Az 2019-es május 25-i sajtóértekezlet, amelynek a várakozások szerint eseménytelennek kellett volna lennie, végül kényelmetlen helyzetet eredményezett. Egy újságíró azt kérdezte, hogy Észak-Korea legutóbbi rakétakísérletei sértik-e a Biztonsági Tanács határozatait. Bár azonnal tudtam, hogy igen, hiszen én magam segítettem megírni az első két határozatot, a válaszadás nem volt egyértelmű. A rakétakísérletek valóban sérthetik a határozatokat anélkül, hogy megsértenék Kim Jong Un és Donald Trump között tett ígéretet, amely csupán az interkontinentális ballisztikus rakéták tesztelésére vonatkozott. Trump viszont nyilvánvalóan nem értette meg, hogy Kim olyan könnyedén átverhette őt azzal az ígérettel, mintha Brooklyn hídját adta volna el neki.

Nem sokkal később, miután Trump Air Force One-nal megérkezett Japánba, Twitteren megosztotta véleményét, miszerint „Észak-Korea kis rakétákat lőtt ki, ami egyeseket zavarhatott, de engem nem. Bízom benne, hogy Kim elnök betartja az ígéretét." Ezzel mintha megpróbálta volna bagatellizálni a helyzetet, miközben nem vette figyelembe a régió közvetlen fenyegetettségét.

Ezután, amikor május 27-én Trump és Abe a Tokiói Császári Palotában részt vettek a díszszemlén, már egyértelművé vált, hogy Japán és az Egyesült Államok közötti különböző nézetek fognak kibontakozni a koreai helyzetet illetően. Miközben Trump úgy tűnt, hogy nem aggódik Észak-Korea rakétatesztjei miatt, addig Abe világossá tette, hogy szerinte ezek sértik a nemzetközi jogot és a Biztonsági Tanács határozatait. Abe politikai pályafutása elejétől kezdve az észak-koreai túszok ügyét kiemelt prioritásként kezelte, és Trump gesztusát, hogy találkozott a japán túszcsaládok képviselőivel, nagyra értékelte.

A két vezető között a párbeszéd gyakran jellemző volt a különböző álláspontokra. Míg Abe a kemikáliai leszerelés érdekében szigorúbb intézkedéseket szorgalmazott, Trump úgy érezte, hogy a szankciók érdemi hatással vannak, és talán elérkezett az idő, hogy újra tárgyaljanak Észak-Koreával. Trump saját magát következetesnek tartotta, hiszen kimondta: „Kim szeretne valamit tenni, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá." Ezzel a megközelítéssel Trump egy nyitottabb, tárgyalásos politikát preferált, miközben Abe megmaradt a határozott nemzetközi elvek mentén, amelyek Észak-Koreát szigorúan szankcionálták.

Az egész helyzet tükrözi a két ország közötti politikai és diplomáciai különbségeket, valamint azt, hogy még a legerősebb szövetségesek között is lehetnek jelentős eltérések a nemzetközi biztonság kérdésében. Trump és Abe kapcsolata erős személyes alapokon nyugodott, és egyre inkább világossá vált, hogy a két vezető közötti barátságok és politikai döntések formálják a jövőbeli amerikai-japán viszonyt. Az Abe apja által kamikazé pilótaként tett önfeláldozása is egyfajta kontextust adott a két vezető közötti diskurzusnak, ami rámutatott arra, hogyan formálódik a politika személyes kapcsolatokon keresztül.

Ez a különbség a megközelítések között nem csupán politikai, hanem kulturális dimenzióval is rendelkezik. Míg Trump számára a sikeres tárgyalások elérése érdekében sokszor a diplomáciai gesztusok és a közvetlen kapcsolatok prioritást élveztek, Abe számára a hosszú távú biztonság és a nemzetközi jog betartása nemcsak stratégiai, hanem morális kérdés is volt. A két vezető különböző prioritásai végső soron meghatározták, hogyan alakulnak a világpolitikai tendenciák és milyen hatással vannak azok a Koreai-félsziget jövőjére.

Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a Koreai-félsziget politikai helyzetéről, fontos figyelembe venni, hogy a nagyhatalmak közötti diplomáciai kapcsolatok sosem csupán a jelen helyzetet tükrözik. Még akkor is, ha a tárgyalások, mint ahogyan Trump és Abe esetében is, könnyen befolyásolhatják az adott országok jövőbeli politikai döntéseit, az állandó érdekellentétek és különböző politikai kultúrák egy-egy ilyen találkozó alatt is komoly feszültségeket generálhatnak. Az, hogy a két vezető hogyan látja a saját politikai céljaikat és hogyan alkalmazzák azokat a nemzetközi színtéren, alapvetően meghatározza, hogy milyen irányt vesz a globális politikai tér.

Miért érdemes vállalni a legnagyobb kihívásokat? A nemzetbiztonsági tanácsadó szerepe Trump elnöksége alatt

Donald Trump elnöksége alatt a politikai környezet folyamatosan változott, és a nemzetbiztonsági tanácsadó pozíciója kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok nemzetközi és belpolitikai döntéseiben. Trump elnök egyik nap telefonált, hogy egy új lehetőséget kínáljon számomra, amely szerinte az egyik legnagyobb hatalommal bíró pozíció volt a Fehér Házban. Bár a felajánlás nem volt hivatalos, éreztem, hogy ez már egyértelmű jele annak, hogy az elnök döntött. A következő napokban mindennek hivatalossá kellett válnia, és egy gyorsan felpörögni látszó folyamat indult el, amely egy új fejezetet hozott az életembe.

Trump elnöki stílusa és döntéshozatali folyamatai egyedülállóak voltak. Az elnök saját, különleges módján érintette meg a külpolitikát és a nemzetbiztonságot, sokszor a hagyományos diplomáciai megközelítésektől eltérve. Itt az ideje, hogy komolyan átgondoljuk, miért vállalhat valaki egy ilyen kulcsfontosságú szerepet egy ennyire dinamikus és gyorsan változó politikai légkörben.

Az első beszélgetésünk után egyértelművé vált számomra, hogy Trump számára nemcsak a politikai manőverezés, hanem a személyes kapcsolatok és az alábbiakban ismertetett kommunikációs csatornák is alapvetőek. A Fehér Házban minden egyes lépés következményekkel járt, és nem minden döntés hozható meg a hagyományos formális úton. Miért volt fontos mindezt figyelembe venni, amikor Trump pozíciókat ajánlott, és miért vállaltam végül a feladatot?

Az elnöki hivatali döntések nemcsak a nemzetközi kapcsolatokat, hanem a belpolitikai egyensúlyt is befolyásolják. Az általam megismert nemzetbiztonsági tanácsadói szerep elsősorban arról szólt, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy valódi hatással legyek az ország sorsára, de ugyanakkor komoly felelősség is nehezedett rám. A McMaster tábornok távozása és helyemre történő kinevezésem egyértelmű jele volt annak, hogy a Fehér Házban nemcsak a személyes kapcsolatok, hanem a politikai és stratégiai elgondolások is rendkívül gyorsan változhatnak.

A politikai döntéshozatal kulcseleme volt a rendszer, amelyet az előző kormányzatok, különösen a Bush-adminisztráció alkalmazott. A nemzetbiztonsági tanácsadó feladata nemcsak az volt, hogy rendelkezésre bocsássa az elnök számára a legjobb döntési lehetőségeket, hanem hogy biztosítja annak végrehajtását is. Egy ilyen szerep vállalása nemcsak a személyes elhivatottságot és készségeket igényel, hanem a világpolitikával kapcsolatos mély ismereteket is.

A közvetlenül Trump által tett ajánlat nemcsak a szokásos diplomáciai elvárásoknak felelt meg, hanem tükrözte az ő sajátos, személyes megközelítését is. A nemzetbiztonsági tanácsadó pozíciója a legnagyobb kihívásokat hordozta magában, de egyben lehetőséget adott arra, hogy részt vegyek a legfontosabb döntésekben és meghatározzam azok végrehajtásának módját.

