A nyelv, annak jelentése és közösségi használata központi szerepet játszik Hobbes civil tudományának megértésében. A De Cive több helyén visszatérő elemként jelenik meg a „közös megegyezés” (communis consensus) kérdése, amely nem csupán retorikai eszközként szolgál, hanem a tudás kritériumává válik. Hobbes szerint azokat az állításokat, amelyeket igaznak fogadunk el, mindig valamilyen saját okból tesszük, ezek az okok pedig vagy magából az állításból, vagy az azt megfogalmazó személyből erednek. Ha az állítás szavairól emlékezünk, hogy mit is jelentenek közös megegyezés szerint, akkor tudásról beszélhetünk — ez a scire. Ám ha a szavak jelentése elhomályosul, ha néha ezt, néha azt értjük rajtuk, akkor csupán véleményünk van — opinari.

A közös nyelvi használat tehát a tudás feltétele. Hobbes ezen a ponton nem csak Arisztotelészhez, hanem Platónhoz is visszanyúl, utalva arra, hogy az igazság megismerése nem más, mint emlékezni arra, amit mi magunk hoztunk létre a szavak használata által. E platóni emlékezés (anamnézis) gondolatát Hobbes nemcsak retorikai, hanem tudományos alapon is elfogadja, amikor a De Cive-ben azt állítja: „veritatem scire, idem quod esse eam a nobismetipsis, ipsa nominum usurpatione factam meminisse” — az igazságot tudni annyi, mint emlékezni arra, hogy azt mi magunk alkottuk meg a nevek használatával.

Mégis, a mindennapi nyelvhasználat veszélyt is rejt. A köznyelv gyakran eltér a meghatározott jelentésektől, vagy díszítés, vagy szándékos megtévesztés céljából. Ez a „vulgáris használat” szétfeszíti a szavakat eredeti értelmüktől, és ezzel megrendíti a tudás alapjait. A nyelvi konszenzus megbomlik, az egyértelműség szertefoszlik, és az egyetértés helyébe félreértés és vita lép. Így a tudás nemcsak a logikai következetesség, hanem a nyelvi egyértelműség és közmegegyezés kérdése is.

Hobbes számára a vita nem a tudás jele, hanem annak hiánya. Ahol vita van, ott legfeljebb vélemény létezik, nem tudás. Ez a szigorú különbségtétel meghatározza a scientia civilis — a polgári tudomány — természetét is. A cél nem pusztán a meggyőzés, hanem az egyetértés, nemcsak a retorikai győzelem, hanem a közösen elfogadott igazság.

Ugyanakkor Hobbes nem veti el teljesen a retorikát. Sőt, a De Cive egyes részeiben világossá teszi, hogy a civil tudomány számára a retorika nemcsak zavart kelthet, hanem gyógyír is lehet. A retorika szerepe abban áll, hogy az egyének eltérő véleményeit képes közös tudássá alakítani, feltéve, hogy ez a retorikai gyakorlat a közmegegyezésen alapul. A tudományos bizonyítás, ahogy az Euklidészi hagyományban megjelenik, és az arisztotelészi retorikai érvelés, amely a homologoumena-ra — a közösen kimondott dolgokra — épül, ugyanannak a célkitűzésnek különböző útjai: az ellentmondások megszüntetése és az egységes ismeret létrehozása.

Az így értelmezett civil tudomány nemcsak a deduktív logika, hanem a nyelv és közmegegyezés által meghatározott tér. A szavak konszenzuális jelentése biztosítja a tudás stabilitását. Ha ez a konszenzus megbomlik, ha a jelentés elcsúszik, a tudás illuzórikussá válik, és a társadalmi rend alapjai inognak meg. Éppen ezért a tudás, különösen a jogi és politikai tudás, nem egyszerűen a helyes következtetések kérdése, hanem a nyelvi világ stabilitásának fenntartása is.

Fontos megérteni, hogy Hobbes tudásfelfogása nem pusztán elméleti jelentőségű, hanem politikai következményekkel is jár. A polgári társadalom fenntartásához nem elegendő a hatalom, szükséges a közös nyelvi alap is, amelyen keresztül a törvények és normák világosan és egyértelműen kommunikálhatók. Ezért a nyelv közmegegyezésen alapuló használata nem csupán retorikai kérdés, hanem a társadalmi stabilitás feltétele.

Aki nem érti, hogy a tudás és vélemény között nem az igazságtartalom, hanem a konszenzus mértéke tesz különbséget, az nem érti Hobbes politikai filozófiájának lényegét sem. A scientia civilis célja nem egyszerűen az igazság keresése, hanem a vita megszüntetése. És ebben a retorikának, a szavak helyes és közösen elfogadott használatának kulcsszerepe van. Ahol a szavakat közmegegyezéssel használják, ott lehet tö

Hogyan válik a játék a jogi tudás pedagógiájává a kora újkori Angliában?

