Miért fontos Donald Trump önpromóciója és kommunikációs stílusa a politikai diskurzusban?

Donald Trump elnöksége alatt gyakran elmondott beszédeiben, interjúiban és Twitter-bejegyzéseiben megfigyelhető volt egy központi motívum: az önpromóció. Az amerikai elnök nemcsak politikai üzeneteit, hanem saját személyét is folyamatosan építette, sokszor túlzó állításokkal és saját képességeinek hangsúlyozásával. Az egyik leghíresebb példa erre a Central Intelligence Agency (CIA) előtt tartott beszéde, amely első ránézésre inkább a katonai és hírszerző közösség iránti rokonszenv kifejezésének tűnt, de hamarosan átcsapott egy abszurd önfényezésbe. Trump beszélt arról, hogy mennyire fontos számára az oktatás, megemlítette, hogy nagybátyja a MIT professzora volt, majd rátért arra, hogy ő maga is egy rendkívül okos személy. Az önreklámozás volt az, ami dominálta politikai kommunikációját, és nemcsak az intellektusát, hanem testi vonásait, vagy anyagi helyzetét is állandóan hangoztatta.

„Az emberek rám szavaznának. Miért? Talán mert olyan jól nézek ki” – mondta Trump egy 1999-es interjúban. Az ilyen kijelentések a személyes vonzerejére és gazdasági sikerére építettek, amiket gyakran hangoztatott a médiában. „A szépségem része, hogy nagyon gazdag vagyok” – fogalmazott 2011-ben, de máskor is kiemelte, hogy ujjai hosszúak és szépek, és az IQ-ja az egyik legmagasabb. A Twitteren gyakran osztotta meg ilyen típusú kijelentéseit, és azokat erőteljesen támogatta, ezzel megerősítve saját imázsát, mint a sikeres, erős és különleges vezető.

Trump kommunikációja tehát szoros kapcsolatban állt saját személyes mítosza kialakításával. A Twitter, mint a legfontosabb kommunikációs platformja, különösen alkalmas volt számára arra, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen választóival, és átformálja a közvéleményt a saját hasznára. A politikai elemzők és a történészek számára később fontos feladat lesz, hogy ezeket az üzeneteket értelmezzék és összefüggéseikben vizsgálják.

Az egyik ilyen eszköz a Moral Foundations Theory (MFT), amely a társadalmi normák és értékek alapján segíthet a politikai diskurzus értelmezésében. A tudósok, mint Gregg R. Murray, egy 30 napos Twitter-bejegyzéstelemet analizáltak Trump 2015-2016 közötti kampányából. Az MFT alkalmazásával kiderült, hogy Trump jelentős mértékben használta az autoritás/alávetettség fogalmát, ezzel egyértelműen pozicionálva magát mint az amerikai társadalom vezetőjét. Az autoritás-alapú szavak domináltak, és a politikai diskurzusában azok a kifejezések, amelyek a társadalmi hierarchiák, a vezetői szerepek és a hagyományok tiszteletét hangsúlyozták, jelentős szerepet kaptak.

Trump politikai vonzereje nem csupán a már meglévő politikai elittel való szembenállásra épített, hanem egy széles választói bázist is sikerült összehoznia, akik úgy érezték, hogy elhanyagolták őket. Ez a bázis leginkább a fehér, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező férfiak csoportjából tevődött össze, akik úgy érezték, hogy az amerikai kormány nem képviseli őket. A 21. század modern társadalmi és gazdasági változásai, valamint Barack Obama elnöksége után sokak számára Trump képviselte azt az erőt, amely megállíthatja a multikulturális társadalom előretörését, és visszaállíthatja a fehér férfiak korábbi dominanciáját.

A gazdasági helyzet és a strukturális változások is hozzájárultak ehhez a jelenséghez. Az amerikai gyártás 2000 és 2010 között drámaian visszaesett, és ennek hatásai erősen érezhetők voltak az érintett közösségekben. Trump sikeresen hívta fel a figyelmet arra a gazdasági elhanyagolásra, amelyet ezen rétegek tapasztaltak, miközben egy olyan gazdaság alakult ki, amely inkább a nagyvárosi elit és a kisebbségek érdekeit képviselte.

