A történelem folyamán az amerikai elnökök különféle stratégiákat alkalmaztak, hogy megszólítsák a választókat, különösen azokat, akik bizonyos rasszista vagy etnikai előítéleteket hordoznak. Ezen beszédek egy része a politikai diskurzus formálásában jelentős szerepet játszott, hiszen a rasszizmusról való nyílt beszéd gyakran politikai eszközként szolgált a választási kampányokban, felerősítve a meglévő társadalmi feszültségeket.

Lyndon B. Johnson és Richard Nixon kampányai, amelyek az 1960-as évek közepére és végére datálhatók, kiemelkedő példát nyújtanak arra, hogy miként lehet a faji kérdésekkel való manipulációt politikai eszközként használni. Johnson 1964-es elnöki kampánya során a polgári jogok ügyét támogatta, míg Nixon a „rasszizmus elutasítása” és a „törvények és rend” szlogenjeivel próbálta elnyerni a fehér munkásosztály támogatását, akik a faji feszültségek növekedése és a feketék jogainak előmozdítása miatt csalódtak a demokratákban. A Nixon által alkalmazott rasszista kódnyelv és a faji hovatartozásra vonatkozó, gyakran csak burkolt utalások az 1968-as választási eredményeket alapvetően befolyásolták.

Reagan 1984-es kampányában szintén megfigyelhetjük a rasszizmusra építő stratégiát, de egy sokkal árnyaltabb formában. Reagan a „munkásosztály” fogalmát használva próbált üzenni a választóknak, miközben az afroamerikai közösség iránti diszkrét megnyilvánulások mellett egyfajta konzervatív, „normális amerikai” értékrendet állított szembe a társadalom állítólagos liberális, egyre inkább multikulturális irányultságával. Az ő kampányában is kulcsszerepet kapott a rasszista nyelvhasználat, amely nemcsak a politikai diskurzust formálta, hanem hozzájárult a társadalmi polarizációhoz.

A 1990-es években Bill Clinton próbálkozott a „One America” szlogennel, amely egyesíteni kívánta az amerikaiakat a különböző rasszok és etnikai csoportok között. Ugyanakkor Clinton kampánya is tartalmazott olyan árnyalatokat, amelyek a fehér középosztály félelmeire reagáltak, különösen a bűnözés és a jóléti reformok terén. Clinton politikájában tehát egyszerre volt jelen a rasszista retorika elkerülése és annak finom alkalmazása.

George W. Bush kampányai, különösen a 2004-es újraválasztási kampány, már a politikai jobboldal számára a faji és etnikai diskurzusok más dimenzióit hozták elő. Bush hangsúlyozta a konzervatív amerikai értékeket, miközben próbálta elérni a fehér középosztályt, akik a globális gazdaság és a munkahelyek elvesztése miatt aggódtak. Az ő kampányai során a rasszizmus már nemcsak az afroamerikai közösségre vonatkozott, hanem a mexikói bevándorlók és a muszlim közösségek is célzott retorikai eszközként jelentek meg.

A Barack Obama által vezetett 2008-as és 2012-es kampányok érdekes módon próbálták a faji kérdéseket inkább pozitív, összekovácsoló tényezővé alakítani. Obama választási győzelme nemcsak a fekete közösség támogatásának köszönhető, hanem annak a képességnek is, hogy az amerikai társadalom sokszínűségét és etnikai gazdagságát értékként fogadja el. Mégis, Obama kampányai sem mentesek a faji feszültségek kezelésétől, mivel az etnikai alapú politikai üzenetek az ő idején is jelen voltak, bár inkább a pozitív értékek hangsúlyozásával.

