Az „Idiókrácia” című film példáján keresztül látható, hogy miként válik a kapitalista realizmus a társadalom mindennapi életének központi elemévé. Ez a film nem csupán egy távoli jövő díszes képe, hanem olyan társadalmi mechanizmusok tükröződése, amelyek a jelenlegi politikai és gazdasági struktúrákat, valamint az egyéni és kollektív viszonyokat formálják. A film nem egy hagyományos disztópiát mutat be, hanem inkább egy hisztérikus realizmust, amely a legdurvább minták szintjén képes reprodukálni a jelek és szimbólumok világát.

Az „Idiókrácia” különlegessége abban rejlik, hogy nem a klasszikus Fordista disztópiák, mint a Huxley-féle „Szép új világ” vagy Orwell „1984”-es világának paródiájaként működik. Sokkal inkább egy olyan világot rajzol meg, amelyben az elit és a tömeg, az uralkodók és az uralkodottak viszonya „atipikus” módon van ábrázolva. A film világában a legszélsőségesebb metaforák is képesek visszatükröződni és politikai valósággá válni, amely végül egy újfajta normálissá válik.

Az idiókrácia nem csupán az intellektuális hanyatlást jelenti, amelyet a kapitalizmus kritikusai gyakran a populista degenerációval társítanak. A népszerű narratíva szerint egyre inkább elbutulunk, a piac felületes hajszolásával és a morális válságokkal terhelve. Azonban, ha a problémát kizárólag a „stupidity” (butaság) és a „dumbing down” (elbutulás) szempontjából vizsgáljuk, akkor elkerülhetjük a valódi kérdéseket. Az idiókrácia nem csupán a butaság uralmát jelenti, hanem sokkal inkább a hatalom és az anarchia egy bonyolultabb viszonyát.

A valódi veszélyek nem csupán a hatalom alávetettjeinek viselkedésében rejlenek, hanem az idióták és a hatalom szembenállásának dinamikájában. Az idióta nem gondolkodik a hatalomról, hanem azzal szemben áll, véletlenszerűen belezuhanva a különböző pozíciókba, akár zsarnokként, akár forradalmárként. Ez a viselkedés pedig képes felforgatni a politikai rendet, amelyet a hagyományos, racionális keretek között nem lehet megérteni. A hatalom racionális vonása összekapcsolódik az idiócia anarchikus jellegeivel, ami lehetőséget ad arra, hogy a társadalmi és politikai viszonyok határvonalai elmosódjanak.

Az idiókrácia egy olyan politikai paradigma, amelyben a hatalom kritériumai összekuszálódnak, paradox módon működnek. A film által vázolt világban mindenki a „nyertes-nyertes” piac reflexeinek eszközeivé válik, miközben valójában a rendszer hosszú távon mindenkit „vesztes-vesztes” helyzetbe hoz. A politikai idiócia nem egy hibás számítás vagy tévedés eredménye, hanem a siker különös formája, amelyben a különböző érdekek és hatalmi viszonyok egyesülnek ahelyett, hogy konfliktusba kerüljenek. A politikai döntések és kommunikációs blokkádok, az értékrendek inflációja és a kognitív túlterhelés mind azt jelzik, hogy a társadalom alapvető viszonyai elvesztették stabilitásukat.

A késői kapitalizmus különböző formái — legyen szó pénzügyi kapitalizmusról, szemiotikai kapitalizmusról vagy akár posztkapitalizmusról — mind olyan rendszert alkotnak, amely állandóan újraértelmezi a jelentéseket. Ahogy Jean-Luc Nancy is írja, a „világ” jelentése fokozatosan eltűnik a rendelkezésünkre álló szignifikációs rendszerekből, miközben a kapitalizmus, mint egy végtelenül termelődő jelentéshálózat, folyamatosan újraalkotja a társadalom értelmezését. Az egyének és a társadalom kapcsolata a „zéró társadalom” eszméjén keresztül érthető meg, ahol minden szociális és politikai kérdés a kezdeti állapotától fokozatosan egy elkerülhetetlen végkifejlethez közelít, amely akár pozitív, akár negatív kimenetellel végződhet.

