Miért volt kritikus a Trump és Zelenszkij közötti kapcsolat és milyen következményekkel járt?

Pompeo nem törődött különösebben sem a pozitív, sem a negatív irányba. Egyértelműen látszott, hogy nem kívánta határozottan visszafogni Sondlandot, annak ellenére, hogy ő maga rendszerint ragaszkodott ahhoz, hogy az amerikai nagykövetek neki jelentsenek (ami jellemzően az Államtitkár helyettesein keresztül történt), és nem akarta, hogy ezek a diplomáciai kapcsolatok közvetlenül elérjék az elnököt. Ez a hozzáállás Pompeo szokásos államtitkári vezetési stílusának megfelelően alakult: elkerülte a konfliktust. Trump végül a látogatás ügyét egyetlen döntéssel lezárta, mielőtt júniusban az Egyesült Királyságba utazott, és úgy döntött, hogy csak ősszel foglalkozik a kérdéssel, ami az ő nézőpontjából a megfelelő megoldás volt. Az európai vezetők is óvatosak voltak Zelenszkij jövőjével kapcsolatban. Heiko Maas német külügyminiszter és Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter késő májusban mindketten ellátogattak Kijevbe, de nem hoztak végleges következtetéseket. Trump Macronnal való találkozóján, június 6-án, Macron úgy tűnt, hogy kezdett melegedni Zelenszkij iránt, akárcsak Merkel, amikor Trump a G20 csúcson Oszakában találkozott vele. Azonban Trump legutóbbi beszélgetéséből Putyinnal nem volt egyértelmű jel, hogy Putyin kész lenne komolyan tárgyalni Krímről vagy a Donbászról, különösen nem a Rada választások előtt.

Ez volt az első alkalom, hogy hallottam, hogy Ukrajnának szánt biztonsági segítség kérdéses lett, de a valódi probléma az volt, hogy Trump hogyan tudta meg ezt, és ki találta ki, hogy ezt felhasználják Zelenszkij és az új kormányának zsarolására. Azokat, akik az amerikai politikában a legtöbbet hallgatták, Sondlandot és Mulvaney-t különösen, nem zavarta a politikai és jogi következmények mérlegelése. Sondland azzal jött elő, hogy Zelenszkijnek sürgősen el kellene látogatnia a Fehér Házba a parlamenti választások előtt, és bár tudtam, hogy Trump nem kíván egyelőre semmilyen ukrán vezetővel kapcsolatba lépni, mégis, miközben próbáltam eltántorítani őket ettől a tervtől, Sondland mindinkább nem hajlandó engedni.

A másik szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy a legnagyobb hiba a politikai szándékok és jogi keretek nélküli, személyes ambíciók és konfliktusok keveredése. Az ukrán diplomáciai kérdések kezelésének átláthatósága nem csupán a jogi határok meghúzása miatt szükséges, hanem azért is, hogy elkerüljük a nemzetközi kapcsolatokban való súlyos zűrzavart és a szövetségesek közötti bizalom megroppanását. Zelenszkij kormányának prioritásai és igényei egy olyan helyzetben, ahol a döntések nemcsak politikai, hanem pénzügyi érdekeket is szolgálnak, nem egyszerűsítették a diplomáciai kapcsolatok kezelését.

Miért nem találja Trump az ajtót Szíriában és Afganisztánban?

A 2018. évi amerikai külpolitikai döntések és stratégiai irányváltások, különösen Donald Trump elnöksége alatt, komoly hatással voltak a globális politikai tájképre. Trump elnöksége alatt a világ egy sor jelentős és ellentmondásos döntést látott, amelyek közvetlenül érintették a Közel-Kelet stabilitását, különösen Szíriát és Afganisztánt. Az Egyesült Államok katonai jelenlétének csökkentése és az amerikai kormányzó politikai döntései mind változást hoztak, de nem mindenki értett egyet ezzel a megközelítéssel.

Egy másik döntés, amely rávilágít Trump szíriai politikájára, az volt, hogy 2018 decemberében elkezdődtek a tárgyalások az orosz vezetőkkel a szíriai helyzet rendezésére. A Trump-kormányzat abban reménykedett, hogy a Moszkvával való együttműködés segíthet a háború lezárásában. Az amerikai diplomácia azonban számos buktatóba ütközött, ahogy a helyi hatalmi viszonyok, a különböző szíriai frakciók és a nemzetközi szereplők érdekei ütköztek. A politikai és katonai célok egyre inkább ellentmondásosak lettek.

