Donald Trump 1987-es híres, teljes oldalas hirdetése a New York Timesban, a Washington Postban és a Boston Globe-ban világosan megfogalmazta politikai nézeteit, amelyek azóta is irányítják külpolitikai döntéseit. Az öt bekezdésből álló nyílt levelében Trump a szövetségeseit támadta, különösen Japánt és Szaúd-Arábiát említve, mivel szerinte ezek az országok az Egyesült Államok biztonsági garanciáit élvezik, miközben semmilyen viszonzást nem adnak. Kijelentette: „Miért nem fizetnek ezek az országok az emberi életekért és a milliárd dollárokért, amelyeket azért veszítünk el, hogy védjük az érdekeiket?” Trump különösen a japán gazdaság növekedését és a szaúdi olajvagyont emelte ki, mint olyan tényezőket, amelyek ironikusan különösen zavarják, hiszen véleménye szerint ezek az országok gazdasági versenytársak az Egyesült Államok számára.

Az Egyesült Államok posztvilágháborús szövetségi rendszerének megkérdőjelezése sokak számára érthető, hiszen Amerika számos ország védelmi költségeit vállalja, miközben ezek az országok formális szerződésekkel kötelezik az Egyesült Államokat arra, hogy háború esetén a védelmükre keljen. Az ilyen politikák költségei természetesen joggal aggályokat vetnek fel; más aggályok a stratégiai kockázatokkal kapcsolatosak, például azzal, hogy a szövetségesek esetleg olyan háborúkba vonják be az Egyesült Államokat, amelyek nem tartoznak a valódi nemzeti érdekeik közé. Trump külpolitikájának alapját képező tranzakcionális szemlélet azt jelenti, hogy ő nem hisz a kölcsönösen előnyös megoldásokban, és a nemzetközi kapcsolatokat sem gazdasági, sem biztonsági területen nem tekinti win-win helyzeteknek. A Trump-féle gondolkodás szerint minden üzletnek van győztese és vesztese, ezért nem látja indokoltnak a kölcsönös előnyökre építő gazdasági interdependenciát. Trump világa egy zéró összegű verseny arénája, ahol minden előny egy másik fél vesztesége.

Trump elképzelései szerint a gazdasági interdependencia nem támogatja a globális gazdasági növekedést, sőt inkább a nemzetek közötti érdekek összecsúszását és sebezhetőséget hoz létre. Ez az a gondolkodásmód, amely az amerikai szövetségesekkel való kereskedelmi kapcsolatok gyakori kritizálásában ölt testet. A nemrégiben elindított kereskedelmi háborúk az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek védelmét célozták, ugyanakkor súlyos következményekkel jártak. A legnagyobb gazdasági partnerekkel való kereskedelmi háború, mint például Kínával, az USA gazdaságára jelentős károkat okozott. A Trump adminisztráció által bevezetett vámok több mint 100 milliárd dollár értékű ellenvámokat váltottak ki, és a háború hatására több tízmilliárd dollárnyi mezőgazdasági és tengeri exportot veszítettek el az amerikai termelők. A vámok bevezetése, amelyet Trump a nemzetbiztonság védelmére hivatkozva indokolt, valójában káros hatással volt az Egyesült Államok gazdaságára.

Trump számára a gazdasági védekezés és a protekcionizmus, amelyre jellemző, hogy „a kereskedelmi háborúk jók és könnyen megnyerhetők”, a legfontosabb külpolitikai eszközévé vált. Az elnöki hivatala alatt Trump többször is megpróbálta felmondani a hosszú távú kereskedelmi megállapodásokat, mint például az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodást (NAFTA), a dél-koreai szabadkereskedelmi megállapodást, sőt, a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) is, csakhogy ezek a próbálkozások gyakran megbuknak saját tanácsadói ellenállásának köszönhetően. Trump, úgy tűnik, minden olyan nemzetközi megállapodást elutasít, amely nem kizárólag az Egyesült Államok előnyére válik. Ő nem hajlandó elfogadni azt a gondolatot, hogy a kereskedelem kölcsönösen előnyös lehet, és ezt határozottan kifejezi politikai döntéseiben is.

