Platov hőstette (A kalalahi csata, 1774. április 3.)

PLATOV HŐSTETTE
(A Kalalah folyó melletti csata 1774. április 3‑án)
 …A Don vitéze,  Az orosz seregek oltalma,  Az ellenség lánca,  Hol van viharvezérünk‑ataman? Žukovszkij.

Az eredeti és rendkívül jellegzetes egyéniség — a doni ataman, Matvej Ivanovics Platov — az I. Sándor császár közel állói között egészen sajátos helyet foglal el. Ő az egyik legkedvesebb népi hős, akit a Honvédő háború teremtett. Az 1812-es nagyszerű korszak, amely a Don vidékét példátlan katonai dicsőséggel ragyogta be, kiválasztotta ezt a félelmetes vezetőt, a „kazák hordáját”, és nevének hírneve Európa‑szerte elterjedt. Azóta már hetven év telt el; fokozatosan halványultak el a dicső korszak harci hagyományai; egyiküket a másik után követték a 1812-es bajnokok a sírba; az ataman maga is porladt el. De még ma is, amikor alig hallatszanak egykori híreinek visszhangjai, Platov neve és emléke él a Donon végtelen történetekben, dalokban és népi hagyományokban.

Vannak az emberiség életében olyan események, amelyek bár nem hoznak radikális változásokat a közösség rendjében, mégis hosszú időn keresztül élnek az utódok emlékezetében, mert rendkívüli hatást gyakoroltak kortársaikra. Ilyen eseményként tartja számon a történelem Matvej Ivanovics Platov hőstettét.

Annak érdekében, hogy teljes mértékben felmérjük Platov tettének jelentőségét épp a doni kozákság szemében, előbb meg kell mondani, milyen helyzetben volt akkor a mi doni határunk.

Attól az időtől fogva, hogy Oroszország elválasztotta a Krímet a török uralomtól, és független területként rendezte el Sagyib‑Girej irányítása alatt, a kozákok harca a velük határos mohamedán világgal Kuban partjai felé tolódott, ott összpontosult minden ellenséges elem. A Krím elvesztése mélyen felbőszítette Törökországot, amely aktív erőfeszítéseket tett, hogy a kabardokat, kaukázus‑kereszeket, tatárokat és még nogájokat keltsen fel Oroszország ellen — ezek a félnomád népek bár elismerték a békés Krím felsőbbségét, részt vettek az összes rablásokban és betörésekben az orosz határokon. A Krímbe való invázió előkészítése közben a törökök pontosan tudták, hogy előbb el kell vonni valahová azokat az orosz erőket, amelyek a Perekopot őrzik, és így a Don, mint vezeklő áldozat ambiciózus terveik számára, pusztulásra volt ítélve. Pompás, hogy ez a hír Cserkászba többé-kevésbé egyidőben érkezett azzal a másik, nem kevésbé aggasztó hírral, hogy a Volgán feltűntek Pugacsev seregéi. A rettenetes álbíró éppen ekkor indult el Kazánból, és sikerült felkeltenie az alsó tartományokat egészen a Doni sereg legészakibb határáig.

Máskor, amikor az összes kozák itthon volt, az ellenségről érkező hírek talán egészen más hatást váltottak volna ki. Akkor a hadsereg vezetősége talán maga sem aggódott volna fölöttük nagyon, hiszen tudták, hogy a doniaknak nem először kell harcba vonulniuk különféle tatárokkal. De most, amikor a doni hadosztályok nagy része hadjáratban volt, külföldön, és a Donon csak aggok és fiatalok maradtak, akik sosem vettek részt csatákban, kénytelenek voltak komolyan elgondolkodni a vidék sorsán.

Egy ilyen helyzetben, 1774 tavaszán, khi Dévlet‑Girej, akit Krím‑kánnak kiáltottak ki, a Don felé indult. A nogáj horda mozgásba lendült és az Eju folyó felé vonult. De hogy fedezze annak áthelyezkedését, és egyidejűleg beszedje az egész proviánszt, vagyont, állatokat, sőt betegeket is, akiket a lakosok elhagytak a tanyákon, ahol álltak, Bukhvostov alezredes két viszonylag gyenge kozák ezredet állított ki a saját századából, Platov és Larionov ezredesek vezetésével.

