A nárcisztikus személyiségjegyek gyakran összefonódnak az önfontosság érzésével, az önmagunk megerősítésének szükségességével, és mások szükségleteinek megértésének vagy empátiájának hiányával (Freund et al. 2022). A nárcisztikus személyek túlzottan pozitív képet alkotnak magukról, és hajlamosak túlbecsülni saját képességeiket. Fontos megjegyezni, hogy ez a leírás nem túl precíz, mivel ezek a személyiségjegyek egy spektrumon helyezkednek el. Lehetnek pszichometriai tesztek, amelyek a nárcizmusra vonatkoznak, de nem bizonyítják, hogy egy jól körülhatárolt rendellenesség létezik, mivel számos kritika éri a mentális egészség diagnosztikai folyamatát (Bracken és Thomas, 2007; Callard et al. 2013). Ha a személyiségjegyek spektrumon helyezkednek el, akkor lehetséges (és valószínű), hogy időnként mi is nárcisztikusan viselkedhetünk. Előfordulhat, hogy pozitív önképpel és magabiztossággal rendelkezünk a képességeink terén – ez nem nárcizmus, hanem inkább a személyiség egy aspektusa ezen a spektrumon. A DSM-V (American Psychiatric Association, 2013) diagnosztikai leírása szerint a nárcizmus akkor válik kóros jellemvonássá, ha az egyén szinte mindig így viselkedik, ha viselkedése hosszabb időn keresztül következetesen jelen van.

A munkánk során sokszor szoros együttműködésben dolgozunk másokkal – betegek vagy kollégák –, és betekintést nyerünk személyes kapcsolataikba, miközben ők is betekintést nyernek a miénkbe. Az olyan viselkedésformák, mint az elismerés keresése, mások kisebbítésére tett kísérletek, vagy a túlzó elvárások, melyek nem járnak kölcsönös viselkedéssel, jelezhetik az egészségtelen személyes jellemzőket. Ezek a személyiségjegyek a munkahelyen is megjelenhetnek, ahol folyamatosan és gyakran könyörtelenül hajszolják a sikert és a promotiont, olykor mások kárára. A közösségi média világa különösen kedvező terep lehet a nárcisztikus személyiségek számára, hiszen egy digitális tér, amelyben az interakciók és visszajelzések nem személyesek, és a validálás számos formát ölthet – "megtekintések", "like-ok", "követők" –, mindez pedig ritkán tartalmaz személyes, fizikai és érzelmi interakciót.

A munkahelyi egészségügyi csapatokban előfordulhatnak nárcisztikus viselkedésminták vezetői és követői szinteken egyaránt, amelyek károsan befolyásolják a csapatok működését. Az ilyen vezetők és munkatársak nem képesek kezelni a kritikát, sem a nézeteltéréseket, és nem vállalják a felelősséget a tetteikért. Azok az egyének, akik ilyen viselkedést mutatnak, talán önmaguknak megbocsátanak, de szándékuk eltér azoktól, akik valóban önszeretettel próbálnak jobbá válni. Az önszeretet, mint fogalom, azt jelenti, hogy törekszünk arra, hogy jobbak legyünk, felismerjük a hibáinkat, és elhatározzuk, hogy minimalizáljuk a kudarcok esélyét a jövőben. Samuel Beckett írta: "Mindig próbáltál. Mindig elbuktál. Nem számít. Próbáld újra. Próbáld jobban." (Beckett 1983). Ezt a mondatot azért hozom fel, hogy illusztráljam a saját gondolatmenetemet.

Az önszeretet egy olyan koncepció, amelyet "befelé irányuló együttérzésnek" is neveztek (Neff és Germer, 2017, 371. oldal). Az együttérzés érzékenységet jelent a szenvedésre, és vágyat arra, hogy aktívan reagáljunk a szenvedésre. Ahogyan a könyv bevezetőjében is említettük, mindannyian szenvedünk. A nárcisztikus személyiség talán nehezen ismeri el ezt a kijelentést, ami ismét azt szemlélteti, hogy az együttérzés és az önszeretet összefonódnak, de nem nárcisztikus módon. Az önmagunk szenvedésének megértése és annak csökkentésére való őszinte törekvés az önszeretet lényegi része. Az önmagunk iránti segítőkészség, amely a mások javára történik, az alapvető motívum (Hashem és Zeinoun 2020).