Az USA és szövetségesei közötti gazdasági kapcsolatok és a katonai együttműködések szintén teljesen más megvilágításba kerülnek Trump külpolitikájában. Például a dél-koreai amerikai csapatok jelenléte kérdését nem a nemzetbiztonság szempontjából vizsgálja, hanem kizárólag gazdasági szempontból. Az elnök kifejezte azt a nézetét, hogy az Egyesült Államoknak gazdasági előnyöket kellene kovácsolnia a katonai jelenlétből, például azzal, hogy más országok – mint például Dél-Korea – fedezik a költségeket. Ez az egyoldalú, tranzakcionális megközelítés különösen jól látható Trump viselkedésében, amikor az USA számára pénzügyileg nem előnyös helyzeteket próbál megszüntetni.

A Trump-féle „America First” politika tehát egy kifejezetten gazdasági és politikai tranzakcionális logikára épít, ahol minden nemzetközi megállapodásnak kölcsönösen előnyösnek kell lennie az Egyesült Államok számára. A külpolitikájában ez a gondolkodásmód számos ország, különösen az amerikai szövetségesekkel való kapcsolatok kiéleződéséhez vezetett. Trump számára a „jó” kereskedelem az, amelyben az Egyesült Államok mindig nyer, míg minden más megállapodás, ahol nem ez történik, elutasítandó.

Miért túlértékelik a globális fenyegetéseket? A Kína és Oroszország veszélyei a nemzetközi politikában

A modern geopolitikai diskurzusban a világ nagyhatalmait gyakran a nemzetközi biztonságra gyakorolt hatásuk alapján értékeljük. Az Egyesült Államok vezetése alatt, különösen Donald Trump adminisztrációja idején, a globális politikai táj egyre inkább a fenyegetések és konfrontációk köré szerveződött, különösen Kína és Oroszország tekintetében. Azonban ezek a fenyegetések nem mindig olyan egyértelműek vagy közvetlenek, mint amilyennek látszanak.

Oroszország esetében a legnagyobb aggodalomra okot adó tényező a kiberbiztonság, különösen az elnökválasztások befolyásolására irányuló próbálkozások. Az állami és helyi kormányzatok kötelessége megvédeni az választási rendszert a manipulációktól, és az állampolgároknak is vigyázniuk kell a félrevezető vagy nyilvánvalóan hamis hírekre. Azonban a híresztelések szerint a digitális háborúság terén Oroszország veszélye gyakran túl van értékelve. Az orosz gazdaság mindössze 1,6 billió dollár, ami alig egytizede az Egyesült Államok GDP-jének, és nagyjából megegyezik Spanyolország és Portugália összesített gazdasági teljesítményével. NATO európai tagállamai évente 229 milliárd dollárt költenek védelmi kiadásokra, míg Oroszország csupán 66,3 milliárdot. Az orosz haderejének képességei is korlátozottak, a globális hatalmak között viszonylag alacsony a katonai hatékonysága és az erőprojekciós képességei. Ehhez hozzájárulnak a rendszeres korrupciós problémák és a kedvezőtlen demográfiai trendek is, amelyek tovább csökkenthetik az orosz hatalmi potenciált. Nyilvánvaló, hogy Európa képes kezelni mindazon fenyegetéseket, amelyeket Oroszország a régió számára jelenthet, így az Egyesült Államok számára célszerű lenne mérsékelni a Moszkvával szembeni ellenségeskedést.

A Trump-adminisztráció ázsiai politikájában nem történt radikális változás, mivel az Egyesült Államok továbbra is szoros védelmi kötelezettségekkel bír Japán, Dél-Korea és a Fülöp-szigetek iránt, miközben szerepe a Tajvan státuszának védelmezésében is változatlan maradt. A külpolitikai fókusz főként Kínára és Észak-Koreára irányult. Kína gazdasági és katonai növekedését egyre inkább fenyegetésként értékelték, mivel a kommunista állam globális ambíciói és terjeszkedése veszélyeztethetik az Egyesült Államok világhatalmi pozícióját. Azonban a Kínával kapcsolatos fenyegetettség is túl van gyakran értékelve. A "százéves maraton" című könyv, amelyet a Trump-adminisztráció is figyelembe vett, azt sugallja, hogy Kína titkos stratégiát folytat, amelynek célja az Egyesült Államok helyettesítése a globális szuperhatalom szerepében. Azonban számos szakértő, köztük a Harvard Egyetem professzora, Alastair Iain Johnston, úgy véli, hogy a könyvben bemutatott bizonyítékok nem támasztják alá ezt a narratívát. A Kína által képviselt veszélyt nem mindenki osztja, és a túlzottan leegyszerűsített értékelések csak fokozzák a kétoldalú feszültségeket.