A legfontosabb, amit megértettem, hogy a politikai döntéshozatal mindig egy végtelenül bonyolult és dinamikus folyamat. A Fehér Házban minden egyes döntésnek súlya van, és a legjobbnak kell lenni abban, hogy irányítsuk azokat a kihívásokat, amelyek az Egyesült Államokat érhetik.

A nemzetbiztonság szerepe a modern világban már nem csupán egyetlen ország érdekeinek védelmét jelenti. A geopolitikai táj folyamatosan változik, és a világpolitikai döntéshozók mindig a legjobb érdekeiket próbálják érvényesíteni, aminek hatása messze túlmutat az adott ország határain. Az ilyen típusú munkában való részvétel nemcsak az állami apparátust érinti, hanem számos nemzetközi szereplőt is, akikkel közvetlen kapcsolatban kell állni.

Az egyetlen dolog, amit soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hatalom és felelősség rendkívül gyorsan váltakozhat. Azok, akik egyszer a csúcsra érnek, nem mindig maradhatnak ott, és az új kihívások mindannyian új válaszokat igényelnek.

Hogyan omlik össze a koordinált nyomás, ha a diplomáciai alku átláthatatlan és ellentmondásos?

Macron feltétlenül úgy látta, hogy Iránnal szemben a szankciók lazítása az egyetlen ajtó a tárgyalásokhoz; nélküle az EU által kötött nukleáris megállapodás hamarosan a sírba kerülne. Pompeo és én figyelmeztettük Trumpot, hogy Macron „meredek engedményt” fog felajánlani csak azért, hogy a tárgyalás megkezdődhessen — épp olyat, mint amit Kerry és Obama tettek: rossz ötlet. Trump erre azt válaszolta, „egy nap alatt meg tudunk kötni egy megállapodást. Nincs ok a szankciók enyhítésére. Ha egyszer visszavesszük őket, nehéz lesz ismét feltenni” — és ebben igaza volt. A beszélgetés vándorolt, előkerült Irán dúsítási tevékenysége; Trump azt mondta, „talán le kell csapnunk rá”, majd visszatért Milley és Dunford témájához, és valami olyasmit találgatott, hogy „ha húsz Tomahawkot teszel egy ajtóba, nem érdekel, mit mondanak” — pontos megállapítás, bár senki sem tudta, melyik ajtóról vagy miért a húsz számról beszél.

A legnagyobb kár az volt, amit Pompeo és én nem tudtunk: Mnuchin titokban tárgyalt Bruno Le Maire-rel, hogy épp azt adja el, amit Trump elvileg kizárt. Mulvaney-tól tudtam meg, hogy Mnuchin bejelentette nekik — és nekem később megismételte —, hogy van megállapodás Iránnal; Pompeo és én semmit sem tudtunk ezekről az egyeztetésekről. Mnuchin minden tárgyalásban hajlott arra, hogy elég engedményt adjon a megállapodás megszületéséhez, mintha a kompromisszum önmagában cél lenne. Amikor Macron felhozta a Mnuchin–Le Maire beszélgetéseket, még Trump sem feltétlenül tudta, hogy Mnuchin mit csinált. Macron végül azt kérdezte, mit volna hajlandó feladni Trump, és a beszélgetés előtt-után körvonalazódott egy jelentős enyhítés az olaj- és pénzügyi szankciókban egy rövid időre — Trump hajlott erre az irányra, amit Pompeo és én minden erőnkkel próbáltunk megakadályozni. A szankciók „rheostatként” való fel- és letekerése aláásta a „maximum pressure” stratégiát; ez az engedmény lehetetlenné tette volna a fenntartható nyomást.

Mi következett innen? Trump nyilvánosan is rájátszott a retorikára: bírálta Macront, de hozzátette, hogy „ő az a típus, aki meg tudja csinálni” — és megerősítette a javaslat lényegét: részleges, átmeneti olajszankció-mentesítést, amiről korábban mást mondott. Pompeo azonnal fenyegetett kongresszusi mozgósítással; a belső megosztottság nőtt. Én továbbra is buzdítottam Netanjahut, hogy hívja fel Trumpot és állítsa vissza az elhajlás elleni szigorúságot; a reakció nem késlekedett: Trump tweetelt, majd a haditengerészeti-eskü kísérletre — Operation Sentinel — és a Perzsa-öbölben zajló hajóeseményekre terelődött a figyelem.

