A demokratikus rendszerek és a filantrópia közötti ellentmondás

A modern politikai rendszerek, amelyek a demokrácia eszméjére építenek, számos belső ellentmondást rejtenek. Az egyik legszembetűnőbb és legkényesebb kérdés a politikai képviselet hiányossága, amely különösen az alacsonyabb társadalmi osztályok, különösen a munkásosztály számára problémát jelent. Az Egyesült Királyságban a munkásosztály képviselete a parlamentben már kevesebb mint 5%-ot tesz ki, míg az Egyesült Államokban az elnöki választásokban való részvétel is csupán egy kisebbségi réteget érint. Franciaországban pedig még egyetlen képviselő sem származik közvetlenül a munkásosztályból. Azok, akik a leginkább elszenvedik a képviseleti deficit következményeit, nem emelik fel hangjukat, és nem fejezik ki elég hangosan elégedetlenségüket. Pedig a demokratikus rendszerben a „minden egyes euró egy szavazatot ér” játéka már eleve őket állítja vesztes helyzetbe. A politikai pártok elhagyták a gazdasági osztályharcot, és ezzel megtörték azt a láncot, amely a munkásosztály panaszainak és követeléseinek továbbítására szolgált. Ahogy Antonioni filmjében, Az üvöltésben (Il Grido), úgy most is a munkásosztály csendben marad, feladva mindazt, amit megszerzett, és céltalan sodródásra kényszerítve magát.

A filantrópiát, mint a gazdagok önkéntes jótékonykodását, sokan úgy mutatják be, mint a közösség iránti felelősségvállalást. Valójában a filantrópiás kezdeményezések, mint a Mark Zuckerberg és felesége által alapított Chan Zuckerberg Initiative, nemcsak adómegtakarítást kínálnak a gazdagok számára, hanem lehetővé teszik számukra, hogy ők maguk döntsenek a közjó sorsa felett. Ez egy veszélyes illúzió, mivel a gazdagok saját érdekeik szerint alakítják a közpolitikát, és ezzel közvetve kiszorítják a demokráciát, amely a többség érdekeit hivatott szolgálni.

Az ilyen jellegű filantrópiás rendszerekben a közpénzeket magánalapítványokhoz irányítják, amelyeknek alapítói nem kötelesek megfelelni a választott tisztségviselők demokratikus ellenőrzésének. Az adókedvezmények és a hatékony adóoptimalizálás révén a filantrópiás kezdeményezések lehetőséget adnak a gazdagoknak arra, hogy kontrollálják a közjó irányítását. A legújabb médiakampányok és a nagy technológiai vállalatok által végrehajtott jótékonysági tevékenységek nemcsak a közvéleményt manipulálják, hanem lényegében a demokratikus intézményeket is kiüresítik. A gazdagok önálló döntései a közpénzekről, mint például Zuckerberg vagy más szilícium-völgyi cégek esetében, eltávolítanak minket a valódi demokratikus döntéshozataltól. Ahelyett, hogy a közjót a társadalom közvetlenül választott képviselői irányítanák, a gazdagok egyéni döntései szerint formálódik a társadalmi és gazdasági struktúra.

A jelenlegi politikai és gazdasági folyamatok közepette elengedhetetlen, hogy alaposan átgondoljuk, hogyan lehet fenntartani a demokratikus eszméket, és hogyan kellene újra meghatározni az állam szerepét. Az, hogy a gazdagok döntsenek a közjó sorsáról, és adómegtakarítást érjenek el a filantrópiás kezdeményezéseken keresztül, veszélyezteti az alapvető demokratikus elveket, amelyeket mindannyiunknak védenünk kell.

Miért a gazdagok finanszírozzák a politikai pártokat, és miért nem a többség?

A jövedelmi szintek szerinti átlagos adózási kiadások elemzése (lásd 18. ábra) azt mutatja, hogy az állam szinte semmit sem költ a legszegényebb állampolgárokra, és alig valamit a közepes jövedelműekre. A legnagyobb jövedelemmel rendelkező 0,01%-os réteg számára azonban 2016-ban az állam 400 eurót költött adócsökkentésre, ami egyértelmű társadalmi egyenlőtlenséget mutat. A gazdagabbak tehát jelentősebb közvetlen támogatást élveznek, míg a szegények és közepes jövedelműek kevesebb vagy semmilyen támogatásban nem részesülnek. Mindez azt jelenti, hogy a politika támogatásának terhe az alacsonyabb jövedelműek számára szinte teljesen elhanyagolható, míg a leggazdagabbak számára jelentős közvetlen adócsökkentésben részesülnek.

Ha kizárólag azokat a 291 000 francia adózót vizsgáljuk, akik 2016-ban politikai pártnak adományoztak, akkor is látható az egyenlőtlenség. Az egyenlőség elve szerint, ha minden adományozó egyenlő mértékben részesült volna, minden egyes adományozó 165 eurót kapott volna adókedvezményként. Azonban ez nem így történt: 48 000 adományozó nem kapott semmiféle adókedvezményt. A francia adórendszer sajátossága, hogy azok, akik nem fizetnek jövedelemadót, nem részesülnek semmiféle adókedvezményben.

Egy demokráciában, ahogy az ma működik, három kategóriába sorolhatóak az állampolgárok: a plutokraták, akik valójában az állam segítségével finanszírozzák saját politikai érdekeiket; az aktivisták, akik saját pénzüket és idejüket adják, hogy támogassák a politikai pártokat, de nem részesülnek az állami támogatásból; és a "normál" állampolgárok, akik ugyan közvetve részesülnek néhány cent adótámogatásban, de végső soron ők a legnagyobb vesztesei a képviselet terén.

A közvetlen állami finanszírozás a politikai pártok számára évről évre összesen 56 millió euró volt, 2013 és 2016 között, amelyből 33,5 millió euró (vagyis a 60%-a) a legfelső 10%-nak jutott. Az átlagos adományozás az egyik leggazdagabb 0,01%-os csoportban meghaladja az 5000 eurót, míg a legszegényebbek alig adnak ennél többet, 23 euró körüli összeget. Az állami adókedvezmény nagysága ugyanolyan aránytalanságot mutat: a legnagyobb 10%-nak több mint 29 millió eurót ad az állam, míg a legszegényebb 10%-nak mindössze néhány számos eurót. Az állam tehát évente többször annyi pénzt költ a leggazdagabbak politikai preferenciáinak kifejezésére, mint a szegényebbekére, és mindezt közvetlenül adókedvezmény formájában.

A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek tehát nemcsak a jövedelmi szintek közötti szakadékban, hanem a politikai pártok finanszírozásának és a politikai képviselet kifejeződésében is jól láthatók. Ahogy a politika, úgy a politikai pártok finanszírozása is egyre inkább a gazdagok kezében koncentrálódik, míg az átlagos polgárok, akik adóik révén részesülnek ugyan kisebb közvetlen támogatásban, végül mind kevésbé érzik magukénak a politikai rendszert.