Afganisztánban a helyzet még bonyolultabbá vált. A 2018-as évben az Egyesült Államok hivatalosan is elkezdte csökkenteni katonai jelenlétét. Trump egyébként már korábban is azt hangoztatta, hogy a háború túl hosszú ideje húzódik, és egyes szakértők szerint az amerikai katonai beavatkozás célja nem volt egyértelmű. Az amerikai hadsereg kivonulása, és az afganisztáni politikai helyzet stabilitásának kérdései különösen fontosak lettek, miközben a tálibok, mint legnagyobb ellenálló erő, folytatták harcukat. Trump diplomáciája nem tudta véglegesen rendezni a helyzetet, és az ország számára ez egy folytatódó bizonytalanságot jelentett.

A szíriai és afganisztáni helyzetek jól példázzák a Trump-kormány külpolitikájának kétirányú jelleget. Míg az elnök deklarálta, hogy befejezni kívánja a hosszú ideje tartó amerikai katonai jelenlétet, a valóságban ennek a döntésnek nem voltak egyértelmű következményei. Az amerikai kivonulás a politikai hatalom átrendeződését eredményezte, és az Egyesült Államok szuverenitása és globális befolyása csökkent a térségben.

Trump politikájának másik fontos aspektusa, hogy a külső fenyegetettségek, mint Oroszország és Irán, egyre inkább dominálni kezdték a térségi geopolitikai dinamikákat. A két ország katonai beavatkozásai és politikai mozgásai közvetlenül hatottak az Egyesült Államok érdekeire. Az orosz és iráni jelenlét növekedése Szíriában és Afganisztánban egy újabb diplomáciai dilemmát jelentett Trump számára, hiszen a közel-keleti stabilitás fenntartása, miközben az amerikai erők visszavonultak, komoly kihívásokat támasztott.

Az amerikai külpolitika ezen irányvonalai nemcsak a közvetlen katonai döntéseket érintették, hanem a globális diplomáciai stratégiát is. Az Egyesült Államok helyzetének átalakulása, a szövetségesek bizalmának megingása, valamint a regionális hatalmak megerősödése olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a jövőben is meghatározóak lesznek a globális politikában.

Miért siklott félre a szingapúri csúcs utáni denuklearizáció folyamata?

Trump azonban elsősorban azt akarta elkerülni, hogy rossz hírek a kongresszusi kampány közepén napvilágot lássanak; ezért hangsúlyozta, hogy Észak nem tesztel rakétákat vagy nukleáris fegyvereket. Közben a déli reunifikációs törekvés és a mi denuklearizációs célunk között világos ellentétet látott, ezért visszatartotta a KORUS‑megállapodás aláírását, amíg Szöul nem bizonyítja, hogy szigorúan betartja a szankciókat. A megállapodást végül 2018. szeptember 24‑én aláírták, de a késedelem magában hordozta a kockázatot: Észak továbbra is tudott dolgozni a maga ritmusában.

Július 27‑én összehívtam a Principals Committee‑t: konszenzus volt abban, hogy a szingapúri csúcs óta „nem történt semmi jelentős”. Pompeo egyértelmű volt: nincs bizonyítható előrelépés a denuklearizációban, a siker esélyét zéróra tette. Megállapodtunk a szankciók szigorításában diplomáciai, gazdasági és katonai eszközökkel; a szeptember 1‑i céldátum akkoriban a gondolatainkban motoszkált.

Trump végül Pompeónak letiltotta az utat, és Twitteren kommunikálta döntését: a tábornokok, diplomáciai vezetők és én örültünk a lépésnek—egy újabb lövedék volt elkerülve. Ugyanakkor Trump nem mulasztotta el követelni a szankciók lehető legszigorúbb fenntartását, miközben azt is gondolta, hogy Kína befolyása állhat Észak keménysége mögött. Erőfeszítéseim arra irányultak, hogy szemléletesen felvázoljam Xi lehetséges tanácsait Kimnek; arra törekedtem, hogy a vezetés felébredjen a valós helyzet súlyára. A forgatókönyv, amelyet elképzeltem Xi megnyilvánulásaként, lényegében azt hangsúlyozta: ne bízz Trumpban, az amerikaiak rövidtávúak és következetlenek; ragaszkodj hozzám, így tarthatod meg fegyverprogramod és anyagi támogatást kaphatsz.

A történet tanulsága nem pusztán a diplomáciai hibák listája: a késleltetés, a látszatalkuk és a belpolitikai szempontok együttese lehetővé tette Észak számára stratégiai manővereket, valamint a tárgyalási térben elért előnyök konzerválását. Ha a szándék tényleges és igazolható lenne, akkor a tárgyalási dinamikák egészen más irányba terelhették volna az eseményeket; de a bizonyítékok hiánya és a külső geopolitikai játszmák (Kína szerepe, dél‑koreai reunifikációs ambíciók, amerikai választási politika) mind befolyásolták a folyamatot.