A tengeri incidensek sorozata — a Gibraltar által lefoglalt Grace 1 (később Adrian Darya 1), Irán kísérlete a British Heritage elfogására, az Riah, végül a Stena Impero foglalása — mind azt jelezte, hogy Teherán a konfrontáció eszközeit alkalmazza a kölcsönös fogások és cserék elérésére. A brit részvétel, majd a Grace 1 szabadon bocsátása politikai alkuvágyból és a Brexit miatti elterelésből fakadt; London megtagadta a konfrontációt, ami Teherán számára hasznos leckévé vált. Emmanuel Bonne beszámolója szerint Khamenei egyértelműen visszautasította Macron kezdeményezését; Irán stratégiája „maximális ellenállás a maximális nyomással” volt, Zarif pedig világossá tette, hogy bizonyos kérdések, például a ballisztikus rakéta program, nem tárgyalási alapok. Rouhani is bizakodóan állt: Irán szerinte végül győzni fog, és készen áll minden eszközzel ellenállni az amerikai fokozásoknak.

Miért fontos, hogy a diplomáciai tárgyalások során a részletek is figyelmet kapjanak?

Egy titkosszolgálati ügynök elmondása szerint a Fehér Ház elnöke arra kérte, hogy térjek vissza az Ovális Irodába. Zavarodott voltam, de igazi meglepetésként ért, amikor beléptem az irodába, és ott találkoztam Pence-szel, aki közölte, hogy sem én, sem ő nem fogunk részt venni a találkozón Kim Jong Un-nal. Az elnök és az ő emberei – így Ayers is – meglepődve tűntek, amikor elmondták, hogy Trump szeretné, ha a találkozó a lehető legszűkebb körben zajlana. A részvevők csupán Trump, Pompeo és egy tolmács voltak az amerikai oldalon, míg Kim és az ő tolmácsa a másik oldalon. A cél az volt, hogy csupán a legszükségesebb személyek hallgassák meg, amit az elnök mondani kíván.

Trump ebben az időszakban egyfajta zűrzavarban volt, amikor a Fehér Ház ajándékait – mint például mandzsettagombokat – halmozta fel, hogy átadja. Az ajándékok egyik doboza enyhén gyűrött volt, és Trump dühösen szólt Madeleine Westerhout-hoz: „Tönkretetted ezt, hozz egy másikat!” Még soha nem láttam Trumpot ilyen felindultan, és a White House hivatalos fényképészét is kiosztotta, mivel azt kérte, hogy csak rövid ideig maradjon, amíg Kim Jong Chol jelen lesz.

Ezen a ponton Pence megkért, hogy pihenjek egy kicsit az irodájában, hiszen egyikünk sem gondolta volna, hogy Kim Jong Un levelének átadása több mint néhány percet vesz igénybe. A találkozóra való kizárás engem is meglepett, de Pence viselkedése sokkal inkább hideg, semmint zavart volt. Kim Yong Chol délután 1:15-kor érkezett, és Kelly kísérte őt az Ovális Irodába a colonnade-nál. Később Kelly elmondta, hogy Kim rendkívül idegesnek tűnt, és épp csak beléptek volna a Nyugati Szárnyba, amikor eszébe jutott, hogy Kim Jong Un levelét az autóban hagyta. A koreai tolmácsot visszaküldték érte, miközben az ember csak elképzelheti, hogy Kim Yong Chol milyen magyarázatot találhatott volna a „Nagy Utódról” annak, hogy elfelejtette a levelet.

