„Túl sok idióta van a világon” – írta egyszer Frantz Fanon, elismerve, hogy állítása külön magyarázatot igényel. Az idióta fogalmának meghatározása meglehetősen rugalmas: minden idióta hasonlónak tűnik távolról, de közelebbről rácsodálkozhatunk valamire, ami sokkal meglepőbb: saját magunkra. Akár buta, értelmetlen figura, akár anti-hős („magas szőke férfi egy fekete cipővel”), akár internetes troll vagy részeg turista, akár politikai agitátor vagy a fogyasztói társadalom aláásója, az idióta nem értelmezi a világot, mielőtt változtatna rajta. Ő egy érzéketlen jelentéshordozó, és ezért a saját korának is jelképe.

A német drámaíró, Botho Strauß úgy látja, hogy az idióta „szimbolizálja” a mi évszázadunkat, mivel az idióta valójában egy fiktív megjelenése a valóságnak, miközben a fikcióval működő gazdaság valóságos megjelenése is. Az idióta a hatalmi viszonyok tömeges vakságának tünete és egyúttal azok szabotőre. Mit is üzen az idióta jelenléte a jelenünkről? Az idióta a politikai kifejezés volt a régi időkben, és csak később vált mentális deficitet jelentő fogalommá. Ez a könyv visszatér az idiótizmus politikai eredetéhez, és átfogó képet nyújt a mai politikai érzékenységekről. Az idióta figuráját vizsgálja, amely az egyén, a konformitás és az ellentmondásos ellenállás ideológiai hálózatát ábrázolja.

Az első rész az idióta irodalmi, művészeti és ontológiai szerepeit tárgyalja. Az idióta történeti jelentését meghatározza az önállóság, a jelentés némasága, az elszigeteltség, a világ, a mások iránti kérdésekkel szembeni érzéketlenség. Az idióta kultúrtörténeti elemzése így a filozófiai értelemben vett autonómiát és a megszorítás nélküli, sztoikus ellenállást is magában foglalja. Az idióta elválasztottan létezik másoktól, és ezt az állapotot a társadalom abszurd és ideológiai síkjainak közvetítése révén éli meg.

A könyv második része az idiótizáció mechanizmusainak elemzésére összpontosít. Itt a „új idióta” fogalma jelenik meg, mint a média által manipulált társadalom, a poszt-fordista gazdaság és a narcizmus áldozata. Deleuze és Guattari fogalmazott meg először egy új típusú idiótát, akinek pszichológiai és politikai jellemzői között a szingularizálódás, infantilizálódás és a túlzott önmegvalósítás jelenik meg. Ez egy új típusú idiótizmus, amely a politikai abszurdumot is magába foglalja. Ez a jelenség már nem csupán a társadalmi viselkedés anomáliája, hanem az egész társadalom működését jellemző strukturális probléma.

A jelenséghez vezető okok között a társadalom fokozódó információs terhelése, a felügyelet határainak elmosódása és a kultúraipar állandó termékeinek szükséglete található. Az idiótizmus nem csupán egyéni, hanem kollektív probléma is, amely mélyebb gyökerekkel bír, mint a nyilvánvaló politikai ábrázolás. Az abszurd politikai figurák, amelyek napjaink vezetői, csupán a tünetei a társadalmi önszabotázsnak. Lehet, hogy taszítanak minket, de a valóságban mi választjuk őket, mivel minden más is taszító számunkra. Az idiótizmus az önállóság, az identitás és az autonómia nyilvánvaló hiányát mutatja.

Miközben a modern társadalom egyre inkább a singularizálódás és a globális figyelem gazdaságának eszközeként lép elő, az önálló individuum egy paradox módon új középpontként jelenik meg. A modern individualizmus második hulláma lehetővé teszi, hogy a saját szingularitásunkat a világ középpontjába helyezzük, miközben megfeledkezünk az összetartozásról és a közös jövőről. Egy olyan világban élünk, ahol a közösségi média hatása alatt az egyes ember önreflexiója és politikai orientációja széttöredezik. Az egység keresése helyett a sokféleség, a káosz és az ideológiai fragmentálódás dominál.