„Barátaim! — kiáltotta a sereghez fordulva. — Ti magatok látjátok, milyen tatár erő vesz körül minket! Harcolnunk kell ezzel az erővel — és legyőzni vagy elhullani, mint őseink tették!.. Ne legyünk hát mi oroszok, ne legyünk doniak, ha megijedünk a szörnyű tatártól!”

Hangja egyenletes, nyugodt és mintha semmiféle veszélyt sem ismerne, felrázta a kozákokat, akik már közel jártak a pánikhoz. E percet kihasználva Platov parancsba adta, hogy gyorsan mozdítsák el a szekereket úgy, hogy körbezárják minden oldalról azt az apró árkot, amelyet az éjszaka építettek, és eközben két fürge embert küldött egyik ezredéből, hogy mihamarabb értesítsék Bukhvostovot az eseményekről.

Az áhítatos beszéd lelkesítette a kozákokat. Az ellenállás elhatározottá vált, és a két ezred lesben állt.

Nem szabad ész nélkül hagyni, hogy Platov ekkor mindössze huszonhárom éves volt. Ő fiatalabb volt Larionovnál mind életkorban, mind szolgálatban, de energiája és erkölcsi befolyása olyan nagy volt a kozákok körében, hogy a tényleges parancsnokság magától átkerült hozzá.

Reggel nyolc óra lehetett, amikor az óriási tatár erő minden irányból bekerítette a kozák tábort, amely elrejtőzött egy vékony kerítés mögött, amelyet ma senki sem nevezne erődítménynek. A kozákok látták, hogy kifeszítették a nagy kán zászlót, és egy vad ordítással üdvözlő tömeg indult rohamra.

Az első támadást azonban visszaverték — a kozákok kitartottak. De az elszökő tatárokat azonnal friss csapatok váltották fel, és az első rohamot a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik követte… Az erődítmény oldalai hemzsegtek a legyőzött tatárok holttesteitől, de ezekre a tetemekre új és új emberek törtek be a Wagenburgba… Nem volt elég kéz minden oldalon visszaverni a betörőket. És ha valahol a kozákok nem bírják visszatartani a rohamot, a teljes pusztulás elkerülhetetlen lett volna. Platov személyesen járta végig a sorokat és buzdított mindenkit, hogy kitartsanak a Csendes Donért, a cárnőért.

Már hét támadást visszavertek, a nyolcadik kezdődött, és a kétely lassanként bekúszott még e vaspáncélú védők szívébe is. Ekkor a régi harcos, nemrégiben még ifjú csatával hírnevet szerző ezredes, Larionov, oldalra hívta Platovot.

— Az általad küldött kozákok — mondta neki — valószínűleg elestek; kimerítettük minden erőt, lovaink nagy részét leverték, és különös mennyei segítség nélkül nem várhatunk megmentést…
— Mit akarsz ezzel mondani? — szakította félbe Platov.
— Azt hiszem — folytatta Larionov — hogy bölcsebb volna feltételeket kérni magunknak, mint hiábavalóan folytatni a védelmet.
— Nem! Soha! — kiáltotta Platov. — Inkább meghalunk, mint hogy szégyenbe borítsuk hazánk becsületét.
— Mire számítasz hát? — kérdezte Larionov.
— Istenre, és hiszem, hogy Ő nem hagy el minket segítségével.

Larionov néma kézfogással jelezte beleegyezését.

— Emberek! — kiáltotta Platov. — Nézzétek, talán ők nem a mi lovasaink? Eljöttek, hogy segítsenek?
— A mieink! A mieink! — kiáltották a kozákok, és száz kéz emelkedett, hogy keresztet vessen. A segítség valóban közel volt. Az egyik, Platov által küldött kozák elesett, de a másik eljutott Bukhvostovhoz és átadta a hírt, amely azonnal mozgósította az egész egységet. Huszárok, kozákok, dragonyosok vágtáztak lóhátra. Zajos zűrzavar támadt a táborban.

A kozákok gazdag zsákmányhoz jutottak. A csatatéren ötszáz feletti ellenség holttestét gyűjtötték össze és temették el. Platov vesztesége mindössze nyolcvankettő, de mintegy hatszáz ló esett el, így a serege jelentős része gyalog maradt.

