Hogyan alakítják a társadalmi tények a valóságunkat?

A társadalmi tények valósága nem mindig olyan stabil, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A tények, amelyekről azt hisszük, hogy örökérvényűek és változhatatlanok, valójában gyakran olyan megbeszélések és közös hiedelmek eredményeként jönnek létre, amelyek folyamatosan alakítják és formálják őket. A társadalmi tények tehát nem csupán rögzített jelenségek, hanem folyamatosan formálódó, dinamikus konstrukciók, amelyek a közösségi diskurzustól függnek. Erre a társadalmi jelenségre mutatott rá Peter Berger A szent sátor című munkájában, amikor azt állította, hogy a társadalmi szocializáció akkor válik sikeressé, ha az elfogadott normák és értékek belsővé válnak, és a közösség tagjai "maguktól értetődőnek" tartják őket.

Például a házasság, a pénz vagy éppen a tudományos alkalmazás, mint a tanári kinevezés, mind olyan társadalmi tények, amelyek túlmutatnak az objektív, fizikai tényeken. A házasságot társadalmi konszenzus tartja életben: "egy férfi és egy nő" formájában, amíg ez a közmegegyezés meg nem változik, és nem jönnek létre más formák. Hasonlóan, a pénz is csupán papír, amely akkor kap értéket, ha közösségileg elismerjük ezt az értéket, és nem esünk pánikba, ha a pénzpiacok összeomlanak, és a pénz önmagában ismét csak papírrá válik.

John Searle, aki a tények filozófiai megközelítésével foglalkozott, különbséget tett a "brute facts" (erőszakos tények) és az "institutional facts" (intézményi tények) között. Az első típusú tények közvetlenül a tapasztalatainkból erednek, és az objektív világra vonatkoznak, míg az utóbbiak olyan társadalmi konstrukciók, amelyek mélyen beágyazódnak az intézményekbe, és csak akkor érvényesek, ha a társadalom a belső logikáját elfogadja.

A társadalom különböző szereplői, legyenek azok politikusok, közgazdászok vagy tudósok, mind hozzájárulnak ezekhez a közmegegyezéseken alapuló tényekhez, és folyamatosan formálják azokat. Amíg az emberek beleegyeznek abba, hogy egy állítás vagy gyakorlat valóban érvényes, addig ez a társadalmi tény "él", és megőrzi stabilitását. De amikor a közmegegyezés megbomlik, a társadalmi tények is változnak, akár fokozatosan, akár gyorsan, és elveszítik korábbi stabilitásukat.

Ez a jelenség különösen fontos a mai világban, amikor egyre inkább a mások általi beszámolókra támaszkodunk a világ megértésében. A közvetlen tapasztalatok helyett a valóságot az információk és hírforrások közvetítik, így egyre több rétegnyi "tudás" van közöttünk és a valóság között. Ez különösen érzékeny politikai és társadalmi helyzetekben, amikor a különböző csoportok egymásnak ellentmondó információkat közvetítenek, és mi, mint közönség, gyakran nem tudjuk, hogyan mérjük fel azok hitelességét.

A klasszikus filozófusok, mint Locke, sokat vitatkoztak azon, hogyan szerezzük a tudást. Locke szerint kétféle módon juthatunk el a tudásunkhoz: közvetlen érzékszervi tapasztalatokkal, vagy a saját elménk által való reflektálás révén. Azonban a modern világban ez a megközelítés nem elégséges. A világot nem csupán érzékszervi tapasztalatokkal ismerjük meg, hanem a számunkra megbízható személyektől szerzett információk révén is. A jelenlegi társadalomban sokszor azt sem tudjuk, hogy amit tudunk, azt másoktól hallottuk, vagy egyszerűen egy véleményformáló közeg alakította ki bennünk.

A tények és az értékek elválasztása is egyre inkább kérdésesé válik. A filozófiai hagyományok szerint a tények és az értékek különböző kategóriákba tartoznak, de a valóságban a két fogalom gyakran összemosódik. Az értékek, bár nem támaszkodnak empirikus bizonyítékokra, sokszor szorosan összefonódnak azokkal a tényekkel, amelyeket elfogadunk a társadalomban. Ez a keveredés már önmagában is nagy kihívást jelent, mivel az érzelmi és kognitív mechanizmusaink hajlamosak egyesíteni az objektív és szubjektív elemeket.

Hogyan befolyásolják a politikai diskurzusok a demokráciát és a társadalmi normákat?

