Donald Trump elnöksége alatt a média elleni támadások állandó politikai fegyverré váltak, nem pusztán panaszokká a negatív sajtóvisszhang miatt. Trump nyíltan elismerte, hogy lejárató szándékkal támadja az újságírókat, hogy ezzel aláássa hitelességüket és megelőzze, hogy a nyilvánosság higgyen nekik. A 2016-os kampány során elhangzott megjegyzése Leslie Stahl riporternek – miszerint célja az, hogy senki ne higgye el, amit a sajtó róla ír – kendőzetlenül mutatja a szándékos manipuláció stratégiáját. A módszer működött: Trump legerősebb támogatói közül 91 százalék inkább benne bízik, mint a hírmédiában. Ez a bizalmi váltás nem egyedi jelenség, hanem történelmi folyamatok része, amely hosszú évtizedek alatt alakult ki.

Az amerikai elnökök történetében nem Trump volt az első, aki hajlamos volt elferdíteni vagy elhallgatni az igazságot. Wilson, Roosevelt és Johnson mind a béke ígéretével kampányoltak, mielőtt háborúba vitték volna az országot. Truman a hidegháborús szövetségeseket demokratikus erőkként mutatta be, miközben sokuk autoriter rendszert vezetett. Eisenhower nyílt hazugságai a U-2 incidens során, Johnson félrevezető nyilatkozatai a Dominikai Köztársaságról és a vietnámi háborúról mind hozzájárultak a „hitelességi rés” fogalmának kialakulásához – annak felismeréséhez, hogy a politikai hatalom és az igazság között rendszeresen feszültség van.

Az információval való manipuláció azonban nem csupán a politikusok szándékán múlik. A társadalom struktúrája, a média működése és a technológiai változások is jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek ne közös valóságban éljenek, hanem egymással versengő narratívák világában. A konzervatív sajtó megerősödése a Fairness Doctrine 1987-es eltörlését követően gyors és hatékony volt. Rush Limbaugh, Sean Hannity, Ann Coulter, majd a Fox News vezetésével egy új médiakultúra jött létre, amely nyíltan vállalta ideológiai elkötelezettségét, és amelyet a hallgatók nem objektív tájékoztatásért, hanem megerősítésért követtek. A liberális sajtó közben próbált ragaszkodni az objektivitás eszményéhez, de ez gyakran kevésbé volt vonzó a polarizált nyilvánosság számára.

A médiafogyasztás polarizálódása aszimmetrikus volt. Egy 2015-ös MIT-Harvard tanulmány szerint a konzervatív oldalon sokkal gyakoribb volt az információs források elutasítása pusztán azért, mert azok nem voltak "barátságosak" az adott nézőpont számára. Ez nem technológiai fejlődés következménye volt, hanem kulturális és ideológiai döntések eredménye. Az „alternatív tények” elfogadása mögött gyakran nem tudatlanság, hanem tudatos hit és meggyőződés állt.

Az ún. megerősítési torzítás pszichológiai jelensége azt jelenti, hogy az emberek hajlamosak csak azokat az információkat elfogadni, amelyek illeszkednek előzetes hiedelmeikhez. Ebből következik, hogy az olyan abszurd összeesküvés-elméletek, mint Hillary Clinton sátánista gyermekkereskedő hálózatban való részvétele, vagy hogy Chelsea Clinton valójában nem is a Clintons házaspár lánya, nem csupán marginális hiedelmek – hanem egy szélesebb társadalmi realitás részei. Az ilyen hamis narratívákat gyakran szélsőjobboldali vagy „alternatív hírforrások” gyártják, de a befogadásuk nem korlátozódik egyetlen politikai oldalra.

A dezinformáció nem ismer politikai határokat. A 9/11-es terrortámadások kormányzati közreműködésének elméletét a demokraták 26, a republikánusok 21 százaléka hitte el. A 2016-os választáson állítólagosan leadott „milliónyi illegális szavazatban” a republikánusok 52, a demokraták 36 százaléka hitt. Obama elnöksége alatt drasztikusan csökkent a munkanélküliség, a tőzsdeindex pedig megduplázódott, ennek ellenére a választók jelentős része azt hitte, romlott a gazdaság. Ezek a tévhitek nem csupán tudatlanságból fakadnak, hanem a politikai identitás és a világképek konfliktusából.

Az információ túlterheltsége önmagában is válságot idéz elő. A Time magazin egyik cikke a 2016-os választások után azt állította, hogy a politikai viták elszakadtak a valóságtól nem csupán a dezinformáció miatt, hanem mert egyszerűen túl sok információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy a közönség feldolgozhassa azt. A mennyiség uralja a minőséget, a torzítások így elkerülhetetlenek. Mivel a hiteles újságírók már nem rendelkeznek azzal a társadalmi tekintéllyel, mint korábban, a tömeg inkább hisz az érzelmeket célzó narratíváknak, mint a valóságalapú tényeknek.

A demokratikus társadalmak működéséhez szükséges bizalom csak akkor tartható fenn, ha minimális közös valóság létezik. Ha a politika szereplői saját valóságokat kreálnak – ahogy egy Bush-kormányzati tanácsadó cinikusan megfogalmazta –, akkor a közéletből kiszorul a racionalitás, és maradnak a hiedelmek, az ellenségképek és a szimbolikus háborúk. A demokrácia nemcsak intézményekben, hanem közös észlelésben is létezik. Ennek elvesztése sokkal mélyebb válság, mint bármely választási eredmény vagy ideológiai konfliktus.

