A politikai kampányok finanszírozásával kapcsolatos botrányok, amelyek történelmileg végigkísérték demokratikus rendszereinket, gyakran csak a jéghegy csúcsát jelentik, miközben a valós probléma sokkal mélyebb és strukturális jellegű. Az olyan esetek, mint Nicolas Sarkozy és Muammar Kadhafi kapcsolata, vagy a Petrobras-ügy Latin-Amerika politikáját elárasztó korrupciós szálai, a nyilvánosság számára gyakran csak ideiglenes felrázást jelentenek. Az ilyen botrányok azonban ritkán vezetnek valódi változásokhoz. Ha a botrányok lecsengenek, és a felelősöket büntetik (ha egyáltalán), akkor a társadalom gyakran azt a benyomást kelti, hogy minden rendbe jött. Az igazságszolgáltatás előtérbe kerül, a politikai rendszer tisztulását televíziós adások és közéleti viták kísérik, de mindez nem oldja meg a mélyebb problémát: a pénz hatalmát, amely korrupt módon befolyásolja a demokratikus folyamatokat.

A valódi kihívás nem a nyilvános botrányok és ideiglenes szabályozások tárgyalása, hanem a rendszer átfogó reformja. A közpénzből történő finanszírozás jelenlegi formája gyakran még inkább a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, mintsem hogy valódi változásokat eredményezne. A látszólagos büntetések és szabályozások nem nyújtanak tartós megoldást, hiszen nem érintik a rendszer gyökereit. A kampányfinanszírozás átláthatóságának növelésére irányuló szabályozások, mint a különböző adományozási határok meghatározása, bár hasznosak, nem oldják meg azt a problémát, hogy a politikai döntéshozók döntéseiket gyakran a gazdag érdekcsoportok pénzügyi befolyása alapján hozzák.

Az olasz példában jól látható, hogy a közpénzből történő politikai finanszírozás fokozatos megszüntetése nem oldotta meg a rendszerszintű problémákat, hanem éppen ellenkezőleg, azzal az eredménnyel járt, hogy a gazdagok érdekeit szolgáló, nem átlátható magánfinanszírozás vált jellemzővé. Az olasz politikai pártok számára biztosított közpénzes támogatás, amelyet először 1974-ben vezettek be, az olajbotrányok hatására született, amikor is az olajcégek befolyásolták a politikai döntéseket, hogy jobban alkalmazkodhassanak a globális árfolyamokhoz. Bár a közpénzes támogatás célja az volt, hogy megszüntesse a korrupciót, valójában nem zárta ki a titkos magánfinanszírozást, hanem inkább olyan formát öltött, amely a gazdagok politikai preferenciáit szolgálta, míg a szegények érdekei háttérbe szorultak.

A közpénzes politikai támogatás Olaszországban való megszüntetése 1993-ban, a Tangentopoli botrány hatására, újabb paradoxont eredményezett. Bár a politikai pártok állami finanszírozásának eltörlését a közvélemény nagy része támogatta, a valóságban ez nem vezetett a politikai korruptság megszűnéséhez. A választási kampányok költségei és a pártok működésének finanszírozása nem csökkent lényegesen, hanem inkább a magánszemélyek és vállalatok egyre inkább befolyásolták a politikai döntéseket.

Az Olaszországban történtek tanulsága, hogy a közpénzes politikai támogatás eltörlésére tett próbálkozások valójában nem oldják meg a problémát, hanem csak átmeneti megoldásokat nyújtanak. A választási kampányokat továbbra is a gazdag érdekeltek támogatják, és a szegényebbek gyakran kiszorulnak a politikai döntéshozatalból. Így tehát a valódi kérdés nem csupán a közpénzes támogatás megszüntetése, hanem egy olyan reform szükségessége, amely a politikai döntéshozók függetlenségét és a demokratikus folyamatok tisztaságát biztosítja.

Olaszország példája egyben figyelmeztetés is a jövő demokratikus rendszerei számára. Ha nem találunk hatékony megoldásokat a pénz politikai hatalmának korlátozására, akkor a rendszer végső soron összeomolhat. A közelmúlt történései, mint a populista mozgalmak előretörése Olaszországban és az Egyesült Államokban, mind azt mutatják, hogy a demokratikus intézmények alapjai egyre inkább meginganak. Ha nem történik érdemi változás a politikai finanszírozás terén, az emberek bizalmának elvesztése a politikai rendszerek iránt végzetes következményekkel járhat.

A jövőben a politikai finanszírozás reformja elengedhetetlen ahhoz, hogy a demokráciák fenntarthatók maradjanak, és hogy a pénz hatalma ne eméssze fel a demokratikus intézmények integritását. A politikai rendszerek tisztasága és átláthatósága nem csupán az állampolgárok bizalmát segítheti elő, hanem a demokratikus normák védelmét is biztosíthatja a jövőben.

Hogyan befolyásolja a közpénzek felhasználása a demokráciát és a politikai rendszer működését?

