A szél süvítése és a hullámok tomboló ritmusa között, a sloop bizonytalan egyensúlyban imbolygott, mintha maga a tenger próbálná letépni a hajót a valóság keretéből. Fafhrd a vihar előtti feszültséget úgy itta magába, mint valami ősi, ismert érzést: nem félelemből, hanem valami mély, benső vonzásból. A gyűrű, amit ujján hordott, olyan volt, mint egy idegen memória pecsétje — faragott hajó és szörnyalak díszítette, és miközben ujjaival követte a vonalakat, régi vágyak rezdültek fel benne. A képzelete nem maradt csöndben: Simorgya, a mítosz földje, nem iszappal fedett romhalmazként jelent meg lelki szemei előtt, hanem élettel, mágiával, kereskedelemmel telt virágzásában. Egy húszevezős gályát látott, amint a viharos tengert szeli, fedélzetén harcosokkal, akikben nem a félelem, hanem a hódítás őrült vágya lüktetett.

És mégis, amikor a Mouser újra felszólította, hogy dobja el a gyűrűt, Fafhrd csak elmosolyodott, fejét tagadóan megrázta, és visszafordult a sötétség felé, amelyből a hullámok és szél isten nélküli ereje tört rá. Nem volt kérdés: a gyűrűt nem fogja eldobni. Valami mélyebb kötelék kötötte hozzá, nem pusztán kíváncsiság, hanem egyfajta felidézett sorsérzet.

Ekkor történt a dolog, ami kizökkentette az időből. A sötét tengerfalból egy sárkányfejes gálya orra emelkedett ki, olyan részletgazdagsággal és valószerűséggel, mintha saját gondolataiból materializálódott volna. Nem tudta, vajon előreérzékelés eredménye volt-e ez a látomás, vagy a gyűrű révén valóban megidézte a hajót. A valóság azonban könyörtelen volt: a gálya csaknem elsodorta őket. A Mouser hatalmas erőfeszítéssel térítette ki a sloopot az ütközési pályából, miközben Fafhrdot a hirtelen átvágódó vitorla kis híján a tengerbe taszította.

Ám Fafhrd nem merült el. Egy oárt markolt meg és felhúzta magát a gálya oldalára. Még mindig a varázslat hatása alatt állt, amikor a valóság újra lecsapott rá — egy kéz, benne acéllal, támadott. Reflexszerűen reagált, megragadta a csuklót, és saját testével emelte ki a támadót a hajóból. Nem volt idő gondolkodni. A gyilkos ösztön, amelyet egy élet harcai formáltak benne, most is működött.

A gálya fedélzetén árnyak közeledtek felé. Fegyvert ragadott, és harcba keveredett két néma, furcsán viselkedő alak ellen. A pengék csattantak, a hajó ringása diktálta a mozdulatokat. Egy óriási evező dárdaként vált elválasztó vonallá közte és ellenfelei között, majd a hullámok özöne mindent elborított. A fedélzet megdőlt, a víz betört az evezőlyukakon. A gálya elveszítette irányát, keresztbe fordult a hullámverésnek. Ez a pozíció — az oldalát érő hullámokkal — egy hajó halálos ítélete.

Fafhrd azonban nem a halált választotta. Feljutott a kormányállásra, és a másik, ismeretlen kormányossal együtt próbálta visszafordítani a hajót a szél irányába. Az evező, amelyen dolgoztak, szinte megmozdíthatatlan volt, mintha kőbe ágyazódott volna. A hajó lassan, centiről centire kezdett újra a megfelelő irányba fordulni. Valami apró fordulat — talán a szél csökkenése, talán egy előre lévő evezős hirtelen erőfeszítése — döntötte el a sorsot. A gálya végül visszatért a hullámokkal párhuzamos irányba, és túlélte a krízist.

A veszély elmúltával két kard szegeződött Fafhrd mellkasára. A fáklya, amelyet egyikük tartott, csodával határos módon még égett. A fényében Fafhrd meglátta: ezek is Északról származtak. Húsos, csontos, viharhoz szokott emberek voltak, akiket akár testvéreinek is nevezhetett volna.

Fontos, hogy az olvasó megértse: a történet nem csupán egy mitikus kaland, hanem mélyebb síkokat is hordoz. A gyűrű megtartása, Fafhrd ellenállása a Mouser tanácsának, a hajóval való azonosulása, majd a sorsszerű találkozás a gályával mind arra utal, hogy az ember nem mindig tud — vagy akar — szabadulni a saját előérzeteitől, vízióitól, vagy a múlt mélyen eltemetett hívásától. A tengeri vihar, a sötétség, az idegen hajó nem csupán külső események: ezek belső, lelki dimenziók kivetülései. A varázslat, ami a képeket valósággá formálja, nem feltétlenül külső, hanem belülről jövő, akarattal vagy ösztönnel idézett erő. Az emberi sors — különösen az olyanoké, mint Fafhrdé — sokszor nem választás, hanem elkerülhetetlen beteljesülés kérdése.

Miért marad életben a Simorgya titkos hírvivője?

