Hogyan válik a hazugság “köztudott igazsággá”, és milyen mechanizmusok működtetik a tömeges megtévesztést?

A hatalomgyakorlás egyik leghatékonyabb eszköze a valóság átértelmezése, az események kereteinek tudatos torzítása, amely a közönséget előbb érzelmi, majd kognitív foglyává teszi. Az ismétlés technikája – amelyet Joseph Goebbels a náci propaganda minisztereként fogalmazott meg – nem pusztán retorikai fogás, hanem pszichológiai fegyver. Ha a hazugság elég nagy, és folyamatosan ismétlik, a közönség végül elfogadja, és „mindenki tudja”-ként kezdi kezelni. A hazugság addig tartható fenn, amíg az állam képes megvédeni az embereket a politikai, gazdasági vagy katonai következményeitől. Éppen ezért a hatalom minden erejét beveti az ellenvélemények elfojtására: az igazság a hazugság halálos ellensége, és így az állam legnagyobb ellenségévé válik.

Az ügyészségi túlkapások, a százszámra letartóztatott emberek esete, akik nem követtek el erőszakot vagy rongálást, hanem egyszerűen csak „rossz politikai nézeteket” képviseltek, jól példázzák a szabadságjogok szisztematikus leépítését. Míg egyeseket börtönőrök vertek meg súlyosan, mások élete megsemmisült pusztán azért, mert részt vettek a tiltakozásban. Ezzel párhuzamosan a hatalom a „köztársaság védelmének” álcája alatt saját intézményeit bontja le: végrehajtási rendeletek sora, titokban előkészített politikai manőverek, valamint az igazság elrejtése a nyilvánosság elől.

Az ilyen helyzetekben kulcsfontosságú szerepet játszanak a médiában és a politikában fellépő „arcok”, akik személyes traumát imitálva – sokszor valótlan helyzetekre hivatkozva – önmagukat túlélőként állítják be, így keltve morális felháborodást és szolidaritást. Ez a performatív áldozatiság a közvélemény manipulációjának egyik modern formája: érzelmi narratívát épít a tényszerű valóság helyett, miközben kiüresíti a valódi áldozatok tapasztalatát.

A Trump-ellenes impeachmentek sorozata – előbb a „orosz összeesküvés”, majd a Capitolium-incidens ürügyén – mind ugyanazt az előre megírt dramaturgiát követte: a „probléma” felvetése, a közvélemény érzelmi befolyásolása, majd a „megoldás” bevezetése, amely rendre a hatalom koncentrációját és az ellenvélemények kriminalizálását szolgálta. Ez a forgatókönyv régi: az Oklahoma City-i robbantástól kezdve a mai „belföldi terrorista” címke erőltetéséig ugyanazon logika érvényesül.

Fontos megérteni, hogy az eredmények beszélnek. A tömeges cenzúra, a társadalmi kirekesztés, a megélhetés célzott ellehetetlenítése mind egy olyan rendszer részei, amely előbb a nyelvet, majd a gondolkodást, végül a cselekvést szabályozza. Aki kritikusan figyeli a folyamatokat, az láthatja: nem elszigetelt eseményekről, hanem tudatosan felépített mintázatról van szó. Az igazi kérdés nem az, hogy egy adott incidens „lázadás” vagy „terrorcselekmény” volt-e, hanem az, hogy milyen politikai cél érdekében vált belőle az, amivé a narratíva formálói alakították.

Hogyan formálja a Wetiko-tudat a digitális korszakot, és miért válik mindez az emberi szabadság végső próbatételévé?