A demokráciák működése költségekkel jár, de a legtöbb polgár talán nem ismeri fel, hogy ennek a költségnek a nagy része nem a politikai döntéshozatalt biztosító intézmények működésére megy el, hanem inkább a politikusok, miniszterek, parlamenti képviselők és más közszolgák javadalmazására. Franciaország példáján keresztül érthetjük meg, hogyan alakulnak ki a közpénzből finanszírozott politikai élet működésének alapjai és mi történhet, ha a közpénz kevésbé játszik szerepet a demokrácia finanszírozásában.

A francia állami költségvetés egy jelentős része a politikai intézmények fenntartására megy el. A köztársaság elnöki hivatalának éves költségvetése 103 millió euróra rúg, míg a Parlament, a Szenátus és a Képviselőház működésére 518 és 324 millió euró között költenek. Emellett további 35 millió euróval támogatják a Parlamenti Televízió működését, és további 12 millió eurót a Alkotmánybíróság, valamint 1 milliót a Francia Köztársaság Igazságszolgáltatási Bíróságának működtetésére. A különböző minisztériumok és azok kabinetjei is évente több mint 117 millió eurót igényelnek, amelyből a miniszterelnöki hivatal 27 millió eurót kap. Az állami tanácsok és felügyeleti szervek is további 663 millió eurós kiadást jelentenek. Összességében tehát az állam működtetésére közel 1,8 milliárd euró szükséges évente, ami fejenként 34 eurót jelent a lakosság körében.

Ezek a kiadások csak a legfontosabb politikai funkciók működését fedezik, vagyis azokat a politikai intézményeket, amelyek közvetlenül kapcsolatban állnak a demokratikus döntéshozatali folyamatokkal. A teljes költségvetés, beleértve a közszolgáltatásokat és a központi kormányzati szintű kiadásokat, azonban jelentősen meghaladja ezt, hiszen az összes közkiadás hozzávetőlegesen a bruttó hazai termék felét teszi ki, amely 20.000 eurót jelent fejenként.

A legfontosabb kérdés, hogy hogyan finanszírozhatók a politikai döntéshozatali folyamatok, és mi történik akkor, ha a közpénz szerepe csökken. Ha a közpénzek nem biztosítják megfelelő mértékben a politikai élet működtetését, akkor azokat a privát pénzek fogják pótolni. Az Egyesült Államokban már évtizedek óta jelen van a magánfinanszírozás, és a politikai pártok működtetésére szánt közpénzek csökkenése óta a politikai döntéshozatali rendszer korruptabbá vált. Az a veszély fenyegeti Európát, hogy az amerikai modellhez hasonlóan a magánpénzek túlsúlya befolyásolja majd a választási rendszereket és a politikai kampányokat. Ez nem csupán a politikai korrupciót eredményezheti, hanem súlyosbíthatja a társadalmi egyenlőtlenségeket is, mivel a gazdagabb rétegek könnyebben hozzáférhetnek a politikai döntéshozókhoz.

Franciaországban, ahol a populizmus hulláma először megingatta a politikai rendszert 2016-ban, az új elnök, Emmanuel Macron választása ugyan eloszlatta a félelmeket, de az ő választási győzelme és az azt követő politikai döntések máris világosan tükrözik a gazdasági elitek érdekeinek dominanciáját. Macron politikai tervei, amelyek elsősorban a gazdagabb társadalmi rétegeket érintették, nem csupán a legszegényebbeket hagyták figyelmen kívül, hanem egy olyan társadalmi polarizációt eredményeztek, amely tovább erősíti a politikai és gazdasági szakadékot.

A helyzet az, hogy ha a közpénz nem biztosítja a demokratikus döntéshozatal alapvető mechanizmusait, akkor a választási folyamatok magánérdekek és lobbik áldozataivá válhatnak. A közpénzből való finanszírozás, amely biztosítja, hogy minden polgár egyenlő módon vehessen részt a politikai döntéshozatalban, elengedhetetlen a demokratikus legitimitás fenntartásához. Az amerikai rendszer példája arra figyelmeztet, hogy ha a közpénz szerepe csökken, a politikai döntéshozatal egyre inkább a gazdag elit kezébe kerül, akik képesek megvásárolni a politikai döntéseket.

A politikai pártok és a politikai döntéshozatal közpénzből történő finanszírozása tehát kulcsfontosságú a demokrácia védelmében. A politikai kampányok és választási folyamatok, ha nem biztosítják a közszolgáltatásokat és a választási lehetőségeket mindenki számára egyenlő módon, könnyen eltorzulhatnak. Az a kérdés, hogy vajon elérhetjük-e azt a fajta közpénzes finanszírozást, amely biztosítja a politikai döntéshozatal tisztességességét és demokratikus legitimitását.

Hogyan segíthetjük a fenntartható innovációk sikerét és elérhetőségét?
Hogyan modellezhetjük a fázis rendeződést és a dinamikus folyamatokat a nematikus folyadékkristályokban?
Miért rezonál a belső városok „válságnarratívája” a választók egy részével a Trump-korszakban?
Miért és hogyan válnak a „magányos farkasok” a terrorizmus eszközeivé?
Milyen hatással van társadalmi osztály és gazdasági háttér a politikai képviseletre?
Hogyan határozza meg a molekulák szimmetriája a dipólmomentumot, polarizálhatóságot és az atommagok mozgásait?