Ez a fogalom az egészségügyi dolgozók számára talán alapvetőnek tűnhet, hiszen az egészségügyi munka célja mások segítése. Azonban az élet és az egészségügyi munka ritkán ilyen egyszerű és nyilvánvaló. Számos finom, vagy kevésbé finom előítéletünk lehet. Előfordulhat, hogy egyes személyekkel vagy csoportokkal szemben negatív, nem túl kedves attitűdökkel rendelkezünk, amelyek nem mindig nyilvánulnak meg nyíltan ellenséges magatartásban, de léteznek (Fuochi et al. 2018; Vu és Rivera 2022). Lehet, hogy előnyben részesítünk bizonyos személyeket, és nagyobb figyelmet szentelünk szükségleteiknek.

Az önszeretet három alapelemét Neff (2016) az alábbiakban azonosította: a közös emberi mivoltunk felismerését, az önmagunkkal való kedvességet, és a tudatosságot. E három elem szoros összefüggésben áll egymással. A közös emberi mivoltunk felismerése a másokkal való kifejezett empátiát jelenti, míg a tudatosság és az önmagunkkal való kedvesség inkább befelé irányuló attitűdök, de mindhárom reflexív módon hat ránk. Az önszeretet azt jelenti, hogy elismerjük saját emberi hibáinkat, tökéletlenségeinket és kudarcainkat. Ezek nem fenyegetik az önértékelésünket, mint a nárcisztikus viselkedés esetében, hanem inkább azt tükrözik, hogy mi is csak emberek vagyunk, és ezt meg kell értenünk a magunk és mások érdekében.

A szakmai életünk során gyakran esünk abba a hibába, hogy önkritikába süllyedünk a kudarcaink során, nem pedig abba, hogy a pozitív hozzáállást alkalmazzuk és tanuljunk a hibáinkból. Az önszeretet azt jelenti, hogy képesek vagyunk kedvesek lenni magunkkal, és elfogadni, hogy a hibák természetesek, és a fejlődéshez vezetnek.

Hogyan érthetjük meg a szánalom és önszánalom fejlődését és hatását az emberi kapcsolatokban?

Az emberek természetüknél fogva szociális lények, akik fejlődésük során számos pszichológiai és viselkedési stratégiát alakítottak ki a túlélés és a boldogulás érdekében. A szánalom, mint az egyik legfontosabb társas kapcsolati mechanizmus, alapvetően hozzájárult a közösségi összetartás és az együttműködés fenntartásához. Az együttérzés – különösen az önszánalom formájában – az emberi psziché egyik kulcsfontosságú válasza az érzelmi és szociális kihívásokra, ami az egészségügyi és szociális ellátásban dolgozók számára is alapvető fontossággal bír.

A szánalomról és önszánalomról szóló diskurzusban fontos megérteni, hogy ezek nem csupán érzelmi állapotok, hanem komplex pszichológiai folyamatok, amelyek az emberi kapcsolatok dinamikáját alakítják. Az önszánalom például nem pusztán önmagunkkal való kedvességet jelent, hanem egy olyan erőforrást, amely lehetővé teszi számunkra, hogy másokkal is empatikusabban és segítőkészebben viselkedjünk. Ezen keresztül nemcsak saját jólétünket biztosíthatjuk, hanem képesek vagyunk a közvetlen környezetünkben élők számára is támogatást nyújtani.

Az emberi kapcsolatokban, legyen szó a munkahelyről, a családról vagy a betegápolásról, a szánalomnak és önszánalomnak különböző formái jelentkezhetnek, és ezek mind hozzájárulnak a kölcsönös tisztelet és bizalom kialakításához. A szánalom gyakran akkor jelenik meg, amikor egy másik ember szenvedését vagy nehézségeit látjuk, és képesek vagyunk arra, hogy átérezzük, valamint megpróbáljunk segíteni. Ugyanakkor az önszánalom akkor nyújt segítséget, amikor saját magunkkal szemben is képesek vagyunk az elfogadást és a megértést gyakorolni, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy másokat is tiszteljünk és megértsünk.