A politikai diskurzusok és az olyan jelenségek, mint a versengő tények (DFP-k) hatásai mélyrehatóak, és sokszor ellentmondásos következményekkel járnak a demokratikus társadalom számára. Azok, akik a részvételi demokrácia hívei, úgy vélik, hogy a polgároknak már előre kialakított érdekeik és véleményeik vannak, míg a deliberatív demokrata nézőpont szerint a cél a diskurzusra való hajlandóság, a vélemények átgondolása és konszenzus elérése. Különösen fontos, hogy megértsük a kettő közötti feszültséget. A deliberáció ugyanis sok esetben visszafogja a részvételt, mivel növeli a kételkedést, és arra készteti a polgárokat, hogy olyan politikai álláspontokat fedjenek fel, amelyek társadalmi költségekkel járhatnak. A részvétel növelése ugyanakkor visszafoghatja a deliberációt, mivel az aktívan részt vevő polgárok hajlamosak szélsőségesebbé válni, ami korlátozza a saját és mások számára a lehetséges alternatívák mérlegelését.

A Diana Mutz által írt Hearing the Other Side című műben jól megfigyelhető, hogy az emberek gyakran jobban értékelik a társadalmi harmóniát, mint a politikai kifejezés szabadságát, ezért a politikai diskurzusokban való nagyobb részvétel valójában csökkenti a részvételt. Ha a politikai beszélgetés az tények és elvek közötti vitákra összpontosít, akkor várhatóan még kevesebb valódi deliberációval és még nagyobb visszafogottsággal találkozunk.

Ezeket a feszültségeket a demokratikus társadalomban különféle következményekkel kell számba venni. A tények közötti versengés és a különböző társadalmi csoportok közötti megértési szakadékok elmélyíthetik a közvélemény polarizálódását. A politikai diskurzusok nemcsak azt eredményezik, hogy az emberek nem értenek egyet a közpolitikai problémák kezelésében, hanem gyakran még az alapvető tényekben sem sikerül konszenzust elérniük. Ennek következményeként a polgárok tudása a közéleti kérdésekről sokszor pontatlan, és az egyes politikai csoportok között még inkább megerősödik a nézetrendszeri ellentét.

A tények vitájának egy újabb érdekes következménye a politikai egészségügyi állapotokkal kapcsolatos növekvő aggodalmak. Az elmúlt években gyakran felmerültek viták, amelyekben egy-egy politikai vezetőt mentálisan instabilnak vagy pszichológiailag sérültnek minősítettek. Ezt nemcsak a média, hanem politikusok is gyakran felvetették, ezzel rávilágítva arra, hogy ha nem tudunk egyetérteni abban, hogy mi számít valóságnak, akkor nem fogunk tudni konszenzust alkotni a politikai személyiségek mentális állapotáról sem. Ez a jelenség a nyilvánosság számára egyre fontosabbá válik, és egyfajta politikai stigmatizálás formáját öltheti.

A történelmi események megítélésében is hasonló polarizált megközelítés figyelhető meg. Az olyan múltbéli ügyek, mint az Alger Hiss és Whitaker Chambers közötti konfliktus vagy a Clarence Thomas és Anita Hill közötti vita, mind olyan események, amelyek még ma is éles vitákat váltanak ki, és gyakran más-más politikai nézőpontok szerint értelmezik őket. Az ilyen típusú történelmi DFP-k tovább erősíthetik a társadalmi és politikai megosztottságot, mivel az egyes csoportok számára a tények és az események értelmezése az adott politikai nézőpont függvénye.

A politikai diskurzusban a versengő tények világában tehát egyre inkább egy olyan társadalmi környezet alakult ki, ahol a politikai konszenzus elérése, a közös valóság felépítése és az érdemi deliberáció mind nehezebbé válik. A társadalmi és politikai polarizáció erősödése tovább rontja ezt a helyzetet, és elmélyíti a különböző nézetrendszerek közötti szakadékot, ami a demokratikus normák és intézmények működését is veszélyezteti.

