Trump elnök válaszreakciója a COVID-19 világjárványra egy sor zűrzavart és politikai manipulatív lépést eredményezett, amelyek súlyosan befolyásolták az Egyesült Államok válságkezelési képességét. Az elnök retorikai fordulatai, a felelősség elhárítása és a másokra mutogatás jellemzővé váltak válaszaiban. Kormányzók és orvosi szakemberek vádolása a túl lassú reakcióval, valamint a készletek felhalmozásával való vádaskodás a helyi vezetők felé nemcsak zűrzavart okozott, hanem a közbizalmat is aláásta. A vírusellenes küzdelem piacosítása – különösen a lélegeztetőgépek, orvosi eszközök és alapvető védőfelszerelések beszerzésére vonatkozó versenyek – új piacot teremtett a spekulációnak és az árdrágításnak, amely nemcsak erkölcsileg kérdőjelezhető, hanem életveszélyes következményekkel járt, amikor New York például drága áron vásárolt maszkokat és egyéb eszközöket.

Trump politikája nemcsak az orvosi ellátást sújtotta, hanem a társadalmi rendszerek alapvető törvényeit is. A kormányzat a neoliberális diskurzust alkalmazta, amely privatizálta a vírus elleni küzdelmet és versenyképes modellt alkalmazott a válság kezelésére. Az államoknak egyedül kellett megbirkózniuk a krízissel, miközben folyamatosan egymás ellen licitáltak, hogy megszerezzék a szükséges eszközöket. A versenyhelyzet kialakulása és az áremelkedés hatására azok, akik a leginkább rászorultak, nem jutottak hozzá a szükséges orvosi felszerelésekhez, sőt, az orvosi személyzet és a kórházak is nagy kockázatnak voltak kitéve.

Trump nemcsak a közegészségügyet és a társadalmi jólétet veszélyeztette, hanem a demokratikus normákat is. A felelősség teljes elhárítása és a kritikák elutasítása elvezetett oda, hogy az elnök inkább a közvélemény figyelmét próbálta manipulálni, mint hogy a válság kezelésére összpontosítson. Az országos tesztelési kudarcok és a szakszervezetekkel való szembenállás nemcsak a járvány kezelését nehezítette, hanem komoly társadalmi feszültségeket is okozott. A Trump-adminisztráció számára a járvány egy politikai eszközzé vált, amellyel a saját hatalmát és a gazdasági elit érdekeit próbálta védeni.

Különösen drámai következményekkel járt a Trump által végzett támadások az Affordable Care Act (ACA) ellen, amely a krízis közepette kétségbeesett emberek millióinak biztosította az egészségügyi ellátást. A törvény visszavonása azt jelentette volna, hogy több mint 130 millió amerikai, akik előzetes egészségügyi problémákkal küzdenek, elveszítenék védelmüket, és 23 millióan teljesen elveszítenék biztosításukat. Miközben az elnök a gazdagok adócsökkentéseit támogatta, a közszolgáltatások leépítése és a szociális állam kiüresítése tovább súlyosbította a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az elnök válaszlépései nem csupán a közegészségügyi válság kezelésének kudarcát jelentették, hanem a társadalmi igazságosság, a szolidaritás és az alapvető emberi jogok elleni támadást is. A neoliberalizmus által előidézett intézményi kegyetlenség és az erőforrások egy szűk elit kezében való koncentrálása nemcsak a legsebezhetőbbeket érintette, hanem a középosztályt és a munkásosztályt is. A közegészségügy privatizálása és a szociális ellátórendszerek aláásása hosszú távon káros hatással lesz a társadalom összetartására és a demokratikus normák fenntartására.

A válságkezelés során kiderült, hogy Trump nemcsak politikai hibákat vétett, hanem egy olyan autoritárius és populista modell képviselője lett, amely az egyenlőség és igazságosság helyett a gazdasági érdekeket és a politikai hatalmat helyezte előtérbe. A jövő számára is tanulságos, hogy egy ilyen típusú politikai rendszer hogyan képes felforgatni a közösségi elveket és elnyomni azokat, akik a társadalmi és gazdasági rendszerek legsebezhetőbb szereplői.