Donald Trump politikai karrierje, bár sokak számára nevetségesnek tűnhetett, valójában egy rendkívül tudatos stratégia eredménye volt, amely képes volt összekovácsolni egy széles támogatói bázist. A politikai elemzők számára ma már világos, hogy Trump nem csupán a politikai intézményekkel szembeni kritikájára épített, hanem egy mélyebb társadalmi változást tükrözött, amelynek célja a hagyományos hatalmi struktúrák visszaállítása.

Miért volt Trump adminisztrációja olyan zűrzavaros, és mi a tanulság?

A Trump-adminisztráció belső működését sokan zűrzavarnak, kaotikusan irányítottnak írták le, és valóban, az azt körülvevő hírek és a hozzáférhető információk mind alátámasztják ezt a képet. Az amerikai politikai környezetben elterjedt nézet, hogy Donald Trump kabinetje nemcsak személyi konfliktusokkal küzdött, hanem egy olyan munkakultúrát hozott létre, amely alapvetően ellentétes volt a hagyományos adminisztratív normákkal.

A White House-ban való élet gyakran úgy tűnt, mint egy színházi előadás, ahol a háttérben a hatalomért folyó küzdelmek és intrikák zajlanak. A kabinet három kulcsfigurája — Reince Priebus, Steve Bannon és Jared Kushner — mindannyian különböző politikai hátterekkel rendelkeztek, és mindannyian saját befolyásukat próbálták növelni. Priebus, a volt Republikánus Párt elnöke, próbálta a hagyományos politikai struktúrákat alkalmazni, de Trump, aki nem kedvelte a bürokratikus rendet, gyakran figyelmen kívül hagyta ezeket az erőfeszítéseket. Bannon, Trump fő stratégája, inkább a forradalmi változásokra összpontosított, míg Kushner, Trump veje, szintén kulcsfontosságú szereplővé vált, aki nem csupán családi kapcsolataira, hanem saját politikai terveire is támaszkodott. Az ő jelenlétük sokszor aláásta Priebus hatalmát, és a kormányzati működés rendje helyett egy egyre inkább személyes érdekekre építő viszony alakult ki.

Trump vezetési stílusát úgy jellemezték, mint egy olyan vezetői megközelítést, amely elutasítja a hagyományos kormányzati rendet és intézményeket. Az elnök nemcsak a szokásos kormányzati struktúrákat, hanem az állami intézmények mibenlétét is megkérdőjelezte. Ennek következményeként a döntések gyakran hirtelen és személyes indíttatásúak voltak, miközben a szakmai és kormányzati szempontok háttérbe szorultak. Trump adminisztrációja gyakran nem a közjót, hanem a személyes politikai célokat tartotta szem előtt.

Amikor John Kelly, a haditengerészet nyugállományú tábornoka vette át a tisztséget, próbálta rendet hozni a fejetlenségben. Kelly élete nagy részét katonai környezetben töltötte, ahol a hierarchia és a rend elengedhetetlenek voltak, de Trump ezt nem mindig értékelte. A két fél közötti ellentétek is hamar nyilvánvalóvá váltak, és Kelly végül nem tudott érdemi változást hozni az adminisztráció működésében. Trumpnak gyakran nem volt türelme a részletekre, és nem fogadott el olyan személyeket, akik a jól bevált hagyományos irányítási modelleket kívánták alkalmazni.

A Trump-adminisztráció működésének megértéséhez elengedhetetlen, hogy a politikai döntéshozatali folyamatok komplexitását és a személyes érdekek, hatalmi játszmák szerepét is figyelembe vegyük. A belső feszültségek és hatalmi harcok nemcsak a kormányzati hatékonyságot gyengítették, hanem megváltoztatták a politikai diskurzust is. Az, hogy a politikai döntések mennyire személyes motivációk alapján születtek, elmélyítette a kormányzat működési zűrzavarával kapcsolatos nyilvános képet, és rávilágított arra, hogy a politikai sikerhez nemcsak a megfelelő politikai ideológia szükséges, hanem egy belső, jól működő csapat is.