Milyen hatással van a tényellenőrzés a politikai percepciókra? A populizmus és az oktatás szerepe

A politikai diskurzusban a tényellenőrzés szerepe egyre fontosabbá vált, különösen az elnöki kampányok során, amikor a választók döntései gyakran az igazság és a manipuláció finom határvonalán mozognak. A PolitiFact, mint tényellenőrző eszköz, például igyekezett a választók számára világosabb képet adni a politikai jelöltek őszinteségéről. Azonban a tények és az objektív információk hatása sok esetben nem olyan egyértelmű, mint azt sokan gondolnák. A választók hajlandósága, hogy figyelembe vegyék a tényellenőrzők eredményeit, szorosan összefügg a politikai beállítottságukkal, a populista attitűdökkel és az oktatás szintjével.

Az egyik legmeglepőbb eredmény, hogy míg azok a választók, akik Hillary Clinton ellen irányuló negatív érzelmeket tápláltak, nem reagáltak jelentős mértékben a PolitiFact grafikonjainak bemutatására, addig a döntetlen helyzetben lévő választók, akik bizonytalanok voltak Clinton őszinteségével kapcsolatban, jelentős elmozdulást mutattak a jelölt irányába. Azok a válaszadók, akik a leginkább pozitívan vélekedtek az intellektuális és szakmai tekintélyekről, szinte 12%-kal magasabbra értékelték Clinton őszinteségét, miután megismerték a tényellenőrzést. Ezzel szemben a populista beállítottságú választók körében nem volt semmiféle változás, függetlenül attól, hogy a PolitiFact grafikonjaival találkoztak-e vagy sem. Ez azt jelzi, hogy a populizmusnak komoly hatása van a tényellenőrzés elfogadására: azok, akik hajlamosak elutasítani az elitista véleményeket, nem hajlandóak figyelembe venni az objektív, tényeken alapuló információkat.

A populizmus és a tényellenőrzés közötti kapcsolat különösen fontos, mivel a populista mozgalmak a tudás és a hatalom közötti szakadékot igyekeznek kihasználni. A populisták gyakran kétségbe vonják a hagyományos intézmények hitelességét, és ezzel együtt a tényellenőrző szervezetekét is. Azok a választók, akik jobban ragaszkodnak a populista ideológiákhoz, hajlamosak figyelmen kívül hagyni a tényellenőrző szervezetek által közölt információkat, még akkor is, ha azok objektívek és megbízható forrásokból származnak.

Ugyanakkor az oktatás szerepe sem elhanyagolható. A legmagasabb végzettségű válaszadók esetében a tényellenőrzés hatása nemcsak hogy gyengébb volt, hanem egyes esetekben szinte teljesen elmaradt. Ez arra utal, hogy a magasabb iskolai végzettség nem feltétlenül garantálja, hogy a választók hajlandóak elfogadni az objektív tényeket, különösen, ha azok ütköznek a személyes vagy politikai világnézetükkel. Sőt, az ilyen típusú információk éppen ellenkező hatást válthatnak ki, és elutasítást eredményezhetnek.

Ez a jelenség a politikai diskurzusban is megfigyelhető. A tényellenőrzés hatása gyakran a személyes és politikai identitással kapcsolatos érzelmi tényezők függvénye. Az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a számukra kényelmetlen tényeket, különösen, ha azok az ő politikai meggyőződéseikkel ellentétben állnak. A tényellenőrzés nem csupán az objektív igazság keresése, hanem egy politikai küzdelem, amelyben a választók gyakran nemcsak az információk valódiságát, hanem azok politikai következményeit is mérlegelik.

A kutatások azt sugallják, hogy ha a populizmus valóban képes akadályozni a tényellenőrzés hatékonyságát, akkor a jövőben a politikai diskurzusban való objektív információk terjedését még inkább megnehezítheti. Ha a választók nem bíznak a hagyományos hatalmi intézményekben, akkor a tényellenőrzés hatékonysága csökkenhet, ami hosszú távon veszélyeztetheti a demokratikus társadalmak egészséges működését. Az ilyen típusú információs környezetben a politikai polarizáció tovább fokozódhat, és a választók egyre inkább csak azokat az információkat fogják elfogadni, amelyek megerősítik már meglévő meggyőződéseiket.

Ezek az eredmények arra is rávilágítanak, hogy a tényellenőrzés hatékonyságának javítása érdekében nemcsak az objektív információk közlésére van szükség, hanem arra is, hogy figyelembe vegyük a politikai attitűdöket és a társadalmi dinamikákat. Ha a tényellenőrzés célja a választók meggyőzése, akkor fontos, hogy a tényeket egy olyan kontextusba helyezzük, amely lehetővé teszi azok könnyebb befogadását, különösen a populista ideológiával rendelkező választók számára.