A politikai idiócia fogalma tehát nem csupán egy eszméletlen vagy racionálisan elhibázott döntéshozatali folyamat, hanem egy olyan állapot, amelyben a társadalmi és politikai viszonyok végtelenül komplexekké és követhetetlenné válnak. Az egyén számára ez egy folyamatos küzdelmet jelent a jelentés és a hatalom erőterében, ahol a középpontban az egyéni tudás és a globális tudás összehangolása kerül előtérbe. Ahogy a múlt nagy elbeszélései elhalványulnak, úgy a tudás és a politika is a szakértői diskurzusokban és a piaci döntésekben összpontosul.

Az idiókrácia tehát nem csupán a társadalom intellektuális leépülését, hanem annak újraformálódását is jelentheti, amelyben a politikai és társadalmi viszonyok nemcsak hogy elveszítik hagyományos formáikat, de olyan új dinamikákat is hoznak, amelyek már nem felelnek meg a régi politikai normáknak. A szórakoztató filmek és a populista diskurzusok világában az idiókrácia képes új irányokat adni a politikai cselekvésnek, miközben folyamatosan elmosódik a ráció és a irracionalitás közötti határ.

A globális zűrzavar és az újabb ideológiai kudarcok: Hogyan hatnak a társadalomra a tudás és munka összhangjának megbomlása

A tudás és a munka kapcsolatának megbomlása, ahogy Karl Marx is bemutatta a Grundrisse-ban (1858), valamint annak hatása a poszt-ipari társadalomra és a gazdaság új formáira, különösen a Zöld Gazdaság vagy az Új Gazdaság vitáiban, újra és újra visszatérő témává vált. Marx elmélete szerint a munka és az árucsereérték közötti összhang megszűnése már nem egyeztethető össze a poszt-ipari termelés sajátosságaival, ami a modern gazdaságban és politikában is láthatóan megjelenik. Paolo Virno, olasz filozófus, ezt az átalakulást egy olyan epochális önrombolásként írja le, amely a munka értékének elméleti eltűnését jelzi. Az áramló tudás és a termelésre vonatkozó absztrakt fogalmak összefonódása nem szabadító következményekkel jár, hanem inkább a hatalom új formáit hozza létre.

A tudás és a munka közötti ellentmondás nem új keletű, de folyamatosan újraértelmezzük, mivel a munkaerőpiac folyamatosan változik, és az egyre rövidülő tudományos, illetve termelési ciklusok egyre inkább megszűntetik a régi rendszerek határait. Az egyre gyorsuló munkafolyamatok és a termelési időtartamok meghosszabbodása nem a "jelen érzékelésére" vezet, ahogy Andreas Reckwitz, német szociológus kifejezi, hanem inkább a hamarosan elmúló, vagy már elavult dolgok érzelmi hatásait generálja.

Egy új típusú társadalmi zűrzavart hoz létre, ahol a tudás és a munka közötti feszültség politikailag a zűrzavar formáját ölti: a beszédpontok értelme ciklikusan változik, és a közvélemény versenyében a szavak és mondatok hatása véletlenszerűvé válik. A közvélemény szabadsága, amely egyébként lehetőséget adhatna a sokszínű vélemények kifejezésére, az idiokráciában éppenséggel a másik fél elnyomásának színterévé válik. A példákat keresve, az Egyesült Államokban a szólásszabadság vitája egy olyan politikai agitatív eszközzé válik, amely lehetőséget ad a konspirációs elméletek és gyűlöletbeszéd terjedésére, miközben kizárja a más vélemények kifejezését.