A Vezérkari Főnök irodájában figyeltük, hogy a sajtó mindent elkövetett, hogy belepillanthasson a helyszínre. Az idő lassan telt. Az egyetlen könnyed pillanatot az jelentette, amikor Don McGahn érkezett, hogy közölje velünk, hogy Trump ajándékai valószínűleg megszegik a szankciókat, amit utólagosan engedélyezniük kell. Ahogy McGahn gyakran mondta: „Ez nem a Bush-adminisztráció.” Végül a találkozó 2:45-kor véget ért, és Trump és Pompeo kísérték Kim Yong Cholt a gépkocsikhoz, miközben Trump a sajtónak beszélt, amikor visszatért az Ovális Irodába.

Amikor már biztosak voltunk benne, hogy Kim elhagyta az Ovális Irodát, Pence és én bementünk, ahol Kelly átadta nekem Kim Jong Un levelének eredeti példányát, és egy durva fordítást is, amelyet ő az egyetlen példányként jelölt meg. A levél tele volt dicséretekkel és pompozitással, valószínűleg egy koreai hivatalnok írása, de Trump imádta. Ez volt a Trump-Kim „barátság” kezdete.

A hétvégére a Trump család Camp Davidbe vonult, ahol mindannyian összegyűltek, hogy elinduljanak a Marine One-hoz, amely eközben már megérkezett. Trump mosolygott, és egy „fel a kicsi ujjal” gesztust tett felém, amikor ismét elhagyta az Ovális Irodát. Miután visszatértünk Pence irodájába, Kelly és Pompeo tájékoztattak minket. Kim Yong Chol nem mondott semmi újat vagy különlegeset az Észak-Korea álláspontját illetően. Nyilvánvaló volt, hogy amit ők kértek, az a politikai garanciák voltak, mielőtt beleegyeznének bármilyen nukleáris leszerelési megállapodásba, és Trump hajlandó volt éppen ezt adni nekik.

Akkoriban úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok számára az Észak-Koreával folytatott tárgyalások során a gazdasági szankciók kérdése másodlagossá vált. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy Észak-Korea inkább az amerikai katonai erőtől félt, mint a gazdasági nyomástól, és talán arra is utal, hogy a szankciók nem működtek annyira hatékonyan, mint azt korábban gondoltuk.

Később Kelly megjegyezte, hogy Észak-Korea bármilyen benyomást kialakíthatott Trump személyes álláspontjáról, és ezt könnyen félreérthették. Trump a beszélgetés során felvetette, hogy hajlandó csökkenteni az amerikai-dél-koreai katonai gyakorlatokat, és arról beszélt, hogy mennyire költségesek és provokatívak voltak. Ezzel az állásfoglalásával Trump igazából engedett, hiszen Észak-Korea most már hallotta, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte a félszigeten tárgyalásos alapra került, miközben korábban minden cáfolat ellenére az amerikai fél mindig is biztosította Dél-Koreát, hogy nem hagyják el az országot.

Ezek az események egyértelműen azt mutatták, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos állásfoglalások és a nyilatkozatok miként befolyásolhatják a regionális politikát és a nemzetközi diplomáciát. Az Észak-Koreával való tárgyalások során a részletek aprólékos megértése és azok hatása kulcsfontosságú, ahogyan a megfelelő időzítés és stratégiai döntések is elengedhetetlenek a sikeres diplomáciai folyamatokhoz.

Hogyan alakult Trump látogatása a NATO csúcstalálkozó után?

A NATO csúcstalálkozó előre látható forgatókönyve semmi különös meglepetést nem tartogatott volna. A dolgok menete, ahogy az események haladtak, a legkevésbé sem számított izgalmasnak, de mégis mennyi erőfeszítést igényelt, hogy egy ilyen banálisnak tűnő döntést meghozzanak. Ebben a kontextusban egyértelműen érzékelhető, hogy ez nem az Obama-adminisztráció volt. Trump megérkezett a nemrégiben ismételt afganisztáni vezetői konferenciára, ahol néhány előre megírt és felkészített beszédet mondott, és külön kiemelte azt a pozitív szellemet, amit szerinte a NATO-ban tapasztalt. A dolgok azonban nem álltak meg ennyiben. Miután befejezte az előadását, és közvetlenül a konferenciát követően a repülőtérre indultunk, Trumpot finoman rá kellett irányítani arra, hogy tartsuk be az előre meghatározott időpontot, és ne hagyjuk, hogy Brüsszel közlekedése még több dugót okozzon, mint amennyi már amúgy is kialakult.