Fontos hozzáadni a dokumentumokhoz és a fejezethez forráskritikai részleteket: műholdfelvételek, logisztikai láncok mozgásának analízise, és a szankciók kijátszását feltáró gazdasági összevetések. Érdemes beilleszteni kronológiát a telefonhívásokról és levelezésről, valamint részletesebb leírást a japán és dél‑koreai hírszerzési értékelésekről, amelyek alátámaszthatják a fegyvermozgatás feltételezését. Ugyancsak hasznos lenne egy rövid esettanulmány arról, hogyan rejtettek el korábban nukleáris eszközöket vagy technológiát más országokban, hogy ezáltal az olvasó jobban megértse a proliferáció módszereit.

Miért volt olyan nehéz meghozni a döntéseket Afganisztánban?

Trump elnöksége alatt Afganisztán politikai és katonai kérdései különösen bonyolulttá váltak. Az egyik legnehezebb döntés, amellyel szembesült, az volt, hogy miként vonja ki az amerikai csapatokat, miközben biztosítania kellett, hogy az ország ne váljon a terroristák új otthonává. Az amerikai csapatok visszavonása mindenki számára világos jele volt, hogy a háború nem hozta meg a kívánt eredményeket. A döntés több szempontból is komoly következményekkel járt, és Trump minden erejével azon dolgozott, hogy minél előbb befejezze a katonai jelenlétet.

Trump gyakran beszélt arról, hogy miért nem értette, miért kell az Egyesült Államoknak végigvinni a háborút, különösen akkor, amikor úgy érezte, hogy a célok elérésében semmilyen valódi előrelépés nem történt. Különösen egy alkalommal említette, hogy miért kell az ISIS elleni harcot az Egyesült Államoknak vívnia, miközben Irán és Oroszország is érdekeltek lehettek volna a terroristák legyőzésében. Az ilyen típusú kérdések és kétségek sokszor vezetettek őszinte elbizonytalanodáshoz, ami még inkább bonyolította a döntéshozatali folyamatokat.

A Pentagon tisztviselői, például Mattis, próbálták megerősíteni a válaszokat, de Trump állandóan azzal vádolta őket, hogy nem hajtották végre hatékonyan a terveket. Az elnök gyakran visszatért a 2017-es beszédére, amelyben kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak aktívan kell támadnia Afganisztánt, nemcsak védekező stratégiával. Azonban, amikor a háború nem hozott tartós eredményeket, Trump azonnal átállt a gyors visszavonulásra.

Ebben a környezetben a hatékony kommunikáció is kulcsfontosságú szerepet kapott. Amikor Trump arra kért válaszokat, hogy miként lehetne biztosítani az amerikai katonák és diplomaták biztonságát a kivonulás során, a válaszok nem voltak teljesen kielégítőek. A legtöbben abban reménykedtek, hogy valamilyen mechanizmus, például egy "ellenterrorista platform" segíthet megoldani a problémát, de valójában nem volt világos, hogyan lehetne hatékonyan kivitelezni az ilyen típusú megoldásokat.

Fontos tisztában lenni azzal, hogy az Afganisztánból való kivonulás nem csupán katonai döntés volt. Az is egy politikai üzenet volt, hogy Trump adminisztrációja hajlandó lemondani egy hosszú háborúról, amelyet végül nem tudtak megnyerni. Az amerikai közvélemény gyorsan változott, és a döntés részben azt tükrözte, hogy a háború költségei, mind emberi, mind pénzügyi szempontból, egyre inkább nehezedtek. Trump mindent megtett, hogy a kivonulás előnyére fordítsa a helyzetet, de a valóságban a világpolitikai következmények ennél sokkal bonyolultabbak voltak.

Miután Trump végül arra jutott, hogy fel kell gyorsítani a kivonulást, sokan azon tűnődtek, vajon hogyan fogják kezelni a következő lépéseket. Ha Afganisztán valóban a tálibok kezébe kerül, az komoly hatással lenne a térség stabilitására és az amerikai külpolitikára. A legfontosabb kérdés ekkor az volt: hogyan biztosítható, hogy a jövőben ne ismétlődjenek meg azok a terrorista támadások, amelyek a múltban számos amerikai életet követeltek?

Mindezek tükrében, miközben a politikai vezetés próbálta megoldani a helyzetet, a legnagyobb kihívást nemcsak a katonai kivonulás biztosítása jelentette, hanem annak kommunikálása is. A világ nemcsak a kivonulást, hanem annak hátterét és a kivonulás utáni terveket is figyelemmel kísérte. A világpolitikai érdekek, az amerikai nemzetbiztonság és a közvélemény elvárásai folyamatosan hatással voltak minden egyes döntésre.

Miért nem volt elég a katonai fellépés Venezuelában?