Fontos megérteni, hogy Trump válaszreakciói nem csupán egy személyes politikai kudarcot jelentettek, hanem egy olyan politikai és gazdasági rendszert tükröztek, amely a közjó helyett az elit érdekeit szolgálja. A neoliberalizmus, mint gazdasági és politikai ideológia, a válság idején világosan megmutatta, hogy miként járul hozzá a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, és hogyan válhat a humanitárius krízis is az elithez való tartozás és a politikai hatalom megerősítésének eszközévé. Ahhoz, hogy a jövőben hasonló helyzeteket elkerüljünk, szükséges újraértékelni azokat az alapvető értékeket, amelyek a demokratikus társadalom működését biztosítják, és biztosítani, hogy a társadalmi jólét és közegészségügy ne váljon politikai manipuláció eszközévé.

Hogyan válik egy demokratikus állam a törvénytelenség és a fasizmus eszközévé?

A fehér ház előtti békés tüntetőkre mért támadás nem egyszerű túlkapás volt, hanem egy mélyebb, rendszerszintű erkölcsi és politikai hanyatlás megnyilvánulása. William Barr, az Egyesült Államok akkori igazságügyi minisztere, a Nemzeti Gárdát és a rendőrséget irányította arra, hogy oszlassák fel a rasszista rendőri erőszak ellen békésen tiltakozó tömeget – csak azért, hogy Donald Trump eljuthasson egy templom elé, ahol egy fotó erejéig Bibliát tarthatott a kezében. Az aktus groteszk képi világa a Ku-Klux-Klan történetének és D.W. Griffith 1915-ös rasszista filmjének, The Birth of a Nation-nek ikonográfiáját idézte fel. Ez a szimbolikus gesztus mélyebb kulturális és politikai szakadékot nyitott.

Michael Wilker, a Washingtoni Vallásközi Hálózat egyik vezetője, az eseményt „démoni tettként” jellemezte. Történelmi párhuzamot vont a náci Németország gyakorlata és Trump szimbolikus eszközhasználata között: ahogy Hitler a lutheránus egyház szimbólumait használta fel arra, hogy megossza a keresztény közösséget és dehumanizálja a zsidóságot, úgy Trump is a vallás eszközeivel igyekezett megosztani a társadalmat és elterelni a figyelmet a szenvedésről és az erőszakról.

Trump ezt megelőzően a George Floyd meggyilkolása által kiváltott országos tiltakozások kapcsán tartott beszédében kvázi hadat üzent a saját népének. Önkényesen a „rend és törvény elnökének” kiáltotta ki magát, katonai fellépést sürgetett a tagállamok ellen – annak ellenére, hogy a helyi vezetők ezt ellenezték. Kristen Clarke szerint ez nem más, mint a demokrácia halála: egy elnök, aki az államhatalmat az állampolgárok elhallgattatására használja, nem egy demokratikus rendszer védelmezője, hanem annak sírásója.

William Barr ebben a rendszerben nemcsak egy rosszul ítélkező végrehajtó volt, hanem a morális iránytű nélküli, tudatosan autoriter politika végrehajtója. A rendőrségen belüli rendszerszintű rasszizmust nyíltan tagadta, miközben az országban nap mint nap zajlottak a tiltakozások az afroamerikaiakat ért rendőri brutalitás ellen. Barr nem egyszerűen védte a védhetetlent: ő maga is aktívan részt vett a fehér felsőbbrendűséget hirdető retorika intézményesítésében.

A független igazságügyi szerv szerepét teljesen feladva, Barr Trump személyes politikai eszközévé formálta az Igazságügyi Minisztériumot. Nem habozott beavatkozni olyan ügyekbe, amelyek a Trumphoz közel állókra vonatkoztak. Ilyen volt Geoffrey Berman, a manhattani ügyész eltávolítása is, aki több olyan ügyet vitt, amelyek Trump belső köre ellen irányultak – többek között Michael Cohen és Rudy Giuliani ügyeit.