A társadalom immunrendszerét nemcsak az oktatás és a kritikus gondolkodás, hanem a hitelesség helyreállítása erősítheti meg. Nemcsak az számít, hogy mit mondanak a vezetők, hanem az is, hogyan és miért hallgatják őket az emberek. Az igazság nem önmagában hatalmas, hanem akkor, ha van közönsége, amely hajlandó befogadni és megvédeni azt.

Hogyan vezethet a politikai polarizáció a demokratikus rendszerek válságához?

A politikai pártok és rendszerek működését számos tényező befolyásolja, de talán egyik legfontosabb aspektusuk a belső összetartás és ideológiai koherencia. Az Egyesült Államok politikai rendszere az elmúlt évtizedekben éles polarizációval szembesült, amely nemcsak a pártok közötti versenyt, hanem a társadalom szélesebb rétegei közötti feszültségeket is növelte. A politikai tudósok és szakértők egy része a demokratikus rendszer működésének javítását ideológiailag koherensebb, egységesebb pártok kialakításában látta, azonban az elvárt eredmények messze elmaradtak a valóságtól. A pártok belső kohéziója és az ideológiai tisztaság iránti vágy az amerikai politikai rendszerben, különösen a két nagy párt esetében, gyakran inkább megosztottságot és működésképtelenséget eredményezett.

A legnagyobb kihívás, amit a politikai polarizáció jelent, a pártok közötti együttműködés teljes hiánya. A kezdeti, idealista elképzelések szerint a politikai pártoknak egy erősebb, koherensebb, és ideológiailag egységesebb struktúrával kellett volna működniük, de a valóságban ez épp ellenkező hatást váltott ki. A politikai rendszer merevvé vált, és a két párt közötti folyamatos versengés az együttműködést lehetetlenné tette. A kongresszus működésképtelenné vált, és az amerikai politikai rendszer az elkövetkező évtizedekben egyre inkább a megosztottság és a funkcionális bénultság jellemzőivé vált.

A politikai beszédben is fontos változások történtek. A nyelvhasználat, amelyet a pártok alkalmaztak, drámaian eltért egymástól, és a kérdések, amelyek a társadalom számára fontosak voltak, gyakran manipulált formában jelentek meg a közbeszédben. A "gazdasági reform" helyett a "haláladó" kifejezés vált népszerűvé a republikánusok körében, míg a demokraták az "adócsökkentés" helyett az "adócsalás" kifejezést használták. Az ilyen típusú beszédmód nemcsak félrevezető, hanem akadályozza a politikai diskurzust és a valósággal kapcsolatos objektív megértést is.

A polarizáció tehát nemcsak politikai kérdéseket hozott a felszínre, hanem mélyebb társadalmi feszültségeket is generált. A politikai pártok közötti ellentétek a társadalom szintjén is megjelentek, és az egyes politikai táborok közötti ellenségeskedés egyre erősebbé vált. A pártos ellentétek már nem csupán a politikai vélemények különbözőségét jelentették, hanem sok esetben a másik fél megvetését, és az ellenkező tábor veszélyessé vált szereplőként való ábrázolását. A politikai diskurzus fokozódó radikalizálódása a társadalmi kapcsolatok rovására ment, és a közvélemény polarizációja egyre inkább a társadalmi feszültségek kiéleződését eredményezte.

Az amerikai politikai rendszer jelenlegi működése tehát nemcsak a politikai elit, hanem a választók, és ezáltal a társadalom szélesebb rétegeinek polarizálódásával is összefügg. Az ideológiai szembenállás egyre inkább meghatározóvá vált a politikai táborok, a pártok és az emberek közötti kapcsolatokban. Az egyes politikai pártok közötti megosztottság és az ideológiai ellentétek a választók magatartását is formálták, akik mind inkább egyoldalúan, pártszempontú gondolkodásra hajlamosak, elutasítva azokat az érveket, amelyek nem illeszkednek a saját ideológiai kereteikhez.

A polarizáció egyik legveszélyesebb következménye, hogy az emberek elkezdik az ellenséget nemcsak ideológiai, hanem morális szempontból is megkülönböztetni. Az a tény, hogy a politikai pártok és azok támogatóik egyre inkább elutasítják egymást, nem csupán politikai ellentétet jelent, hanem egy olyan társadalmi szakadékot hozott létre, amely súlyosan alááshatja a demokratikus párbeszédet és együttműködést.

A polarizált közbeszéd és politikai környezet tehát nemcsak a politikai rendszert, hanem a társadalmat is veszélyezteti. A politikai diskurzus torzulása, a nyelv manipulálása és a pártok közötti szakadék növekedése mind hozzájárultak egy olyan politikai környezet kialakulásához, ahol a közönség nemcsak különböző politikai álláspontokat képvisel, hanem már személyes ellenségként tekint a másik oldalra. Ez a tendencia, amely az Egyesült Államokban évtizedek óta folyamatosan növekvő méreteket ölt, az egész demokratikus rendszert alapjaiban kérdőjelezi meg.

Hogyan hozzunk létre és konfiguráljunk widgetet az Android alkalmazásunkban?
Miért volt Antoninus Pius az ideális császár Marcus Aurelius számára?
Mi történik egy elhagyatott kúrián: Craig és az Iskolai Intézet titkai