokat, amelyek Trump választói közönségét célozzák meg.

A horror műfajának hagyománya, hogy a legnehezebb időszakokban ragadja meg a közönség figyelmét, mint a kultúra kollektív rémálma. A műfaj politikai szimbolikája, különösen a Vietnám háború és a 9/11 utáni évek filmjeiben, mindig is nagy figyelmet kapott az akadémiai világban. Az újabb generációs horrorfilmeken keresztül pedig az adott politikai környezet, valamint a társadalmi valóság erőteljes kritikáját lehet megfigyelni. A Trump-korszak alatt a horror műfaja valóban újraértelmeződött, és kritikai eszközként emelkedett ki a popkultúra világában.

A horror tehát nemcsak művészeti ág, hanem társadalmi és politikai nyelv is, amely lehetővé teszi a közönség számára, hogy szembenézzen a történelem el nem dolgozott traumáival. A horror mint műfaj tehát nem csupán szórakoztat, hanem segít az egyéni és kollektív feszültségek feldolgozásában is. Ebben az értelemben a mai horrorfilmek már nem csupán szórakoztató ipari termékek, hanem olyan közeg, amely képes mélyebb társadalmi és politikai diskurzust generálni.

A mai populáris kultúra, különösen a televízió és a filmek, a Trump-korszak alatt egyre inkább elmozdult a konzervatív értékek irányába. Azokat a politikai diskurzusokat, amelyek a társadalom mélyebb rétegeiben gyökereznek, ma már egyre inkább elkerülik a mainstream médiában, ehelyett a populista retorikák és az egyszerűsített ideológiai diskurzusok uralkodnak. Azonban fontos megérteni, hogy ezen diskurzusok közvetlen hatással vannak a közvéleményre, és hatással vannak a politikai, gazdasági és társadalmi normákra is. Mindezek azt mutatják, hogy a populáris kultúra nemcsak passzív szórakoztatás, hanem aktív eszköz, amely alakítja a politikai diskurzust és a társadalmi konszenzust.

A "Welcome to Night Vale" politikai üzenetei és hatásai

A Welcome to Night Vale című rádióshow, amely a misztikus város, Night Vale abszurd és szürreális világában játszódik, már az elejétől fogva szórakoztató módon és kritikusan viszonyult a kormányzati hatalomhoz. Az alkotók ironikus módon közelítettek a hagyományos amerikai politikai és társadalmi kérdésekhez, miközben egy folyamatos politikai diskurzust építettek fel a műsor alatt. A műsor nemcsak a kormányzat hatalmát és a társadalom szürke zónáit, hanem a szélsőjobboldali eszmék és a társadalmi igazságtalanságok kritikáját is célba vette.

A műsor egyik legismertebb szatírája a fegyvertartás témáját érinti. Cecil, a műsorvezető, a Night Vale-i Nemzeti Lőfegyver Szövetség helyi tagozatának adománygyűjtő matricáit népszerűsíti, amelyek az alábbi szlogennel hirdetnek: „A fegyverek nem ölik meg az embereket. Lehetetlen, hogy megöljön minket egy fegyver. Mindannyian sérthetetlenek vagyunk a golyókkal szemben, és ez csoda.” Ez az irónikus megjegyzés a fegyveres erőszak és a törvényi szabályozás ellen hozott éles kritikát fogalmazza meg. A műsor egy másik szegmense, amely a kulturális kisajátítás kérdését feszegeti, a város önjelölt „Indiai Nyomkövetőjét” gúnyolja, aki nyilvánvalóan szláv származású, de indiánnak öltözik.

Az amerikai társadalom és politikai táj kritikája erőteljesebben megjelenik a műsor későbbi epizódjaiban, különösen, amikor a műsor alkotói nyíltan és határozottan elítélik a Trump-éra politikai irányvonalát. Az alkotók, köztük Joseph Fink és Jeffrey Cranor, gyakran használják a közösségi médiát, hogy kifejezzék politikai véleményüket. 2018-ban például Fink a Twitteren támogatta az ICE-ellenes tüntetéseket, és bírálta a republikánus bevándorláspolitikát, míg Cranor az NRA-t „terrorista szervezetnek” titulálta.

A Welcome to Night Vale választási történetei a legnyilvánvalóbb kritikát adják az amerikai politikai rendszerrel szemben. A város polgármestere, Pamela Winchell lemondása után, két érdekes jelölt küzd a posztért: Hiram McDaniels, egy ötfős sárkány, és „A Nélküle Élő Arctalan Nő”, aki egy ősi és szellemileg instabil entitás. A verseny során azonban egy harmadik jelölt, Marcus Vanston, a város leggazdagabb lakosa is csatlakozik, aki az általa alapított „Óvodai Kéményseprő Akadémia” igazgatója, és hajlamos emberi csontokból készült bútorokat gyűjteni. A műsor iróniával kritizálja a hatalom és a pénz világát, hiszen Vanston mentesül a helyi ingatlanadó emelése alól, pusztán a vagyona miatt.

A műsor politikai vonalvezetése különösen Trump megválasztása után vált hangsúlyossá, amikor a program közvetlenül szembenézett a „Post-Truth” és a „Fake News” fogalmával. 2017 áprilisában Cecil figyelmeztetést adott a hallgatóknak: „Night Vale, vigyázzatok a hazugságokra, amelyek megpróbálják szétzúzni városunkat… Próbáljátok meg emlékezni arra, mi az, ami valóban igaz.” Az ilyen kijelentések a műsor szürreális világát egy konkrét társadalmi kommentárrá alakították, amely az amerikai politikai légkört tükrözi.

A politikai szatíra mellett a műsor üzenetei egyre inkább közvetlen társadalmi felhívásokká váltak. A szórakoztató részek közé egyre gyakrabban szivárogtak be politikai tartalmak, például amikor 2017 februárjában a műsor egy provokatív „jó tanácsot” adott a hallgatóknak: „Üsd meg jól a náci arcát!” Az ilyen üzenetek nemcsak a politikai diskurzust, hanem a közönség közvetlen befolyásolásának szándékát is sugallják.

A műsor alkotói közvetlen kapcsolatot keresnek a hallgatóikkal, és a műsor szellemisége az idő előrehaladtával még inkább politikailag aktívabbá vált. A műsor alkotóinak politikai irányultságával kapcsolatos viták egyre inkább a közönség körében is növekedtek. Miközben sokan üdvözlik a műsor politikai hangját, mások úgy vélik, hogy az egyes kérdésekben túlzottan elvont, vagy éppenséggel propagandisztikus lett. A Reddit közösségi fórumon például egyre több olyan vélemény jelent meg, miszerint a műsor politikai üzenetei már túlzottan elnyomják a műsor eredeti, szórakoztató aspektusait.

A Welcome to Night Vale egyértelműen a társadalmi és politikai kérdések szatirikus tükörképe lett, amely a modern amerikai társadalom problémáit és kérdéseit nemcsak kritikai értelemben, hanem aktívan kommentálja is. A műsor nem csupán egy egyszerű szórakoztató podcast; a társadalmi és politikai diskurzus eszközeként is funkcionál, miközben a legszélsőségesebb és legabszurdabb formákat választja ahhoz, hogy rávilágítson a világunk bonyolult és sokszor ellentmondásos természetére.

Hogyan állítható elő természetes gáz élelmiszerhulladékból?
Hogyan formálja Trump korszaka a vallás, a rassz és a nemzetkép fogalmát?
Hogyan javítható az adatminőség és integritás a pénzügyi nyilvántartásokban?