A Dél-kínai-tenger és a Kína által kezdeményezett Egy övezet, egy út (Belt and Road Initiative - BRI) program gyakran a nemzetközi kritikák középpontjába kerül. A Kína által tervezett infrastrukturális projektek valóban sok ország számára gazdasági előnyöket kínálnak, azonban a BRI gyakran ellenséges hozzáállást vált ki, különösen az Egyesült Államokban, akik ezt a globális kínai befolyás növekedésének eszközeként látják. A BRI kritikusai úgy vélik, hogy Kína "adós csapdákat" állít fel, hogy politikai befolyását növelje a projektben részt vevő országok fölött. De a valóságban a BRI inkább egy gazdasági kezdeményezés, mintsem egy katonai vagy geostratégiai lépés. Azok a félelmek, hogy Kína el akarja adósítani a részt vevő országokat, és ezzel politikai eszközként használni a hiteleket, nem alapulnak egyértelmű bizonyítékokon. Sőt, a projekt számos esetben nem hozott pozitív gazdasági eredményeket, és sok esetben az indított projektek túlzott költségekkel és korrupcióval terhelték a kínai gazdaságot. Az évről évre növekvő ellenállás a BRI-val szemben, különösen Ázsiában, jelezheti, hogy a kezdeményezés hosszú távon inkább kudarcot vallhat, mintsem hogy sikerrel járjon.

A Trump-adminisztráció egyes külpolitikai döntései továbbra is rávilágítanak a túlzottan dramatizált fenyegetések veszélyére. A Kínát és Oroszországot érintő, sokszor indokolatlanul fokozott aggodalmak nemcsak hogy nem szolgálják a globális stabilitást, hanem egyes esetekben még inkább hozzájárulnak a nemzetközi feszültségek növekedéséhez. A geopolitikai konfliktusoknak szükségszerűen van egy szintje, de a túlzottan eltúlzott fenyegetések és válaszok könnyen félrevezethetik a döntéshozókat, és olyan döntésekhez vezethetnek, amelyek végül nem segítik elő a valódi biztonságot és stabilitást.

Miért maradnak változatlanok Trump külpolitikai döntései, miközben erőteljes változásokat ígért?

Trump külpolitikája több szempontból is eltért elődeiétől, de valójában sok esetben nem hozott radikális változást, amelyet sokan vártak tőle. Az elnöki kampányában gyakran hangoztatta az "Amerika első" vízióját, amely új irányvonalat ígért az Egyesült Államok külpolitikájában. Azonban, ha alaposabban megnézzük a jelenlegi külpolitikáját, sokkal inkább a hagyományos amerikai külpolitikai konszenzus mentén mozog, mintsem valami drámai új irányvonalat képviselne.

Egyes kérdésekben, mint például a kereskedelem és a bevándorlás, Trump valóban végrehajtott bizonyos változtatásokat, de a "pontos háborúk" és az értelmetlen nemzetépítési projektek elleni ígéretei nem valósultak meg. Trump elnöksége alatt a katonai jelenlét fenntartása a Közel-Keleten, és az amerikai szövetségek változatlanul tartása azt mutatja, hogy bár a retorika eltért az előző adminisztrációktól, a külpolitika sokkal inkább a hagyományos amerikai érdekeik védelmére összpontosított.

A magyarázat részben abban rejlik, hogy Trump, miközben kampányában határozott kritikát fogalmazott meg a hagyományos külpolitikai gyakorlatokkal szemben, valójában nem rendelkezett olyan eszközökkel, hogy alapvető változásokat hajtson végre a külpolitikában. Az amerikai elnök hatalma az elnöki posztból adódik, melyet a végrehajtó hatalom vezetőjeként gyakorol, és amelyet az alkotmányos szerepe, mint a hadsereg főparancsnoka is alátámaszt. A Kongresszus gyakran képtelen aktívan ellenőrizni a külpolitikai döntéseket, mivel a politikai képviselők nem rendelkeznek kellő szakértelemmel, és sok esetben hajlamosak átengedni a külpolitikai döntések végrehajtását az elnökre. Ez különösen igaz a háborúkkal és nemzetközi kereskedelmi kérdésekkel kapcsolatos döntésekre, ahol a Kongresszus sokszor csendben hagyja, hogy az elnök alakítsa a politikát.