„Platov — jelentette Bukhvostov — tűzben állva teljesen félelem nélküli volt; sikerült buzdítania beosztottjait, akik már kétségbe estek, és ezzel módját adta, hogy gyenge erődítményükben kitartsanak érkezésemig. Aztán a hajsza során, életének legnagyobb veszélye árán, belevetette magát az ellenség sokaságába, példát mutatva beosztottainak, különösen a kaukázusi erdős csatában, ahol általa ösztönzött lovatlan kozákok mintaszerű bátorságot nyújtottak.”

„Ha valaki hasonló helyzetbe kerül — mondja híres partizánunk, D. V. Davydov — emlékezzen Platov ifjú tetteire, és a szerencse koronázza meg fegyverét. Fortuna, nem mindig vak, talán ugyanarra a dicsőségi fokra emel egy szilárd harcost, amilyenre már a doni hős Platovot emelte.”

A Kalalahi csata győzelemmel zárult. A Don megmenekült a pusztítástól, és ekkortól a kozákok Platov nevét valami csodásnak kezd­ték tekinteni. A vezetés külön figyelmet fordított rá, sőt az egész hadsereg, a udvar és maga a cárnő is megismerte nevét. De közülük a leginkább szerette őt a híres Potemkin, aki haláláig hű pártfogója és védelmezője maradt. A Kalalah csata mondhatni ragyogó hajnal volt dicsőséges hírnevének, amely innentől soha el nem hagyta őt a katonai pályán.

Platov további szolgálata már nem kötődik a Kaukázushoz. Csak egyszer tért vissza még oda, hadjárati atamanként a Zubov gróf perzsa hadjárata alatt, de ez a rövid hadjárat nem adott neki alkalmat arra, hogy nevéhez méltót hajtson végre.

Visszatérve a Donhoz — tábornokká léptetve elő, gróffá és András-rend gyémánt jelvényeivel — Platov azt tervezte, hogy napjait hazája belső kiképzésének szenteli. De a halál már készült rá: 1818. január 3‑án ez az öreg ataman elhunyt kis birtokán Taganrog közelében, életének hatvankilencedik évében. Azt beszélik, hogy a legendás hős, aki súlyos betegség alatt megtört lelkileg, élete utolsó perceiben az alábbi szavakat mondta: „Dicsőség! Dicsőség! Hol vagy? És mire vagy most már jó nekem?”

Az ataman hamvai ma Novocserszk közelében, a családi sírboltban, a Mis­hki‑templomban nyugszanak; fehér márványlap jelzi sírját, és egy örök, ki nem alvó mécses pislákol az ikon előtt. Az egykor a gróf sírja fölött álló pompás emlékmű, Martos híres szobrász alkotása, most áthelyezték és az oltár előtt áll.

De van egy másik emlékmű is, Platovnak I. Miklós cár parancsára emelték, aki halhatatlanná akarta tenni a doni hős emlékét a jövő nemzedékek számára. Ez a gyönyörű monumentum, amelyet Baron Klodt készített, Novocserszkben, a tágas téren áll, és „vihar‑atamantként” ábrázolja lóbukó köpenyben, jedmán‐botot tartva az egyik, és előrenyújtott szablyát a másik kezében, mintha a Don népének felkelésével indulna harcba Oroszország ellenségei ellen. Az egész bronzból öntött alak energiát és erőt sugároz.

„Hosszú ideig és elgondolkodva állsz e alak előtt — mondja egy utazó —, s az elmédben felvillannak az 1812-es dicsőséges események, s emlékezetedben akaratlanul is föléled Žukovszkij sorai a „Ruszin harcosok táborában” című művéből:
Hála! Viharvezér‑ataman,  Sérthetetlen vezér, Platov!  Bűvös láncod —  Rémület az ellenség körében.  Sárkányként süvítesz felhőkön át,  Mezőn farkasként kutatsz,  Rettegsz a hátországban az ellenségben,  Bajjal füttyögsz fülükbe;  Ők csak az erdőhöz — él az erdő,  Fák köpenyt szórnak nyilakkal;  Ők csak a hídhoz — eltűnik a híd;  Csak a falvakhoz — lángol a falu.”

Forrás: V. A. Pottó, „A kaukázusi háború”