A Wetiko-tudat olyan kényszerítő erő, amely a modern technológia és a társadalmi struktúrák mélyrétegeiben munkálkodik. A „smart” korszak és a „Covid” évek összeolvadásával ez a folyamat új szintre lépett: nem csupán technológiai integrációról van szó, hanem a gondolkodás, az észlelés és a viselkedés frekvenciális átprogramozásáról. A közösségi média nem egyszerű kommunikációs eszköz: a Wetiko terepe, ahol a személyiségek szisztematikus manipulációnak vannak kitéve, míg az érzelmi kizsákmányolás eszközei – célzott támadások, megosztottság és kegyetlenség – fokozatosan átalakítják a kollektív pszichét. Az olyan platformok, mint a Facebook vagy az Instagram, a gyermekek és fiatalok bevonásával már nem csupán figyelmet gyűjtenek, hanem a frekvenciák révén a tudatot formálják. Ez a jelenség olyan, mintha a rókák önként vállalnák a tyúkól őrzését: a látszólagos védelem mögött a legmélyebb kontroll zajlik.

Az ipari és technológiai óriások – Google, YouTube, Amazon, Big Pharma – mind a Wetiko-csatorna részesei, ahol az innováció célja nem az emberi szabadság, hanem az emberi tudat bekebelezése. A gyilkos technológiák, a tudatosan káros készítmények, a tömegméretű „megoldások” mind egy alacsony rezgésű tudati struktúrát erősítenek, amely saját frekvenciáján tartja fogva az emberiséget. Aki Wetiko-állapotban él, az a halál után is ezzel az állapottal szembesül, hacsak nem változtatja meg észlelését, és azon keresztül viselkedését.

A digitális eszközökhöz és okostelefonokhoz való addikció a modern rabszolgaság egyik finomított formája. Nem csupán pszichológiai függőség, hanem rezgésbörtön: a készülékekből áradó frekvenciák a figyelem és az érzelmi energia kiszipolyozására szolgálnak. A „Covid”-lezárások csak erősítették ezt a függőséget, miközben az alkohol és kábítószerek – mint alacsony rezgésű pótszerek – a tudat csapdába ejtésének párhuzamos mechanizmusai lettek. Nem véletlen, hogy ezekhez könnyen hozzá lehet jutni, míg azokat a szerekeket, amelyek képesek kitágítani az észlelést a szimuláción túlra, tiltják és kriminalizálják.

A globális Smart Grid és az 5G-technológiák az emberi gondolkodás és viselkedés finomhangolására alkalmas hálózatot építik. A mesterséges sugárzás erősítése a perceptuális buborékok megerősítésének eszköze: elektromágneses hullámokkal programozott valóság, ahol a szabadság illúzióvá válik. Elon Musk Starlink-projektje – több tízezer alacsony pályás műhold telepítésével – a bolygó minden négyzetcentiméterét 5G-vel és Wi-Fi-vel fedi le, létrehozva azt a „felhőt”, amelyhez az emberi tudat csatlakoztatása már nem távoli jövőkép, hanem készülő valóság.

A látszólagos kritika és önreflexió, amellyel ezek az iparmágnások – Musk vagy Gates – fenntartják „hitelességüket”, csupán a Wetiko-illúzió része. Az űrből érkező sugárzás, az égbolt vizuális szennyezése, az ökoszisztéma összeomlása mind ennek az arroganciának a következménye. A sugárzás hatásait úgy kezelik, mintha nem léteznének, mintha sejtjeink mitokondriumai nem igényelnék a zavartalan elektronáramlást, idegrendszerünk nem lenne éppoly sérülékeny, mint egy finom elektronikai berendezés. A rák, cukorbetegség, szívbetegségek, rovar- és madárpusztulás – mind ennek a globális frekvenciatámadásnak a mellékhatásai.

Az egész folyamat lényege a torzult tudat által végzett asszimiláció. A testek csak járművek: a cél nem az anyagi világ birtoklása, hanem a tudati frekvencia áthangolása. A szimuláció a lélek legnagyobb csapdája: az érzékszervek ciklusos függősége, amely újabb és újabb inkarnációkra kényszerít. A „smart” technológia sugárzásához való függőség ennek a nagyobb csapdának a miniatűr másolata. Az emberi agy AI-hoz való kapcsolása pedig a végső lépés: a tudat teljes bekebelezése a Wetiko által.

Hogyan befolyásolja a Biden-adminisztráció személyzeti választása a sokszínűség és politikai dinamikák megértését?