A szánalom fejlődését evolúciós szempontból is érdemes vizsgálni. Az emberek, mint más emlősök, a csoportos együttélés révén váltak képesekké az empátia és együttérzés kifejezésére. Az együttműködés és a szociális kohézió biztosítása érdekében olyan pszichológiai válaszokat fejlesztettek ki, amelyek nemcsak a túlélést, hanem a sikeres szaporodást is elősegítették. Az utódgondozás, különösen a szülő-gyermek kötődés, az egyik legfontosabb mechanizmus, amely lehetővé tette az emberi faj számára, hogy a közösségi struktúrákban működjön, és biztosítsa a következő generációk fejlődését.

Ez az evolúciós háttér segít megérteni a szánalom és önszánalom komplexitását. A szánalom nemcsak egy társadalmi kényszer, hanem egy biológiailag beágyazott válaszmechanizmus is, amely a közösségi túléléshez szükséges. Azonban az önszánalom nem csupán az önállóság és a túlélés érdekében jön létre; hanem egy eszköz, amellyel képesek vagyunk elfogadni saját hibáinkat és korlátozottságainkat. Így nemcsak a szociális csoportok közötti kapcsolatok, hanem az egyén önálló érzelmi és mentális egészsége is szoros összefüggésben áll az önszánalom gyakorlásával.

Ez a perspektíva különösen fontos az egészségügyi és szociális ellátás területén dolgozók számára, akik napi szinten találkoznak a szenvedéssel és a fájdalommal. Az empátia és a szánalom, amelyet mások iránt érzünk, mélyebb megértést adhat számunkra a saját érzelmi szükségleteink és határaink tekintetében is. Ezen a téren az önszánalom nemcsak egy érzelmi válasz, hanem egy eszköz a kiégés és a pszichológiai megterhelés kezelésére is.

A szánalom és önszánalom közötti kapcsolat fontos szerepet játszik a mentális egészség fenntartásában. A kutatások arra utalnak, hogy a szánalom és az önszánalom képessége szoros összefüggésben áll a stresszkezeléssel, a reziliencia erősítésével és a kiégés elkerülésével. Az egészségügyi dolgozók körében, akik nap mint nap az emberi szenvedés különböző formáival szembesülnek, az önszánalom gyakorlása kulcsfontosságú ahhoz, hogy megőrizzék mentális és érzelmi egészségüket.

A szánalom és az önszánalom hatása nem csupán az egyéni jólétre terjed ki, hanem a társadalmi kapcsolatok minőségére is. Az empátiás viselkedés növeli a közösségi összetartást, segíti a konfliktusok megoldását, és erősíti az egymás iránti bizalmat. Az önszánalom gyakorlása révén a társadalom képes lehet enyhíteni a stressz és a szenvedés hatásait, miközben elősegíti a személyes és közösségi fejlődést.

Hogyan alakítható ki empátia és együttérzés a szakmai munkában?

Az egészségügyi dolgozók számára az empátia és az együttérzés alapvető fontosságú tulajdonságok, azonban bár gyakran összekeverhetők, valójában különböző jelentéssel bírnak. Az empátia a másik ember érzéseinek és tapasztalatainak megértésére és átélésére vonatkozik, míg az együttérzés ezen túlmutat, és a szenvedés enyhítésére irányuló cselekvést is magában foglal. Az empátia az „érzés” szintjén működik, amikor a szakember megpróbálja megérteni a beteg életét és helyzetét a saját szemszögéből. Az együttérzés viszont nem csupán a másik fél érzéseinek átélését jelenti, hanem a cselekvésre motivál, hogy enyhítse a szenvedést, és aktívan segítsen a problémák megoldásában.

Az empátiás gondoskodás tehát azt jelenti, hogy a dolgozó megpróbálja teljes mértékben megérteni, mit él át a beteg fizikai és érzelmi szempontból. Ezen a ponton a szakember képes belehelyezkedni a beteg helyzetébe, ami segíti a beteg érzéseinek és a betegséghez való viszonyulásának mélyebb megértését. Az együttérző szakember azonban nem csupán átérzi a szenvedést, hanem arra is motivált, hogy megoldásokat találjon, és aktívan támogassa a beteg kényelmét és megkönnyebbülését. Az empátia tehát érzelmi készséget igényel, míg az együttérzés már kognitív és viselkedési motivációkat is bevon, mivel a cél a jólét elősegítése és a beteg aktív támogatása.