Trump választási győzelme 2016-ban szintén arra világított rá, hogy a faji és etnikai feszültségek hatékony eszközként alkalmazhatóak a politikai küzdelmekben. Trump maga is intenzíven alkalmazott rasszista kódnyelvet és beszélt a bevándorlásról, valamint a fehér amerikai középosztály félelmeiről. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan politikai közeg alakult ki, amelyben a rasszizmus és a xenofóbia szinte minden szintjén jelen volt. A Trump-hatás tükrözi, hogy miként válhat egy rasszista diskurzus a mainstream politikai párt részévé, különösen a társadalmi és gazdasági válságok idején, amikor sokan az „idegenek” és a „mások” felelősségét keresik az ország problémáiban.

A rasszizmusról való beszéd tehát folyamatosan változó eszközként szerepel az amerikai politikában. Bár egyes politikusok a rasszizmus ellen küzdenek, mások a társadalom széttagoltságát kihasználva próbálnak politikai előnyhöz jutni. Az amerikai választási kampányok során a rasszizmusról való beszéd nemcsak a választókat célozza meg, hanem egy komplex társadalmi dinamikát is tükröz, amely mélyebb és sokrétűbb, mint csupán politikai manipuláció. A rasszista diskurzusok, függetlenül attól, hogy melyik politikai táborból érkeznek, hatással vannak az amerikai társadalom működésére, és egyre inkább meghatározzák a jövő politikai irányvonalait.

Hogyan formálta Nixon a "Új Amerikai Többség" eszméjét a kampányában?

A 1972-es választási kampány során Richard Nixon nem csupán a választói támogatás növelésére összpontosított, hanem egy olyan „új többség” megteremtésére, amely összeköti az amerikai társadalom különböző rétegeit: életkor, vallás és etnikai hovatartozás szerint. Egy augusztusi sajtókonferencián a következőképpen nyilatkozott: „A választás számomra nem csupán formalitás, hanem egy komoly erőfeszítés, hogy létrehozzunk egy új többséget, amely különböző korosztályokat, vallási közösségeket és etnikai csoportokat egyesít.” Ez a célja a kampányának központi üzeneteivé vált, és a beszédeiben is számos alkalommal hangsúlyozta ezt.

Nixon beszédei, különösen a „One America” című rádióbeszéde, amelyet 1972. október 28-án mondott el, nemcsak a választók meggyőzését szolgálták, hanem egy olyan nemzeti identitás megteremtésére is törekedtek, amely az amerikai egyesült társadalom gondolatát hirdette. A beszédében arra figyelmeztetett, hogy az amerikaiak „bár különböző rasszok, etnikai hovatartozásúak és vallásúak”, egy közös, transzcendens erő egyesíti őket, amely legyőzte a régi ellentéteket és konfliktusokat. Az amerikaiak közösen vallják azokat az alapvető értékeket, mint a „régi típusú hit, erkölcs és jellem”, valamint a „kemény munka, hazaszeretet és a szellemi hit”.

Ebben az értelemben Nixon igyekezett összefogni a társadalom különböző csoportjait, akik bár eltértek egymástól, ugyanazon közös alapértékek mentén éltek: a család, a munka, a vallás és a hazaszeretet. Az ideológiai közösség eszméjét érvényesítve próbálta egyesíteni a fehér etnikai közösségeket és a különböző rasszokat, és hangsúlyozta, hogy az amerikai társadalom az összes etnikai és vallási csoport számára ugyanazokat a lehetőségeket biztosítja.

Nixon beszédei mögött azonban egy olyan, finoman kódolt üzenet húzódott, amely a faji politika kritikáját és az „egyenlőség” elvére épülő társadalomellenes retorikát is magában foglalta. Miközben dicsérte az amerikai sokszínűséget és az amerikai kultúra formáló erejét, valójában arra utalt, hogy a faji megkülönböztetés eltörlésére irányuló politikai intézkedések – mint például a kvóták – sértik a fehér etnikai közösségek jogait. Nixon különböző beszédeiben, mint például a munkásosztályt érintő kampányában, azzal érvelt, hogy a munkahelyeken „mindenkit a munkájának minősége és szellemi képességei alapján kell megítélni”, elutasítva a faji alapú diszkriminációt.