Ez a jelenség nem csupán a globális politikai színtérre korlátozódik, hanem az egyének mindennapi életére is hatással van. A modern világban a figyelemgazdaság olyan működésmódot képvisel, amely fokozza az egyéni szabadság érzését, miközben a közösség és a közös felelősségvállalás iránti hajlandóságot csökkenti. Az idióta, mint a modern társadalom terméke, nem csupán egyfajta politikai karakter, hanem egy új társadalmi osztály, amelyre a globális kapitalizmus és a technológiai fejlődés mind inkább egyre erősebb hatást gyakorol.

Végül is, az idiótizmus nem csupán egyéni döntés, hanem egy olyan strukturális jelenség, amely az egész társadalom működésére kihat. Az idióta nemcsak mint politikai, hanem mint kulturális jelenség is létezik, amely mélyebb összefüggésekben és folyamatosan változó társadalmi formákban érhető tetten. A jövőben ennek az idiótizmusnak a további kutatása és megértése elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy felkészülhessünk a jövő kihívásaira, amelyek a technológia, az információs társadalom és az önállóság paradoxonait hozzák magukkal.

Miért van szükség az idióták világára a késő modernitásban?

A késő modernitás világában a történelem vége nem csupán egy elmélet, hanem mindennapi valóság. Zygmunt Bauman elemzésében hangsúlyozza, hogy a társadalmi rendben, ahol mindenki és minden a helyére kerül, valódi telosz, végcélba vetett hitünk elenyészett. Ebben az értelemben a cél nélküli mozgás és az értelmetlenség állapotát megérteni szükséges ahhoz, hogy navigálni tudjunk az idiókratikus területen, és megértsük annak (de)teritorializáló hatásait. Fredric Jameson, aki a "kognitív térképezés" fogalmát alkotta meg, rávilágít, hogy a térbeli tájékozódás nem vezet a világban való jobb elhelyezkedéshez; inkább a látszólagos jelenlét és a tér-időbeli ábrázolhatatlanság reprodukálása történik. Még ha minden világtérképet ki is tudnánk tölteni, az csupán egy "világot" ábrázolna, de nem magát a világot.

A GPS-technológia és a hozzá kapcsolódó, olykor szándékosan zűrzavart okozó akciók, mint a katonai és magánrepülők radar által rajzolt fallikus ábrák, vagy a hobbisták hasonló trükkjei, mikroszkopikus példái annak, hogyan hatnak a nagy adatok a nem koordinált világra. Mindezek az interakciók nemcsak a koordináló rendszer öngyilkosságát, hanem az értelmetlen tettek politikai szempontból fontos természetét is előtérbe helyezik.

A GPS művészet, mint új diszciplína, egyike annak az új kreatív próbálkozásnak, hogy a céltalan vándorlásokat valamilyen külső értelmezéssel lássuk el. Ezek az alkotások nemcsak vulgaritásukkal, hanem politikai üzenetükben is jelentőséggel bírnak: egyéni küzdelem a semmittevés ellen, még akkor is, ha az eredmény csak egy látszólagos létezés. David Goodhart "The Road to Somewhere" című művében a késői modernitás politikai antinómiáit vizsgálja, és az antagonizmusokat, amelyek a "valahol" és "sehol" emberei között jelennek meg. Ez egy politikai tér, amelynek mindkét végén az emberek elvesztek, és nem találják meg helyüket a világban.

A neoliberalizmus, mint a de-nacionalizálás diskurzusának egyik eleme, maga is a határok elmosódásával és a munka, az élet és a gazdaság különböző területeinek összemosásával próbálja a világot egy homogén egységbe sűríteni. Az állam "eltörlésére" tett kísérlet, amely valójában a piacok és a pénzügyi szektor világméretű dominanciáját erősíti, egy önszabotázs, amely végül a kapitalizmus egyetemes uralmát biztosítja.

A kapitalizmus és a neoliberalizmus tehát nem az állam elenyészését, hanem annak átalakulását jelenti, amelynek következményeként a "szabadság" és a "piac" fogalma a politikai hatalom új formáit öltözteti magára. A szabad piac szlogenjének valójában a statikus hatalom, az állami hatalom álcázásának egy új formáját látjuk. Ez az állami hatalom nem csupán gazdasági, hanem a társadalom minden területén megnyilvánul, és a globális társadalmi rendszerek szövevényes összefonódása egy új típusú társadalmat hoz létre, amelyben minden egyén különálló entitásként működik, miközben az állam elméletileg eltűnik, de gyakorlatilag mindent áthat.