A „politikai korrektség” határvonalának elmosódása az ideológiai zűrzavart a társadalmi diskurzusok központjába emeli, ahol egyesek elméleteket és politikai pozíciókat fogalmaznak meg úgy, hogy nem veszik figyelembe azok koherenciáját vagy következményeit. A liberális média és annak eszközei gyakran saját liberalizmusukat használják fel arra, hogy megkérdőjelezzék az emberi jogokat, ugyanakkor figyelmen kívül hagyják, hogy ezen jogok védelme éppenséggel őket is védi. Így az ideológiai ellentmondások és a szólásszabadság eszméje egy olyan folyamatos önsabotázsra vezet, amely az intellektuális zűrzavart egy új, stabil hatalmi formává formálja.

Ez a zűrzavar nem csupán a politikai diskurzusban figyelhető meg, hanem az online közegben is, ahol az internet globalizált, de mégis helyben érezhető hatásai formálják a társadalom reakcióit. A szimbolikus erőkkel való játék, amely a társadalmi diskurzust irányítja, a memek és a platformok közötti alkudozásban határozza meg a radikalizmus és a mainstream határait. A társadalmi és politikai viták ekképpen nem az értékek valódi megvitatására építenek, hanem egy folyamatosan körbe-körbe járó nyelvi és ideológiai ciklusra.

Az ideológiai zűrzavar nem csupán elméleti probléma, hanem valódi társadalmi jelenség. A zűrzavart nem lehet csupán egyéni vagy politikai hibaként értelmezni, hanem az egész rendszert átható feszültségként, amely a tudás, a munka és a hatalom közötti viszonyokat alapvetően formálja át. Az ilyen típusú társadalmi állapotokban az emberek nemcsak saját ideológiai hiedelmeiknek élnek, hanem egy olyan világot építenek, amelyben az értelmezés és a valóság között egyre inkább eltűnik a különbség.

A jelenlegi világunkban, ahol a politikai diskurzusok egyre inkább absztrakt elméletek és globális narratívák körül forognak, és ahol az internet új platformokat kínál a globális eszmék számára, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az ideológiai és társadalmi zűrzavarnak nem csupán politikai következményei vannak, hanem az értékek, a tudás és a hatalom közötti viszonyok radikális átalakulása is megtörténik. Az új típusú ideológiai és politikai zűrzavarnak, amely napjaink társadalmát jellemzi, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati hatásai is vannak, amelyek folyamatosan alakítják a társadalmi normákat és a globális politikai tájat.

Hogyan alakítják a médiák és a társadalom az új idiótákat?

A modern világban az új idióták, akik az önálló identitásukat és a társadalmi elvárásokhoz való alkalmazkodásukat egyaránt megingatják, egyre inkább elterjednek. A médiák, a közösségi hálózatok és a társadalom új normái hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyének folyamatosan a saját identitásuk kiteljesítésével és a maguk által teremtett kultúrákban való szerepléssel próbálnak érvényesülni. Az új idióta nem az, aki tudatlan vagy műveletlen, hanem az, aki ebben a kulturális környezetben találja meg magát, ahol az identitás és a személyiség folyamatosan megújul, de sosem éri el a stabilitást.

Ezek a személyek általában nem keresnek mélyebb, transzcendens igazságokat vagy válaszokat, hanem inkább a pillanatnyi szórakozás, a látszat és a gyors kielégülés felé hajlanak. George Orwell egyik híres idézete jól illusztrálja ezt: „A kommunikációk szigorúan értelmetlenek, mivel nemcsak hogy nem mutatnak rá semmilyen felfedezhető objektumra, de még csak nem is várják el, hogy ezt tegyék.” Az új idióta világában a társadalmi és politikai diskurzusok gyakran üresek, jelentéktelenek, de mégis képesek hatással lenni a közvéleményre, hiszen a kommunikációs eszközök és a média szórakoztató ereje mindent elnyom, amit egy normális, érvelő diskurzus jelenthetne.