Ugyanakkor Nixon számára a faji kérdés nem csupán a kvótákra vonatkozott. A különböző beszédekben egyértelműen megfogalmazódott, hogy az ő politikája az általános egyenlőség és a társadalmi mobilitás előmozdítására irányul, miközben elutasítja a faji vagy etnikai alapú juttatásokat. A „welfare” (szociális támogatás) és a „law-and-order” politikák körüli beszédeiben egy olyan érvet fogalmazott meg, amely a közvetett rasszizmusnak is helyet adhatott, mivel az ilyen intézkedések hatására a fehér amerikaiak számára hátrányos helyzetbe kerülhettek volna.

Nixon társadalompolitikája a 70-es évek elején sokak számára érthető volt, mivel a konzervatív politikai diskurzusban a szociális juttatások ellenállásával és a bűnözés elleni kemény fellépéssel próbálta megnyerni a választók támogatását. Az „egyenlőség” hirdetése és a „mindenki számára biztosított lehetőségek” ígérete mögött azonban számos olyan rejtett politikai szándék húzódott, amely a fehér középosztály és az etnikai kisebbségek közötti feszültségeket is erősítette.

Bár Nixon beszédei elsősorban a választók egyesítésére törekedtek, az ő „új amerikai többsége” valójában egy politikai diskurzust tükrözött, amelyet a faji és etnikai ellentétek figyelembevételével alakítottak ki. Ennek a diskurzusnak a központjában a társadalmi egyenlőség iránti általános vágyakozás állt, miközben egyes csoportok – különösen a fehér munkásosztály – érzékenységére is figyelemmel voltak.

A Nixon által képviselt ideológiai háttér és a kampány üzenete tehát nemcsak a társadalmi egyenlőség és a sokszínűség elfogadására irányult, hanem egy mélyebb politikai és társadalmi stratégiát is tükrözött. A különböző etnikai és vallási közösségek számára ugyanazon alapvető értékek közvetítésével próbálta megerősíteni az amerikai identitás érzését, miközben finoman manipulálta a politikai diskurzust a különböző csoportok közötti feszültségek fenntartása érdekében.

Hogyan formálta az etnikai identitásról való diskurzust az amerikai elnöki beszédek nyelve 1964 és 2012 között?

A szónoki nyelvezet és az elnöki beszédek az amerikai politika szempontjából kulcsfontosságúak, különösen, amikor az etnikai és faji identitás kérdései kerülnek előtérbe. A latin-amerikai közösség, különösen a mexikói amerikai és chicano csoportok említése, jelentős szerepet kapott Lyndon Johnson elnöksége alatt, és az etnikai csoportokkal kapcsolatos retorika folyamatosan változott az amerikai választási politikák tükrében. Az elemzés, amelyet Johnson, Nixon, Reagan, Clinton és más elnökök beszédeinek mintáján végeztek, azt mutatta, hogy az amerikai elnökök ritkán említettek egy-egy specifikus etnikai csoportot, inkább általános kategóriákra építettek, mint például a "fehér" vagy "színes bőrű" kifejezések. Azonban az 1964-es, 1972-es, 1988-as, 1992-es, 1996-os, 2004-es és 2012-es választások során végzett nyelvi elemzések rávilágítottak arra, hogy a diskurzus az idő múlásával és a politikai környezet változásával dinamikusan formálódott.

A mexikói amerikai kifejezés különösen érdekes volt, mivel Johnson a legtöbb esetben ezzel a fogalommal hivatkozott a latin közösségre. A kutatás során, amely célja a "latino" és "hispánikus" kifejezések előfordulásának vizsgálata volt, kiderült, hogy Johnson elnök ritkán használta ezeket a kifejezéseket önállóan, ha pedig nem vonják bele a "mexikói amerikai" terminust, úgy tűnhetett volna, hogy szinte nem is foglalkozott a latin közösséggel, ami nem volt igaz. Így tehát az elemzésbe bevonták a "mexikói amerikai" és "chicano" fogalmakat is, mivel a népszámlálás 1980-ban változtatta meg a "mexikói amerikai" kategóriát, és bevonta a "chicano" kifejezést is, noha ez utóbbi használata ritka volt az elnöki beszédekben.