Empátiával rendelkező szakember szorosabb kapcsolatot építhet ki a beteggel, hiszen a beteg érzéseit és helyzetét jobban megérti. Az együttérzés ebben az összefüggésben az empátiát alkalmazza a gyógyítás elősegítése érdekében: a beteg helyzetének alaposabb diagnosztizálására, érzékenyebb kommunikációra és hatékonyabb gyógyulásra ösztönöz. Az empátia és az együttérzés között tehát van egy szoros összefüggés, azonban a kutatások azt mutatják, hogy az együttérzés fejlesztése tovább erősítheti az empátiás képességeket, és növelheti a cselekvő motivációt is. A szeretetteljes meditációk, amelyek a mások iránti melegséget és törődést helyezik középpontba, nemcsak pozitív érzelmeket és társas kapcsolatokat generálnak, hanem hosszú távon mélyebb empátiás válaszokat is kiválthatnak az agyban.

A kihívásokkal teli egészségügyi környezetekben az empátia és az együttérzés fejlesztése kulcsfontosságú ahhoz, hogy elkerüljük a kiégést, és fenntartsuk a betegközpontú ellátást. Az empátia lehetővé teszi a mélyebb megértést, miközben megőrzi az érzelmi távolságot, hogy elkerülje az egészségügyi dolgozó belső zűrzavart. Az együttérzés pedig a cselekvést ösztönzi, miközben a pozitív különbség megtételének érzését is biztosítja. Együtt az empátia és az együttérzés olyan alapot biztosítanak az etikus, holisztikus, humanista gondoskodás számára, amely a bio-pszicho-szociális modellt teljes mértékben integrálja.

A másik kulcsfontosságú elem az, hogy a dolgozóknak az empátia és az együttérzés megéléséhez szükségük van a helyes motivációra. A közvetlen munkával járó interakciók során elengedhetetlen a találkozás során megélt melegség és emberi kapcsolat. Az egészségügyi szakember célja, hogy valóban megértse a beteg szubjektív élményeit, és kifejezze őszinte gondoskodását és törődését. A kapcsolat építésében az empátia szerepe van dominálva, azonban a valódi együttérzéshez már a szenvedés enyhítésére való aktív törekvés is elengedhetetlen. Mindez a beteg küzdelmeinek megértésére épül, ám az együttérző cselekvés során már a praktikus segítségnyújtás, a megoldások keresése is központi szerepet kap.

Fontos azt is megérteni, hogy a negatív munkakörnyezetekben az empátia és az együttérzés alkalmazása nehézségekkel találkozhat. Egy olyan környezetben, ahol a „teljesítmény kultúrája” dominál, a melegség, az empátia és az együttérzés háttérbe szorulhat. A túlzott teljesítményorientáltság gyakran arra vezet, hogy az emberek szenvedésére nem reagálnak megfelelően, és a cselekvések is inkább a végeredményekre koncentrálnak, semmint az emberek egyéni igényeire és élményeire. Az ilyen környezetekben gyakran hiányzik a melegség és a támogató, emberközpontú megközelítés.

Egy igazi empatikus és együttérző munkakörnyezet kialakítása érdekében fontos a dolgozók számára biztosítani a szükséges érzelmi támogatást, ösztönözni őket a saját szenvedéseik megértésére és kezelése iránti elköteleződésre. Az önmagunkkal való törődés, az önempátia gyakorlása ugyanolyan lényeges, mint a másokkal való együttérzés. A szakmai környezetben valódi előrelépést akkor érhetünk el, ha mindenki számára világossá válik, hogy a kihívásokkal teli feladatok ellenére mindenki képes elérni a kitűzött célokat, ha megfelelő erőforrásokkal rendelkezik, és a döntéshozatalban való aktív részvétel is biztosított.

Hogyan reagálhatnak a csapatok az egészségügyi és szociális ellátás területén a változásokra a részvét és együttműködés révén?

A csapatok sikeres működése nem csupán a munkahelyi légkörön vagy a feladatok elvégzésén múlik, hanem azon is, hogyan alakítják ki a munkatársak közötti interakciókat és a köztük lévő kapcsolatokat. Az empatikus csapatok alapja az, hogy a tagok közötti kommunikáció és kölcsönös támogatás ne csak a munkavégzés szintjén legyen jelen, hanem mindennapi működésükben is. A Borrill et al. (2000) által végzett kutatás arra világít rá, hogy a jó csapatmunka nem csupán a személyzet mentális egészségére van jótékony hatással, hanem a betegek számára is kedvezőbb eredményeket hoz.