Ahogy elhagytuk a konferenciát, Angela Merkel épp beszélt, és Trump úgy döntött, hogy búcsúzásképpen nemcsak kezet nyújt neki, hanem mindkét arcára puszit adott, miközben azt mondta: „Szeretem Angélát.” A teremben tapsvihar zúdult ránk, és mi egy álló ováció kíséretében hagytuk el a helyszínt. Aznap este Trump Twitteren megosztotta: „Nagy siker ma a NATO-nál! Mióta megválasztottak, milliárdokat fizetnek a tagállamok. Nagy szellem!” Az események dinamikája valóban mozgalmas volt, de végül a NATO sikeresen indította útjára Trumpot, aki azzal a biztosítékkal ment Helsinkibe, hogy egy nyilvánvalóan egységes szövetség áll mögötte, nem pedig tovább fokozva az amúgy is súlyos problémákat, amelyek a NATO jövőjét fenyegették.

A látogatás folytatásaként Londonba érve, a hivatalos programok során Trumpot a brit kormány vendégül látta Blenheim Palotában, amely nemcsak a történelem, hanem az angol kultúra meghatározó helyszíne is volt. Itt Winston Churchill, a híres brit miniszterelnök született, és az épület impozáns volt, amit még az is indokolt, hogy csupán egyetlen olyan palota Nagy-Britanniában, amely nem a királyi család birtokában van. Az este fénypontja a vöröskabátos katonai tiszteletadás volt, amit szakszerűen végrehajtottak.

A látogatás következő szakaszában Trump folytatta a munkáját a brit kormány tagjaival, miközben a szoros amerikai-brit kapcsolatokat hangsúlyozták. Az egyik fő téma Brexit volt, amely nemcsak a brit, de az amerikai politikai érdeklődés középpontjába is került. Trump azt a véleményt osztotta meg, hogy a brit politikai helyzet elég kaotikus, és nem sok támogatás érkezett a Brexittel kapcsolatos amerikai oldaltól, pedig sokkal több segítségre lett volna szükség.

Trump politikai diskurzusát ezen a látogatáson végigkísérte a nemzetközi ügyekkel kapcsolatos határozott fellépés, különösen Oroszország és a szíriai kérdés kapcsán. May, miközben Trumpot próbálta irányítani, arra figyelmeztette, hogy a Helsinkiben tartandó találkozón is az erőt kell képviselnie, hogy ne adjon semmit Putyinnak. Az amerikai elnök azonban gyakran hajlott arra, hogy erősebb pozícióval lépjen fel, miközben különböző témák, például a koreai kérdés és Kína is napirenden voltak.

Az utazás során tapasztaltak azt mutatták, hogy Trump nemcsak politikai, hanem személyes szinten is megpróbálta javítani a brit-amerikai kapcsolatokat. Az események szorosabb együttműködést, de ugyanakkor komoly politikai dilemmákat is generáltak, amelyek hosszú távon meghatározták a két ország viszonyát.

A brexit témája különösen fontos, mivel a brit nép úgy érezte, hogy az EU irányítása egyre inkább elvonja tőlük a demokratikus szuverenitást. A Brexit által felvetett kérdések nemcsak az Egyesült Királyság, hanem az Egyesült Államok számára is kulcsfontosságúak voltak, és az amerikai politikai döntéshozók számára világos volt, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül azt az irányt, amit a brit nép választott.

Hogyan készítsünk ínycsiklandó vegetáriánus étkezéseket lassú főzőben?
Hogyan alakultak a harci szokások és a mitikus eszközök a kelta mitológiában?
Miért fontos Donald Trump önpromóciója és kommunikációs stílusa a politikai diskurzusban?
Hogyan készülj fel elsősegélynyújtásra és kezeld a vészhelyzeteket?