A kutatás másik nagy kihívása az volt, hogy meghatározzák, mely etnikai amerikai csoportokat kell bevonni az elemzésbe. Különböző csoportokat, mint például az olasz vagy ír-amerikaiakat, is fontolgattak, hogy nyomon kövessék a fehér/fehér etnikai identitás fejlődését az időben, ugyanakkor szeretnék fenntartani az adatok kezelhetőségét. Az elemzés során az "olasz-amerikai" kifejezés szerepelni kezdett, mert a kutatás célja az volt, hogy egy olyan csoportot válasszanak, amely egyértelmű fehér identitást alakított ki az idő során. A 1972-es elnökválasztás során Nixon külön figyelmet szentelt az olasz-amerikai közösségnek, és az ő politikai diskurzusuk ennek megfelelően figyelemre méltó volt. Az elemzés részletezte, hogy az elnöki beszédek hogyan kapcsolódnak az etnikai identitáshoz, és azt is bemutatta, hogy egy-egy csoport említése nem mindig volt szoros összefüggésben a valós társadalmi helyzettel.

A további elemzésben a vallás szerepe is kiemelkedett. Az "iszlám" és "zsidó" szavak számos beszédben szerepeltek, hogy megfigyeljék, hogyan változott a vallási diskurzus az elnöki retorikában, különösen a 9/11 utáni időszakban. Érdekes módon, George W. Bush beszédeiben az iszlám gyakran külföldi kapcsolatokkal volt összefüggésben, és ritkán utalt az Egyesült Államokban élő muszlim közösségre. A zsidó közösség említése, bár nem volt gyakori, mégis hozzájárult a fehér etnicitásról folytatott diskurzus bővítéséhez.

Az elnöki retorika egyik fontos aspektusa volt, hogy miként alakultak a társadalmi egyenlőség kérdései, mint például az oktatás, gazdasági egyenlőtlenség, szociális juttatások vagy bűnözés. Az elemzések kimutatták, hogy az ilyen típusú beszédekben gyakran használták az etnikai kódokat, amelyek rejtett üzeneteket közvetítettek a társadalmi rétegekről és az etnikai identitásról. Ronald Reagan híres 1976-os "jóléti királynő" beszéde, amely a szociális juttatásokkal kapcsolatos sztereotípiákat érintette, és George H. W. Bush 1988-as "Horton" reklámja, amely a rasszizmus kérdését a választások során kihasználta, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az etnikai diskurzus hogyan formálta a politikai tájat.

A kutatásnak voltak kihagyott aspektusai is. Az "ázsiai amerikai" és "amerikai indián" csoportok például nem szerepeltek a vizsgált szólisták között, amit nem a csoportok fontosságának elhanyagolása miatt tettek, hanem mivel a kutatás középpontjában a fehér etnikai identitás és a latin közösség állt. Azonban e csoportok említése is jelentős, és további kutatásokat igényel a jövőben.

Az elnöki beszédek elemzése és az ezekben rejlő rasszista és etnikai diskurzusok rávilágítanak arra, hogy az amerikai politika hogyan használja a nyelvet etnikai és társadalmi üzenetek közvetítésére, miközben történelmi és választási környezetet is figyelembe vesz.

Hogyan végezhetünk etikus kutatásokat sérülékeny csoportokkal és hogyan kezelhetjük a kockázatokat?
Hogyan kell egy házvezetőnőt kezelni, hogy megőrizzük a tekintélyünket?
Hogyan formáljuk meg a múltat: a memória és az írás összefonódása