A csapatok működésének sikeressége szorosan összefonódik a tagok munkahelyi élményeivel és szerepeik tisztaságával. Bailey és West (2022) javaslata szerint a sikeres csapatok titka a pozitív munkahelyi élményekben rejlik, ahol minden tag egyértelműen érti a saját szerepét. Az ilyen csapatok működése hozzájárul a világos és támogató munkakörnyezet megteremtéséhez, amelyben a tagok nemcsak hogy hatékonyan dolgoznak együtt, hanem egymást is támogatják érzelmileg. A Maben et al. (2012) kutatásai alapján pedig világosan megfigyelhető, hogy az empatikus kapcsolatok a betegek felé is visszahatnak: amikor a személyzet örömmel dolgozik együtt a betegekkel, azok tapasztalata is pozitívabb.

Ezen a ponton a csapatok működése egy összetett adaptív rendszerként (CAS) is felfogható. A CAS fogalma azokat a rendszereket írja le, amelyekben a tagok közötti interakciók nem lineárisan hatnak egymásra, hanem folyamatosan formálják a rendszert. Az ilyen rendszerek esetében a csapatok nem elszigetelt elemek, hanem a tagok folyamatos kommunikációja, visszajelzései és reakciói révén alakulnak. A komplex adaptív rendszerekre jellemző, hogy a csapatok tagjai kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz, és a kommunikáció nemcsak verbális formákban, hanem nonverbális és akár előtudatos módon is zajlik. Ez különösen fontos az egészségügyi és szociális ellátásban, ahol az interakciók és visszajelzések az ellátás minőségét alapjaiban befolyásolják.

A csapatok működését befolyásoló egyik alapvető tényező az autonómia és az önszerveződés képessége. Bár az organizációs struktúrák és szabályozások korlátozhatják a csapatok működését, mégis a csapattagok közötti dinamikák, választások és reakciók kulcsszerepet játszanak a hatékony munkavégzésben. Az autonómia ebben az értelemben nem csupán a munkakörök elvégzését jelenti, hanem azt a képességet is, hogy a csapatok saját maguk alakítják ki a munkavégzéshez szükséges környezetet és megoldásokat.

A megbeszélések, visszajelzések és a döntéshozatal szintén jelentős szerepet kapnak az empatikus csapatok működésében. A közös döntéshozatal nem csupán a betegek bevonását jelenti, hanem a csapattagok közötti hatékony kommunikációt is, amely mind a személyes, mind a szakmai szempontok figyelembevételével történik. A megbeszélések során fontos, hogy minden csapattagnak lehetősége legyen kifejezni véleményét, hiszen a különböző perspektívák és szakértelem kombinációja segítheti a legjobb döntések meghozatalát.

A meitheal, az ír hagyományú közösségi munkavégzés, jól példázza, hogyan erősíthetők a csapaton belüli kapcsolatok. A meitheal kifejezés az önkéntes közösségi munkát jelöli, amelynek alapja a közös célok, a közös munka és a kölcsönös támogatás. A meitheal révén a munka nem csupán a feladatok elvégzésére koncentrál, hanem közösségi élménnyé válik, amely erősíti a csapattagok közötti kapcsolatokat és segít abban, hogy a csapat egy egységként működjön. Ez a gyakorlat modern környezetben is alkalmazható, ahol a csapatok tagjai nemcsak hogy a közvetlen feladatokat végzik el, hanem közösen vesznek részt olyan eseményeken is, amelyek hozzájárulnak a csapat kohéziójához és közös céljaik megerősítéséhez.

A csapatok empatikus működése tehát nem csupán a technikai tudás, hanem az érzelmi intelligencia és a kölcsönös tisztelet révén alakulhat ki. A magas szintű empátiát és támogatást igénylő munkahelyeken alapvető fontosságú, hogy a csapattagok megosszák tapasztalataikat, támogassák egymást, és közös célokat tűzzenek ki, amelyek elősegítik a betegek jobb ellátását és a csapatok sikeres működését.

Hogyan befolyásolják a chalcogenid anyagok hővezető képességét és termoelektromos hatékonyságát?
Hogyan működnek együtt az állatok a vadonban?
Miért fontosak az LLM benchmarkok, és hogyan alakultak az idők során?