Ez az idióták világában való élés, ahol az individuális érdekek és megoldások felülírják a közösségi eszmét, alapvetően új kihívásokat hoz magával. A társadalom atomizálódása és a globális kapitalizmus áramlásai közepette az egyes emberek, mint valamilyen "sziget" működnek, akikkel szemben az értelmetlen politizálás és az egyéni legitimitás megszerzése a legfontosabb cél. Mindez csak a globális szintű feloldódás illúzióját kelti, miközben az egyén önállósága elhalványul, és az állam "fantomja", vagyis a politikai hatalom végtelen, önmagát körbejáró természetét tükrözi.

Mindezek figyelembevételével világos, hogy a késői kapitalizmus nem csupán gazdasági jelenség, hanem egy új társadalmi struktúra kialakulásának folyamatát is jelzi, amelyben az egyéni és kollektív szerepek, valamint a politikai ideológia és gazdasági logika új formákat öltenek. Az egyes ember és a közösség közötti feszültség tehát nem csupán elméleti, hanem gyakorlati probléma, amelyet érdemes tovább gondolni és megérteni, hogy egy újfajta társadalmi rendben élhessünk.

Mi az „új idióta” logikája és hogyan születik az idiokrácia?

Az „új idióta” nem egyszerűen butaságának parádéja, hanem egy szándékos ontológiai taktika: a lehetetlenség felhasználása mint valóság, a racionálisság redukálása rációkra. Cselekvései céltalanok, mégis önfenntartó narratívát generálnak — tenni a tett kedvéért, de soha nem hagyni, hogy az egzisztenciális kétely eluralkodjék. Bayer bolondjának szavai visszhangzanak: „amit csinálok, megtörténik, de nem kéne tennem; megtörténik.” A hagyományos abszurd cselekedet értelmét az adja, hogy kudarcra van ítélve; az új abszurditás viszont végtelen, lehetetlen és így egyszerre romboló és teremtő: a mozgató mozgatója, aki folyó tárgyi viszonyok között úszik.

A modern idióta kategóriáit felismeri, de következetesen ellentmondásba keveredik, vagy megkeresi a legrövidebb utat, hogy a szó legközvetlenebb értelmében „belelépjen a szájába”. A példák nem rétegzett elméletűek: a politikai performanszban megjelenő földetlenség — a „nem látszol melegnek” típusú kijelentés — ugyanannak a struktúrának a terméke, amely utálja a politikai korrektséget és isteníti a „nem tanultat”. A félig-meddig szemiotikai parancsolók zsarnoksága formálja ezzel a „szabadságot”: a provizórium abszolútként való elfogadása hamis szabadságot alkot.

E fajta idióta titok nélküli titokkal él (összeesküvés), meggyőződik valamiről, amiben valójában nem hisz (hazafiság), vágyik valamire, amihez nincs világos fogalma (identitás); nagyra tartott egója az id-vel rövidzárlatozik, vagy éppenséggel nincs egója, csak id-vágy. A nép, az elnök, a Nyugat védelme, a drogkereskedők megölése, a határok bezárása, az internet leállítása, az igazság kimondása — mind serdülők lázas képzeletének tűnnek, akik még nem értik, mit jelent «királynak» lenni. Jarry Père Ubu-ja a prototípus: a jogot, hogy igényeltessen, művészetté emeli; Papa Ubu nem akar király lenni, míg a környezete rá nem hajtja, majd amikor mégis azzá válik, rájön, hogy mindig is akarta — miközben fogalma sincs róla, mit jelent a királyság. Ubu gazdagodni akar, de nincs célja; szeretik döfni, és ez a proddolás maga a vágy tárgya.