Az első Biden-kabinet összeállítása olyan kérdéseket vetett fel, amelyek túlmutatnak az egyszerű személyzeti döntéseken, és mélyebb társadalmi és politikai dinamikákra világítanak rá. Bár a kabinet néhány neve önmagában nem volt meglepő, a választások összhatása sokak számára aggasztó volt, különösen a fekete, latin és ázsiai amerikai demokrata csoportokban. A legbelső kör döntéshozói, mint Ron Klain, Jennifer O’Malley Dillon, Steve Ricchetti, Mike Donilon és Dana Remus, szinte kizárólag fehérek voltak, akik hosszú ideje szorosan Biden mellett dolgoztak. Ez a tény – hogy a legfontosabb, elnöki döntéseket előkészítő vezetők és tanácsadók homogén, fehér csoportot alkottak – súlyos ellentmondásba került a kampány alatt hangoztatott sokszínűségi elvárásokkal.

Ez a helyzet különösen szembetűnő volt, mivel a Biden-csapat több személyt alkalmazott ugyan a kisebbségek közül, de ők nem a legmagasabb szintű pozíciókban kaptak szerepet. Az elnöki átmenetet irányító apparátusban, különösen a kabinet összetételét illetően, a döntések egy szűk, fehér férfiakból álló kör kezében voltak, akikben szoros bizalom volt az elnök részéről. Ez a belső kör inszularitása és a kevésbé diverzifikált vezetői összetétel azonnali kritikákat váltott ki, különösen olyan vezetőkből, akik maguk is a kisebbségi közösségek képviseletét szorgalmazták.

Az ilyen kritikákra válaszul a Biden-csapat igyekezett enyhíteni a feszültséget jelentős személyzeti döntésekkel, mint például Alejandro Mayorkas kinevezése a Belbiztonsági Minisztérium élére, aki az első latino kabinettag lett, vagy Linda Thomas-Greenfield, mint az ENSZ nagykövete, aki a második fekete nő ezen a poszton. Ezek a lépések a sokszínűség hangsúlyozására irányultak, de a kritikus hangok szerint ez csak későn és részlegesen történt meg, miközben az alapvető problémák, például a legfelső vezetői kör homogenitása, megmaradtak.

A kabinetben zajló viták nem csupán személyes ambíciókról szóltak, hanem mélyebb társadalmi igazságossági kérdésekről is. Például Tom Vilsack újra kinevezése az Agrárminisztérium élére heves ellenállást váltott ki a fekete kongresszusi tagok között, akik szívesebben látták volna Marcia Fudge-ot ezen a poszton, aki történelmi áttörést jelentett volna fekete nőként az agrárpolitikában. Ugyanez a dinamika érvényesült az egészségügyi miniszteri pozíció esetében is, ahol Gina Raimondo és Michelle Lujan Grisham visszalépése vagy kizárása nemcsak politikai, hanem identitásbeli és hatalmi egyensúly kérdéseit is érintette.

Az átmenet idején megfigyelhető volt a konfliktus a Biden-csapat által preferált, fehér, szoros belső körhöz tartozó szakemberek és azok között, akik szélesebb társadalmi reprezentációt vártak volna el. Lujan Grisham esetében világosan látszott, hogy a vezetői stílusa – amely határozott, önálló döntéshozatalt és nem a mikromenedzsmentet részesíti előnyben – nem illett össze az adminisztráció azon elképzelésével, hogy a West Wing szigorú irányítást gyakoroljon az ügyek felett.

Fontos megérteni, hogy az ilyen helyzetekben nem elegendő csupán a sokszínűség megjelenítése, hanem annak biztosítása is, hogy a kisebbségi csoportok valódi befolyást kapjanak a döntéshozatalban. A pozíciókban való megjelenés csak az első lépés, az adminisztratív struktúrák és a hatalmi viszonyok átalakítása ugyanolyan lényeges. A történések azt is jelzik, hogy a politikai környezetben a személyes kapcsolatok és a hosszú távú lojalitás sokszor előnyt élveznek a reprezentáció és az inkluzivitás követelményeivel szemben, ami tovább bonyolítja a változások megvalósítását.