A sziklába vájt három ablakon – ha egyáltalán szikláról beszélhetünk, nem pedig egy félig elsüllyedt toronyról – semmit sem láttak, csak egy kísérteties, sárga fényglóriát. Ezt követte Lavas Laerk harsány parancsainak visszhangja, melyek keserű, éles hangján érkeztek. Néhány férfi elkeseredetten próbált evezni, de már késő volt, bár a hajó úgy tűnt, sikerült egy sziklákkal védett helyre jutnia, ahol valamivel nyugodtabb volt a víz. Ekkor egy szörnyű, nyöszörgő hang hallatszott a hajó alján, a gerendák recsegtek, repedtek. Egy utolsó hullám megemelte a galéris hajót, majd egy hatalmas csattanás következett, amely mindent összerázott, és emberek estek, gurultak. A galéra végül teljesen megállt, és a csupán a tenger morajlása hallatszott, míg Lavas Laerk felkiáltott: „Adjátok ki a fegyvereket és bort! Készüljünk a rajtra!”

Ez a mondat szinte hihetetlen volt ebben a végzetes helyzetben, ahol a hajó, mely teljesen tönkrement és sziklákra zúzódott, nem hagyott már reményt a túlélésre. Mégis, a férfiak összeszedték magukat, és úgy tűnt, egyre inkább megértették mesterük vad szenvedélyét, aki megmutatta nekik, hogy a világ ugyanolyan őrült, mint ő maga. Fafhrd figyelte őket, ahogy fáklyákat húztak elő a hátsó kabinból, míg a törött hajó farán füst és láng csapott fel. Látta, ahogy az emberek felkapták a boroszsákokat, megnézték a nekik kiosztott kardokat és tőröket, majd a levegőbe csapdostak velük, próbálva megszokni azok súlyát és érzését. Egyesek meg is ragadták őt, és elhurcolták a fegyverraktárhoz: „Itt van, Vörös Haj, neked is fegyver kell!” Fafhrd nem ellenkezett, ám érezte, hogy valami megakadályozza őket, hogy felfegyverkeztesenek egy volt ellenséget. Igaza lett, mivel Lavas Laerk megállította azt az alárendelt tisztet, aki a kardot a kezébe akarta adni, és egyre inkább megfigyelte Fafhrd bal kezét. Fafhrd meglepve emelte fel a kezét, és ekkor Lavas Laerk felkiáltott: „Fogjátok meg!” Majd, miközben gyorsan valamit kicsavart Fafhrd középső ujjáról, Fafhrd emlékezett. A gyűrű volt az.

„Nem lehet kétséges a mesterségbeli tudásban,” mondta Lavas Laerk, miközben gyanakodva szemlélte Fafhrd ujját, szikrázó kék szemei mintha egy pillanatra elmosódtak volna. „Ez az ember egy Simorgya-ügynök, vagy talán egy Simorgya démon, aki egy északi formájában álcaálva próbál bennünket megtéveszteni. Ő mászott ki a tengerből, miközben vihar tombolt, igaz? Melyik férfi látott bárminemű hajót?”

„Én láttam egy hajót,” mondta sietve a kormányos, „egy furcsa vitorlást háromszögletű vitorlával…”

De Lavas Laerk oldalra pillantva elhallgattatta őt. Fafhrd érezte a tőr hegyét a hátán, és izmai megfeszültek.

„Megöljük őt?” jött a kérdés egyenesen Fafhrd fülébe. Lavas Laerk féloldalasan elmosolyodott, és mintha valami láthatatlan szellemi tanácsadó figyelmeztetéseit hallgatva, meggondolta magát. Végül megrázta a fejét: „Hagyjuk életben, legalábbis egyelőre. Megmutathatja nekünk, hol rejlik a zsákmány. Őrizze őt fegyveres őr!”

Miután Lavas Laerk elindult a galéris hajóból, az emberek egyesével a part felé indultak, hogy a sziklákon, hol a tenger hullámai megölték a fényeket, egyre távolabb és távolabb haladjanak. Aztán hamarosan egy hatalmas fekete sziklafalon találtak egy kaput, amelyre mára már majdnem teljesen eltűntek a karcolások és faragások, de a Simorgya titkait őrző kultúra minden részlete ott volt még a kövekben.

Amikor beléptek, a folyosón kísérteties foszforeszkáló fény világított. Az emberi szemek először csak titokzatos, nem is teljesen észlelhető mintákat láttak, de Fafhrd hamarosan felismerte, hogy a fény forrása a tenger alatti világ örök titka volt. Azok, akik megélték a Simorgya elmerülését, tudták, hogy most a tenger titkai és élettelen teremtményei között járnak, ahol minden fény, minden mozgás valamilyen ősi tudásra utalt.

De a férfiak továbbra is zökkenőmentesen haladtak, boroszsákokat öntve magukba, fegyverekkel pörgetve a levegőben, mintha mindez csupán egy újabb szórakoztató kaland lenne. Fafhrd, bár mindent értett, amit látott, nem tudott beszélni. Tudta, hogy a válaszok az ősi tengeri birodalomban rejlenek, melyek Simorgya elvesztésével sötét titkokat hoztak magukkal, melyeket a férfiak egyszerűen nem is akartak megérteni.

A férfiak gyűrűzve mentek előre, Fafhrd pedig csak sodródott velük, miközben egyre inkább tudatosult benne a felismerés: itt nemcsak egy ősi titokról, hanem egy titokzatos tenger alatti világ végső megértéséről volt szó.

Hogyan alapozható meg az államok jogának érvényesítése a migrációs politikában?
Miért fontos ellenőrizni az AI rendszerek kimenetét és hogyan javítható a Google Gemini és IBM Granite integrációk működése?
Milyen a határesemények (AH) természete a Lemaître–Tolman modellekben?
Hogyan alakította a sajtó az amerikai demokráciát?