A mai idióta tehát nem a régi értelemben vett bolond, hanem inkább egy olyan individuum, aki a társadalom által támasztott követelményeknek megfelelően folyamatosan reagál és alkalmazkodik, ám nem képes megszabadulni ettől a folyamatos belső tűzhelytől. A médiumok és a közösségi platformok színpadot adnak számára, hogy bemutassa magát, miközben egyre inkább önmaga elidegenedett verziója válik a közönség számára hozzáférhetővé. Az egó ezen túl nem egy statikus, lezárt entitás, hanem egy folyamatosan változó és megszervezett performansz, amit az egyén hajlamos a valóság helyett egy virtuális térben keresni.

Ez az új típusú személyiség a „frenetikus szubjektum”, aki saját létét nem képes a társadalmi és kulturális kereteken kívül képzelni, hanem azokhoz kötődve folytatja önmegvalósítását. A frenetikusság, mint pszichológiai és társadalmi jelenség, valójában a fogyasztói kapitalizmus ördögi körébe vezet, ahol az egyén nemcsak hogy áldozata, hanem aktívan résztvevője is az általa megteremtett gazdasági rendnek. A „tüzes” létezés, amely mindent elnyel, csak még inkább fokozza az identitáskrízist, miközben az egyén folyamatosan új szerepeket és pozíciókat vállal magára, mind a média, mind a saját önképének fenntartásában.

A modern kapitalizmusban, ahol az egyén az állandó önreprezentációval szembesül, minden egyes cselekedet egy termék, minden gondolat egy felhasználó által generált tartalom, minden érzés egy potenciális vásárlói döntés. A frenetikus személyek nemcsak hogy szoros kapcsolatban állnak a médiával, hanem maguk is aktívan építik azt, miközben látszólag teljesen kívül állnak az adott gazdasági mechanizmusokon. A fogyasztói társadalom azt kívánja, hogy mindannyian folyamatosan újabb és újabb szerepeket öltsünk magunkra, hogy az egyén folyamatosan optimalizálja magát a társadalmi elvárásoknak megfelelően.

Az új idióta nemcsak önmagának és a közönségnek játszik szerepet, hanem az egész társadalom számára láthatóvá válik, hiszen a média nyújtotta szórakoztatás és elismerés erősebb hatással bír, mint valaha. A közszolgáltatásokat vagy akár a politikai diskurzust is a populizmus és a szórakoztatás formálja, miközben a valós problémák egyre inkább háttérbe szorulnak.

Az új idióta tehát nemcsak hogy passzívan szenved a médiák hatásaitól, hanem aktívan formálja a közvéleményt. A „szórakoztató” személyiségek folyamatosan beárnyékolják a valós diskurzust, miközben az egyéni szabadságot és önkifejezést próbálják fenntartani. Az eltorzított önkép és a túlzott önreprezentáció valójában a társadalom és a média összefonódásából ered, ami már nemcsak az egyén, hanem az egész közösség számára komoly kérdéseket vet fel.

Fontos megérteni, hogy az új idióta nemcsak a szórakoztatás eszközeként jelenik meg a médiában, hanem sok esetben aktívan részt vesz a társadalmi struktúrák, a gazdasági rendszerek és a kultúra alakításában. A kifejezés, hogy „hasznos idióta”, már nem csupán a politikai diskurzusban használt fogalom, hanem a mindennapi életben is elterjedt jelenséggé vált, hiszen az egyének, anélkül hogy tudatosan megélnék, részeseivé válnak a nagyobb társadalmi és gazdasági mechanizmusoknak, amelyek mind a fogyasztás, mind az önmegvalósítás kényszerei révén működnek.

Hogyan alakítsunk ki optimista szokásokat az öregedés során?
Milyen hatással van a globális gazdaság a vidéki közösségekre és miért fontos az oktatás?
Hogyan formálja a média és az alternatív tények világát a tudás és az igazság?
Hogyan működik a kontextuális műveleti mód és a felugró menü az Androidban?
Hogyan Hadrianus uralkodása alatt a hatalom és az intrikák világában élt