Mégis, Trump külpolitikájának valós korlátai egyértelműek. Bár a retorikája sokszor radikálisan új irányvonalat ígért, az Egyesült Államok külpolitikai érdekei gyakran arra kényszerítettek, hogy az előző adminisztrációk által képviselt politikákat folytassa. A katonai kötelezettségek, mint az afganisztáni és iraki háború, nem tűntek olyan helyzeteknek, amelyeket Trump könnyedén felülírhatott volna, és a szövetségi rendszer is stabil maradt. Az amerikai politikai elit hagyományosan megvédi a szövetségi struktúrákat, amelyek nem csupán gazdasági, hanem geopolitikai szempontból is kulcsfontosságúak.

Fontos megérteni, hogy Trump külpolitikája nem csupán az elnök egyéni döntéseit tükrözi, hanem az amerikai politikai rendszer működését is. A "császári elnökség" eszméje, amelyet a történelem során többször is megerősítettek, azt jelzi, hogy az elnök külpolitikai hatalma valóban jelentős, de nem feltétlenül korlátlan. Az Egyesült Államok külpolitikai döntéshozatalában a Kongresszus, bár fontos jogalkotói szerepet játszik, gyakran képtelen érdemi hatással lenni a végrehajtó hatalom működésére. Az elnök hatalmas előnyben van a külpolitikai döntések meghozatalában, mivel közvetlen hozzáféréssel rendelkezik a titkos információkhoz, a hírszerzési adatokhoz, és irányítja a diplomáciai mechanizmusokat.

Továbbá, az elnök által fenntartott "bully pulpit" segítségével képes meghatározni a közvéleményt és irányítani a politikai diskurzust, ami jelentős hatást gyakorolhat a külpolitikai döntések legitimitására. Ennek következtében Trump külpolitikai döntései gyakran nem pusztán az általa képviselt ideológiai álláspontokat tükrözik, hanem az amerikai politikai rendszerben rejlő mélyebb dinamikákat is. Az elnöki hatalom növekedése és a Kongresszus egyre inkább passzív szerepe miatt Trump számára egyszerűbb volt az előző politikai normák folytatása, mint új alapokra helyezni a külpolitikát.

Végül, bár a Trump-kormányzat néhány esetben tényleges változást hozott, például az iráni nukleáris megállapodás felmondásával, a legtöbb esetben nem történt érdemi elmozdulás a külpolitikai alapelvek terén. Az "America First" vízió csupán egy retorikai elem volt, amely nem találkozott az amerikai politikai rendszer mélyebb struktúráival és elvárásaival. Az Egyesült Államok külpolitikájában a radikális változások helyett inkább a kontinuitás dominált, és ez különösen azokon a területeken volt igaz, ahol Trump nem tudott lényegi változást elérni.

Miért van szükség ambiciózus stratégiára a Szovjetunió visszaszorítására, új nemzetközi rend kiépítésére és fenntartására?

A hidegháború idején a legfontosabb stratégiai célok között szerepelt a Szovjetunió visszaszorítása, egy új nemzetközi rend felépítése és fenntartása, valamint a világ legnagyobb katonai erejének megőrzése. Ezt a stratégiát könyvünkben a „primátus” néven említjük. Ahogy azt gyakran megjegyezték a politikai megfigyelők a hidegháború során, a politika határai elértek a vízpartig, vagyis a külpolitikai megfontolások nem szabad, hogy eltérjenek a nemzeti érdekektől. Az amerikai külpolitikai konszenzus ennek köszönhetően lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a második világháború után hatékonyan mozgósítsa erőforrásait és szövetségeseit.

A hidegháború idejére jellemző, hogy az amerikai külpolitikai stratégia sikeresnek bizonyult, ugyanakkor a több évtizednyi egyetértés súlyos csoportgondolkodásra vezetett. A washingtoni külpolitikai establishment—beleértve a kormányzati tisztviselőket, katonai vezetőket és bürokratákat—szinte egyhangúlag támogatta a primátust. Barack Obama annyira egysíkúnak és megváltoztathatatlannak találta ezt a külpolitikai tájat, hogy munkatársaival „A Blob”-nak (A Hólyagnak) nevezte el. A Hólyag olyan hatékonyan népszerűsíti a primátust, hogy nehezen lehet találni olyan véleményt, amely szembemegy vele, nemhogy érdemi vitát folytatni a külpolitikáról Washingtonban.