Mi rejti el a valódi hatalmat a politikai rendszerekben?

A hatalom megértése mindig is bonyolult kérdés volt, különösen egy olyan politikai környezetben, amely a látszólagos stabilitás és a hagyományos rendszerek védelme alapján működik. A politikai intézmények megóvásának és működtetésének feladata gyakran azoknak az embereknek a kezében volt, akik már hosszú évek tapasztalatával rendelkeztek az állami gépezetben. Ők voltak azok, akik képesek voltak megvédeni a jogállamot, és megőrizni a rendszert, amelyet a demokrácia és a törvények irányítanak. Azonban, ahogy George Packer írta, az új elnök, Donald Trump, olyan kihívásokat támasztott, amelyek váratlanul rávilágítottak a rendszerek gyengeségeire, és arra, hogy milyen mértékben függnek ezek a rendszerek a normáktól, amelyek, bár mindig is jelen voltak, mégsem tűntek olyan erőseknek, mint gondolták.

Trump világában a törvények és a politikai normák látszólag bárminemű korlátozás nélkül érvényesültek. Az elnöki hatalom megszerzése után kiderült, hogy sok dolog, ami évtizedeken át a politikai stabilitás alapja volt, egy vékony réteg normákra épült. Az elnöki hatalom valódi ereje azzal mutatkozott meg, hogy a jogi precedensek egyetlen gombnyomással eltűnhettek, a törvény- és rendfenntartó szervek függetlensége bárminemű garantálás nélkül megszűnt, a hatalmi ágak szétválasztása csupán egy gentleman’s agreement volt. Ezt a helyzetet mindenki láthatta, aki figyelemmel kísérte az amerikai politikai tájat Trump elnöksége alatt.

A "felnőttek", akik a kormányzati gépezet tapasztalt szereplői voltak, nemcsak hogy alábecsülték Trump képességeit, hanem nem is vették figyelembe, hogy sok amerikait éppen Trump nyílt megvetése és a demokratikus normák iránti kifejezett elutasítása vonzott. A politikai osztály olyan alapelvek védelmére hivatkozott, amelyek végső soron nem voltak olyan szilárdak, mint hitték. Trump elnöksége azzal a brutális világossággal tárta fel ezt, hogy a törvények, az igazság és a politikai normák szilárd alapjaik ellenére is könnyen elpusztíthatók, ha az emberek hajlandóak elfogadni az erőszakos, manipulált valóságot.

Fontos megérteni, hogy az ilyen helyzetekben, amikor a politikai normák meginganak, a hatalom átalakulása a közvéleménytől függhet, és hogy mi történik, ha a hatalom valódi eszközei nem a törvények és a jogi rendszerek, hanem az impulzív, populista vezetés kezébe kerülnek. Trump politikai térnyerése arra világít rá, hogy a legnagyobb hatalom nem az intézményeken vagy azok védelmén, hanem az emberek és a közvélemény szándékain nyugszik. Az önkényuralom, amelyet Trump képviselt, nemcsak az intézmények megsértését, hanem egy olyan új valóságot hozott létre, ahol a "tények" és a "hazugságok" közötti határok elmosódtak, és a politikai diskurzus alapvető jellemzője lett a manipuláció és a kontrollált valóság. A hagyományos politikai normák és intézmények megingásával a hatalom új formái bukkantak fel, amelyek a vezetők határozott, de közben rendkívül ellentmondásos politikai ösztöneire építenek.

A legfontosabb, amit érdemes észben tartani ebben a helyzetben, az az, hogy a politikai intézmények és normák csak akkor működnek, ha azok valóban el vannak fogadva és tiszteletben vannak tartva minden szinten. Amikor egy populista vezető képes eltéríteni a közvéleményt a megszokott keretektől, és átírni a politikai diskurzust, akkor az egész rendszer meginoghat, és a megszokott hatalmi struktúrák hatása drámaian csökkenthet.