A jogi tudás megértése és elsajátítása a középkori és kora újkori Angliában nem csupán szigorú szabályok és írott törvények követését jelentette, hanem alapvetően játékos, színpadi jellegű tevékenység volt. Ez a játékosság – amelyet a latin ars ludicra kifejezéssel is jelölhetünk – nem kívülről érkezett a jogba, hanem annak szerves, generatív részévé vált, amely éppúgy magába foglalja a testet, az ösztönöket és a tudattalan hatásokat, mint a tudatos, logikus döntéshozatalt. A jog gyakorlása, különösen a késő középkor és a kora újkor jogászképzésében, az úgynevezett „mooting” – azaz szóbeli perelőkészítés, jogi viták színpadi gyakorlata – révén vált tanulási folyamattá, ahol a játékos interakció és a közösségi részvétel kulcsszerepet játszott.

Az Inns of Court jogi iskoláiban a joghallgatók nem csupán a törvény szövegeit tanulták, hanem aktívan részt vettek szimbolikus jogi játékokban, amelyek egyszerre jelentettek oktatási és szórakoztató tevékenységet. Ezek a „moots” lehetőséget adtak arra, hogy az elméleti jogot a gyakorlati helyzetekkel szembesítsék, ahol a jog alkalmazása nem merev szabályok halmaza, hanem kreatív, játékos alkotói folyamat. Ez a pedagógiai módszer elmozdította a jogot a puszta halálra ítélt betűk világából, és élő, dinamikus hagyománnyá tette, amely folyamatosan megújul és alakítható.

A játék a jogban nem csupán formális rítus, hanem az érzelmek, a szubjektív megélések, és a humor színtere is. Amint Huizinga is rámutatott, a játék nem csak a törvényhozást, hanem annak végrehajtását és a jogi eljárások minden szintjét is áthatja, sőt meghatározza. A jogi döntéshozatal, az ítéletalkotás pillanatai egyszerre hordozzák magukban a kiszámíthatatlan, komikus és abszurd elemeket, amelyek a jog lényege felé mutatnak. A játékos interakció megengedi, hogy a jogászok kilépjenek a szigorúan meghatározott jogi keretekből, újragondolják és újraértelmezzék azokat, engedve, hogy a jog ismeretelméleti és gyakorlati rétegei kölcsönösen gazdagítsák egymást.

Az oktatás során a „mooting” nem csupán jogi érvelést és retorikát tanított, hanem a jogászi lét esszenciális kettősségét is: a formális jogi tudás és a játékos kreativitás egységét. Ezen keresztül a jogászi test és elme együtt fejlődött, a jog nem pusztán tárgyként, hanem élő tapasztalatként jelent meg. A jog játékos természete lehetővé tette, hogy az alkotó, a bíró és a perbeszéd résztvevője egyaránt elismerje a jogi konfliktusok mögött rejlő emberi bizonytalanságokat, s ezekben a feszültségekben komikumot és értelmet találjon.

Fontos megérteni, hogy a jog és a játék közötti viszony nem csupán történelmi érdekesség vagy pedagógiai eszköz, hanem a jogi működés mélyebb filozófiai összefüggéseinek kulcsa. A játékos megközelítés lehetővé teszi a jog számára, hogy rugalmasan reagáljon a változó társadalmi környezetre, elfogadja az emberi természet kiszámíthatatlanságát és így az igazságszolgáltatás folyamatát is folyamatos megújulásra készteti. Ez a megközelítés segít lebontani a jog merevségét, és rávilágít arra, hogy a jog nem idegen a mindennapi élet játékosságától, hanem annak meghatározó eleme.

A jog tanulása és gyakorlása során ezért érdemes nem csupán a jog szövegeire koncentrálni, hanem azokra a kulturális és interperszonális dinamikákra is, amelyek a jog működését meghatározzák. A játékos pedagógia egy olyan perspektívát kínál, amely túlmutat a formális jogi érvelésen, és az érzelmi, érzéki, valamint közösségi tapasztalatokat is a jogi tudás integráns részének tekinti.

Hogyan alakultak a "ténylegesség" és a "politikai korrektesség" narratívái Trump elnöksége alatt?
Hogyan járulnak hozzá a két dimenziós fém chalcogenidok a napelemes rendszerek hatékonyságának növeléséhez?
Hogyan formálta Costa Rica történelmi osztálydinamikája a klímaváltozás elleni intézkedéseket?