A primátust védelmező nyilvános diskurzus nemcsak akadályozza az alternatív politikai elképzelések megjelenését, hanem aktívan megakadályozza azok terjedését is. A külpolitikai establishment hatása olyan erős, hogy amikor úgy tűnt, Obama érdeklődése a primátus iránt csökkent, könyvek sokasága jelent meg, amelyek figyelmeztettek az amerikai globális vezetésről való lemondás veszélyeire. 2016-ban szinte minden elnökjelölt, kivéve Donald Trumpot, teljes mértékben támogatta a primátus elveit, és ezt az elképzelést képviselte külpolitikai víziójában. Trump, bár külpolitikája jelentősen eltért a hagyományos irányvonalaktól, mégis számos hasonlóságot mutatott a primátushoz, például a védelmi kiadások növelését, a külföldi terrorista csoportok elleni harcot, a fegyvereladásokat, valamint az agresszív nukleáris proliferációs politikát.

A Blob második módja, ahogyan korlátozza a külpolitikai újítókat, hogy elfoglalja az összes fontos döntéshozói pozíciót. Az „emberek a politika” elv szerint a kormányzati és katonai vezetők gyakran a külpolitikai konszenzus termékei, és a legnagyobb része a Pentagon, az Államok Minisztériuma, az amerikai hadsereg vagy a washingtoni think tankek munkatársai közül kerül ki. Noha ezen személyek többsége lenyűgöző tapasztalattal rendelkezik, a külpolitikai döntések meghozatalában való szerepük gyakran a status quo fenntartásához kapcsolódik. Trump sokszor nem találta meg a megfelelő személyeket, akik megfeleltek volna az „Amerika elsősége” elképzeléseinek, így kénytelen volt olyanokat alkalmazni, akik inkább a mainstream álláspontokat képviselték, vagy legalábbis nem támogatták az Amerika első politikáját.

A legszembetűnőbb példák közé tartozik, hogy Trump külpolitikai csapatának vezetői—mint McMaster tábornok, Kelly és Mattis—mindannyian olyan karriert építettek, amely a primátus elveit követte, például a Szovjetunió visszaszorítását, a terrorizmus elleni harcot és az amerikai katonai jelenlétet világszerte. Trump külpolitikai csapatának tagjai, akik nem voltak hajlandóak együttműködni a Trump-elképzelésekkel, végül távoztak, például Rex Tillerson, az Egyesült Államok külügyminisztere, vagy McMaster nemzeti biztonsági tanácsadó. Trump a külpolitikai kérdésekben gyakran rákényszerült arra, hogy szembemenjen a tanácsadóival, például amikor a NATO-ból való kivonulást vagy az amerikai csapatok kivonását javasolta, de a katonai és diplomáciai elit megakadályozta ezeket a lépéseket.

A külpolitikai establishment ereje és a mélyen beágyazott struktúrák miatt Trump külpolitikája számos esetben az akadályokba ütközött. Az Egyesült Államok külpolitikai komplexuma hihetetlen méretű, több millió embert foglalkoztat, és évente több mint egy billió dollárt költ. Washington elkötelezett a nemzetközi rend fenntartása mellett: az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, több mint 800 katonai bázist tart fenn világszerte, és számos olyan katonai és diplomáciai szerződés aláírója, amely biztonsági kötelezettségeket ró az országra.

A külpolitikai gondolkodás és a külpolitikai döntések mögött meghúzódó dinamikák megértéséhez fontos figyelembe venni, hogy a globális vezető szerep fenntartása nem csupán a hatalom politikai és katonai eszközeinek érvényesítését jelenti, hanem a nemzetközi intézmények, szövetségek és biztonsági rendszerek fenntartását is. A „primátus” elve nem csupán a világ katonai dominanciáját célozza, hanem az amerikai érdekeltségek érvényesítését globális szinten, függetlenül attól, hogy a nemzetközi közösség egyes tagjai mennyire értékelik vagy ellenzik ezt a dominanciát.

Miért lett Costa Rica az éghajlatváltozási politika úttörője?
Miért fontos figyelni a termelési víz és a hidraulikus repesztés környezeti hatásaira?
Miért fontos a bűnügyi irodalom és hogyan formálja a társadalmi értékeket?
Hogyan kezelhetők a klasszikus p-értékek problémái a pénzügyi modellezésben?
Hogyan formálódott a vallásszabadság kérdése az amerikai konzervatív keresztény diskurzusban?