A legsúlyosabb beavatkozások közé tartozott Roger Stone ügye. A politikai szövetséges hét bűncselekményben való bűnösségét kimondta az esküdtszék, ennek ellenére Trump elnöki kegyelemben részesítette. Nancy Pelosi szerint ez „megdöbbentő korrupció”, míg Mitt Romney „történelmi léptékű visszaélésként” jellemezte: egy elnök, aki saját védelmezőjének bűntetteit eltakarja, aláássa az igazságszolgáltatás alapelveit.

David Laufman, az Igazság

Hogyan kapcsolódik az elfojtott lélegzet az amerikai igazságtalansághoz?

Az „I can’t breathe” felkiáltás nem csupán George Floyd utolsó szavai voltak — tükörként állnak előttünk, amely megmutatja a rasszizmus, az osztálykülönbségek és a politikai elnyomás metszéspontjait. A pandémia drámai módon reflektorfénybe állította azokat az évtizedek óta működő társadalmi törések sorát, melyek már régóta rettegés nélkül szipkázzák el az élet lehetőségét marginalizált közösségeitől. New Statesman+2Taylor & Francis Online+2

Ha nemcsak hallgatunk Floyd kiáltására, de megértjük azt kontextusában, akkor látjuk: nem lehet elválasztani az állam által gyakorolt erőszak mechanizmusait a mindennapi életet alakító struktúráktól. A koronavírus-halálozások statisztikái – amelyekben kisebbségi közösségek arányaiban sokkal súlyosabban érintettek – nem „természeti tényezők”, hanem a lakhatás, a foglalkoztatás, az egészségügyi kiszolgáltság, a diszkrimináció és a hatalom viszonyrendszereinek összjátéka eredménye. Taylor & Francis Online+3New Statesman+3New Statesman+3

Az elnyomás ugyanúgy képes elfojtani a légzést szó szerinti és átvitt értelemben: az állami szereplők retorikája, jogalkotási döntései és intézményi stratégiái gyakran trivializálják az igazságtalanságot, elutasítják a tudást, vagy éppen átírják a történelmet. Ariel Dorfman egyenesen azt írja, Trump rezsimje olyan „háborút visel a tudás ellen”, amely nemcsak elnyomja a kutatási szabadságot, hanem lefojtja a kritikai gondolkodást is. The New York Review of Books+1 Az intézményi elnyomás ebben az értelemben is fullaszt, mert a valóság megértése nélkül nincs esély igazságos újrarendezésre.

Az igazság nem egyszerűen absztrakt érték — az igazságtalanság konkrét testekben öltenek formát. A struktúrák túlélői hallják Floyd szavait visszhangként abban, hogy a városrészekben lakókat kevésbé védik, hogy az egészségügyi szűrések és kezelésekhez való hozzáférés egyenlőtlen, hogy a karantén alatt sokan olyan munkákban dolgoznak, hogy nem maradhatnak otthon. E tekintetben a „lélegzetvételi krízis” valóságos politikai és testi küzdelem. Taylor & Francis Online+2Taylor & Francis Online+2

A kihívás az, hogy ne hagyjuk az üvöltést egyszerű szlogenné silányulni — ne csak tiltakozó jelmondat legyünk, hanem olyan érzékeny értelmezők, akik felismerik az összefüggéseket: ki dönti el, ki kap levegőt, kié marad meg elfojtva. A rasszizmus, a társadalmi kizárás és az intézményi erőszak nem véletlenszerűen konvergálnak ebben a pillanatban — folyamatok eredményei, amelyeket kritikával és érzékenységgel kell feltárni.

Fontos, hogy olvasóként ne álljunk meg itt. Érdemes térképet készíteni azokról a mechanizmusokról és intézményekről, amelyek a „lélegzet elvétele” mögött rejlenek: a jogrendszer, a migrációs politika, az oktatáspolitika, a médiarendszer és a finanszírozási modellek átszövődését. Különösen figyelmesnek kell lennünk arra, hogy a tudást elnyomó narratívák hogyan működnek programok, beszédek, intézményi struktúrák és pénzügyi döntések révén. Endtext

Hogyan vált az amerikai álom és a libertarianizmus központi eleme a politikai diskurzusban?
Hogyan alakíthatjuk az Angular YouTube Player komponensét különféle paraméterekkel és eseményekkel?
Miért érdemes könnyen elkészíthető tésztasalátákat választani a napi étkezésekhez?