A földetlenséget Ortega y Gasset már korán észlelte: megjelent egy férfitípus, aki nem akar racionális érveket adni, csak kész arra, hogy rákényszerítse véleményét — a „nemracionális jog”. De Ortega figyelme elkerüli az inkompetencia progresszív történetét: a „többlet-idióta”, az intellektuális idióta, egyszerre jelenik meg az átlagossal, miközben a kapitalizmus absztrakt folyamatai még jobban megalapozzák mindkettő földetlenségét. Itt dialektika bontakozik ki: a „tudatlanság” nem vakvágány, hanem irányított tudatlanság, amely „tudni” és „akarni” képes. Ha a tudatlanság irányított képtelenséggel párosul, belépünk az idiokrácia titokzatos birodalmába.

Az inkompetencia új normája az alkompetencia: nemcsak hibázni, hanem elégségesen alul teljesíteni ahhoz, hogy előnyt kovácsolj. A «freak» paradigma ezt idealizálja: a különc, aki annyira félreteszi a konvenciót, hogy eseti előnyt szerez — ám ha általánosítja taktikáját, többé nem különc, csak új konvenciók követője lesz. Így a „furcsaság” kritériuma nélkülözi a normatív tanácsadhatóságot: nem írható meg a tökéletes recept a „freak”-ekre; végeredményként semmilyen könyv az idiótákról nem adhat maradéktalan útmutatást, csak megfigyelést.

A művészeti modernizmus világában ezek a minták legismertebben artikulálódnak: a botló, az önhatalmú, a hamis tekintély valóságteremtő képessége patríciusi és plebejus formában egyaránt megjelenik. A „király új ruhája” helyett a király új butasága uralkodik; az első ellenállásnál az ideológiai uralkodó összeroskad, visszabújik bunkerbe vagy a szőnyeg alá, és „pshit”-tel reagál. De ha börtönbe zárják, ugyanabból a fajtából kiemelkedik a következő vezető: a fajta önmagát reprodukálja.

A modern környezetben az idiokrácia nem puszta büntetlen butaság — ez stratégiai, mediálisan megszabott alkompetencia, amely a semmit tartalomként emelésében és a provizórikum abszolútként való eladásában leli meg erejét. Aki képes úgy hazudni, hogy a kudarcot erényként átfordítja, és a tévedést közösségi teljesítménnyé kreálja, az a korszak egyik sikeres figurája. Ez az ismeret nem pusztán leírás: figyelmeztetés arra, hogy a kulturális globalizáció, a szemiotikai manipuláció és a kapitalista absztrakciók közegében a «nem tudás» új politikai és esztétikai tőkévé válhat.

Fontos kiegészítés a szöveghez: a jelenség empirikus mérhetősége — hogyan viszonyulnak intézmények, oktatás és média jelenlegi mechanizmusai ehhez a dialektikához; milyen pszichológiai és társadalmi ösztönzők (pl. közösségi megerősítés, gazdasági haszon, narratív profit) tartják életben az új idiótát; milyen stratégiákkal lehet a provizóriumot visszavezetni kritikussággá; és végül: a történelemben találhatók-e modellek, amelyekből tanulni lehet a szabadság hamisításának erkölcsi és jogi következményeiről. Ezek nélkül a kiegészítések nélkül a fogalom marad elemzés, de nem válik hasznos útmutatóvá a változás lehetőségeinek felismerésére.

Mi rejlik az idióta lényegében? Az idióta, mint a humánus elidegenedés és a misztérium határvonalán

Az idióta lények ábrázolása nem csupán az erőszakos vagy zűrzavaros viselkedést tükrözi. A történetekben, ahol egy idióta karakter jelenik meg, mint Bayer regényében, az idióta nem pusztán egy primitív vagy elmaradott emberi alak, hanem egy olyan metafizikai entitás, aki a lét alapvető abszurditását érzékeli, nem csupán mint egy távoli jelenséget, hanem közvetlenül és mélyen. Az idióta számára minden, ami mások számára megszokott, logikus vagy éppen kultúrának tekintett dolog, valójában idegen, értelmetlen. Az ő belső valósága nem más, mint a tiszta cselekvés, a világ aktív, ám mégis teljesen üres elfogadása.