Donald Trump elnöksége alatt Venezuela sorsa állandó politikai viták középpontjában állt. Bár az Egyesült Államok számára a dél-amerikai ország nem jelentett közvetlen katonai fenyegetést, Trump számos alkalommal hangoztatta, hogy a hadsereg bevetése nem zárható ki, mivel Venezuelát az Egyesült Államok közvetlen szomszédjaként, politikai szempontból is fontosnak tartotta. Ez a megközelítés azonban súlyos kérdéseket vetett fel a nemzetközi kapcsolatok és a katonai beavatkozás etikája kapcsán.

Trump 2017 augusztusi sajtótájékoztatóján például kijelentette, hogy “sok lehetőség van Venezuelára, és nem zárja ki a katonai megoldást”, ami számos aggodalmat keltett a nemzetközi közösségben. Az amerikai elnök nyíltan arra utalt, hogy a világ bármely pontján, így Venezuelában is bevethetők amerikai csapatok, miközben a helyi lakosság súlyos szenvedéseket él át. Azonban sokan, köztük a külpolitikai szakértők és a Pentagon vezetői, úgy vélték, hogy a katonai megoldás nem kínál tartós megoldást, és inkább a diplomáciai eszközökre kellene összpontosítani.

Míg a Fehér Ház és az amerikai kormányzat több irányvonalat is fontolóra vett, végül a hangsúly a gazdasági szankciók bevezetésére helyeződött. 2018 novemberében Mike Pompeo külügyminiszter és más amerikai tisztviselők egyértelműen elítélték Nicolás Maduro diktatórikus rezsimjét, és bevezették a “trójai diktatúra” politikáját, amelyben Venezuela mellett Kuba és Nicaragua is szerepelt. Az új amerikai szankciók célja az volt, hogy a gazdasági nyomás alatt tartva Maduro rezsimjét, elősegítsék a demokratikus változásokat az országban.

Ahelyett, hogy katonai beavatkozással próbálták volna megoldani a problémát, az Egyesült Államok inkább a gazdasági izolációt választotta. Venezuela kőolajtermelése az évtizedek során jelentősen csökkent, és az ország gazdaságának legfontosabb forrása, az olajexport is válságba került. A helyi olajipari ágazat megrendült, amely további nehézségeket okozott az egyébként is szenvedő ország számára. Az Egyesült Államok szankciói célja volt, hogy a Maduro rezsimet még inkább elzárják a nemzetközi pénzügyi rendszertől, így csökkentve a diktatúra működéséhez szükséges erőforrásokat.

Bár Trump többször is hangoztatta, hogy a katonai opciók sem zárhatók ki, a valóságban a nemzetközi közösségben és a belső politikai körökben egyre inkább elutasításra találtak az ilyen javaslatok. A Fehér Házban is gyakran eltérő vélemények fogalmazódtak meg, mint például a pénzügyminiszter, Steven Mnuchin aggályai, aki úgy vélte, hogy a kemikáliákra épülő szankciók elősegíthetik a gazdasági instabilitást, és az amerikai olajszektor érdekeit is sérthetik.

Bár az amerikai kormányzat szankciókat vezetett be, és különböző diplomáciai eszközökkel próbálták elősegíteni a változást, az eredmények vegyesek voltak. A Venezuelai ellenzék, élén Juan Guaidóval, már 2019 januárjában kinyilvánította, hogy nem ismeri el Maduro 2018-as választási győzelmét, és bejelentette, hogy ideiglenes elnökként lép fel. Az Egyesült Államok és más nyugati országok gyorsan támogatták Guaidó elnökségét, és szintén szankciókat vezettek be a venezuelai kormányt támogató gazdasági szereplőkkel szemben.

A hatékony fellépés érdekében a szankciók mellett az Egyesült Államok és szövetségesei folyamatosan próbálták megerősíteni Guaidó pozícióját, ugyanakkor kulcsfontosságú szerepet játszott a Maduro rezsim fenntartásában Kuba. A két ország közötti szoros kapcsolat különösen fontossá vált, mivel Kuba nemcsak politikai és gazdasági, hanem katonai támogatást is nyújtott Maduro számára. Ez egy újabb fontos tényező volt, amelyet az amerikai politikai döntéshozók figyelembe vettek a Venezuela jövőjéről való döntések meghozatalakor.

A katonai intervencióval szemben a gazdasági szankciók alkalmazása számos előnnyel járhat, de nem biztos, hogy véglegesen megoldja a Venezuelában uralkodó politikai válságot. Az ilyen típusú nyomás gyakran hosszú távú hatásokkal jár, amelyek nemcsak az érintett ország gazdaságára, hanem a globális politikai és gazdasági viszonyokra is kihatnak. A diplomáciai megoldások gyakran szükségessé teszik a partnerségek és szövetségek kiépítését, hogy végül elérjék a kívánt változásokat.