Bayer idiótájának legkiemelkedőbb jellemzője az a nyugodt, szinte mechanikus destrukció, amellyel másokat megöl, majd a holttestek maradványait összegyűjti, miközben teljes közömbösséggel hajt végre minden cselekedetet. A világ számára az idióta nem hordoz semmilyen morális vagy érzelmi vonatkozást, és cselekedetei semmi esetre sem indokolhatóak semmiféle "normális" emberi logika alapján. Ennek az alaknak a viselkedése azonban tükrözi az emberi létezés legmélyebb igazságait, amelyekről mások hajlamosak megfeledkezni, vagy távolságtartóan szemlélni.

Ez az alapkoncepció – a belső és külső lét elidegenedése – nem csupán Bayer karakterében, hanem számos kultúrtörténeti alakban is megtalálható. Ilyen például Dostoyevsky Myshkinje, aki ugyan nem erőszakos, ám mégis képes megélni a világ minden kétségét, szenvedését és abszurditását egyedüliként, akinek a "szabadsága" abban rejlik, hogy nem képes az emberekhez hasonlóan viselkedni. Az idióta természetének alapja nemcsak a társadalomtól való elidegenedés, hanem az a képesség is, hogy teljesen kívül marad a mindenki más számára elfogadott normákon. Az ilyen lények nemcsak másoktól elidegenedettek, hanem egy olyan szintű belső elzárkózást is képviselnek, amely a legmélyebb metafizikai kérdéseket is felveti.

A példák tovább szaporodnak, mint a Marvel-univerzumbeli Groot karaktere, aki nemcsak fizikailag különbözik a többi szereplőtől, hanem szimbolikus értelemben is az emberi elidegenedés legmélyebb formáját képviseli. Groot, mint egy "jó" idióta, a világ megmentésére törekszik, mindeközben csupán egyetlen mondatot képes kiejteni: "I am Groot." Az ő szava nem a kommunikáció, hanem a létezés és az önazonosság határvonalán létezik. Az idióta jelenléte mindig paradoxon: ők nem képesek megérteni a világot úgy, mint bárki más, mégis azok, akik ezt a viselkedést figyelik, maguk is megértik, hogy valami alapvetőt fogalmaz meg.

A saját idiótánk megtalálása, ahogy Lars von Trier A idióták című filmjében is bemutatásra kerül, nemcsak az emberi szellem határainak kitolásáról szól, hanem arról is, hogy miként képes az emberi lény a saját elzárkózásából valami újat teremteni. Az idióta nemcsak a társadalom kívülállója, hanem egyfajta olyan "képességgel" rendelkezik, amely lehetőséget ad a világ másfajta megértésére. Az ő egyedisége nem kényszerített, hanem belső szükségletből fakadóan formálódik.

Az idióta létezése egy másik szintre emeli az emberi lét megértését. Amíg az általános emberi gondolkodás a racionális rendszerekre, az erkölcsre és az ideológiai normákra építkezik, az idióta világában ezek mind eltűnnek, helyette egyfajta tiszta, nyers lét van jelen, amely nem hajlandó semmiféle külső szabályt követni. A világ legmélyebb kérdései és válaszai az idiótán keresztül válnak láthatóvá, hiszen ő az, aki képes arra, hogy a társadalom számára ismeretlen szemszögből tekintsen a dolgokra.

Fontos, hogy megértsük: az idióta nemcsak egyfajta abszurditás vagy szórakoztatás, hanem egy lényeges filozófiai alak, aki képes elmondani azt, amit a társadalom a legmélyebb szinten elnyom, elfelejt. Az ő jelenléte mindenben kérdést vet fel – és nem azért, mert képes választ adni, hanem mert a kérdés maga már önmagában egy válasz. Az idióta létezése nemcsak a világ működésének abszurd megértését képviseli, hanem azt is, hogy az emberi természet és az ismeretek határvonalai mindig relatívak, folyamatosan változóak.

Hogyan működnek a permutációs csoportok és az automorfizmusok?
Miért van szükség az extraverzióra a társadalmi életben, és hogyan alakítja egy-egy személy hírnevét?
Hogyan érhetjük el a hatékony és biztonságos adatkezelést titkosítással és szabványosítással?
Miért fontos megérteni a bőr, haj és köröm védelmi szerepét?
Hogyan befolyásolja a pénz a választásokat?
Hogyan segíti a biofizika a sejtbiológia megértését?