A festmény tompított fényei között egy kövér, nyugodt arcú férfi portréja látszik, aki kemény gallért visel, vékonyodó szőke hajjal, szemében valami üres kifejezés. Platt, látva Denys tekintetét, így szól: „Cecil Rhodes.” A portré alatt, a kandallóba vésett szavak következnek: „A Nagy Munkát tönkretenni és az Öreg Királyságokat más formába önteni.” „Marvell” – mondta Platt. „Az a vers Cromwellről. Nem tudom, ki választotta. Igaz, bár gyakran ránézek, miközben itt dolgozom.” A vers, bármennyire is elgondolkodtató, egyfajta magyarázata annak, amit hamarosan megtapasztalni fog: a múlt manipulálásának lehetőségét.

Platt, miközben Denys mellett állt, finoman megfogta annak könyökét, és szinte kedvesen mondta: „Örülök, hogy eljöttél.” Denys szinte nem is jött volna. Ha csupán egy cím vagy telefonszám lett volna, valószínűleg nem indult volna el, de a fém kártya, a barna csíkkal, olyan volt, mint egy zsinór, amely a kezére volt kötve, és lehetetlenné tette, hogy elfelejtse: meghívták. „Ne veszítsd el” – mondta Davenant. Így a kártya ott volt a zakója zsebében, és mindig megérintette, mikor a zsebéhez nyúlt. Végül úgy döntött, hogy elmegy, hogy megszabaduljon tőle, és elhárítsa annak nyomasztó jelenlétét. Egy esős délutánon elment az Orient Segítő Társasághoz, és pontosan olyan helyet talált, amilyennek Davenant leírta: egy szutykos francia-gótikus épületet, amely egy magán házból alakult közintézménnyé. A bejárati ajtó mellett egy diszkrét réz táblácska jelezte, hogy itt valamilyen üzlet folyik – senki sem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Bent, a dupla ajtók mögött, három telefonfülke volt, mindegyik ugyanolyan, és az elsőben szinte láthatatlan nyílás volt az ajtó mellett. A szíve különös lassú, erős ütemben kezdett verni, ahogy a kártyát bedugta a nyílásba – az azonnal elnyelte, mint egy jegyet a metróban –, majd belépett a fülkébe és bezárta maga mögött az ajtót. Mintha valami mozgó járdára lépett volna, vagy egy olyan trükkös padlóra, ami aláhúzódik, ahogy rálép. Úgy érezte, mintha valahová tartana, és ez borzalmas érzés volt. Amikor pánikolni kezdett, próbált kijutni, nem tudva, hogy ez veszélyes-e, de az ajtó nem nyílt ki, és a pohárból kinézni sem tudott – kívülről átlátszó volt, de belül valahogy átlátszatlan. Hevesen rázta a kilincset. Ekkor a mozdulatlan mozgás egy gyomorforgató fordulattal megváltozott, és az ajtó kinyílt. Denys nem a társaság előcsarnokába lépett ki, hanem egy klub előterébe.

A klub előtere sötét, régi stílusú, elhasználódott török szőnyeggel a lépcsőn, és egy idős portással, aki üdvözölte. A pult mögött a levelekre írt címek voltak a tagok számára. Egy esernyőtartó állt ott, mindez egy elbűvölő, szinte nevetséges látvány volt. De Denys nem érezte magát megnyugtatva, sőt, mintha egy kísérteties álomból ébredt volna. Egy tag közeledett, Platt. Az egyik szolgáltató azt mondta: „A kulcsa, uram,” és visszaadta neki a fém táblát, rajta a barna szalaggal.

Mi is történt itt? Platt és Sir Geoffrey elkezdtek beszélni arról, hogy a klub tagjai olyan emberek, akik képesek „bemászni” a múltba. Amit Denys nem tudott még felfogni, az az volt, hogy az ő világa, az 1956-os év, amely számára valóságosnak tűnt, valójában most egy másik időből származott, és hogy az emberek, akik itt gyűltek össze, az „Otherhood” tagjai, képesek voltak megváltoztatni a múltat, és így befolyásolni a jövőt. Mindez lehetséges volt, és mindennek, amit eddig ismert, bármikor megváltozhatott a menete. Ha elég hosszan gondolkodott volna ezen, talán képes lett volna felfogni az egész helyzetet, de a valóság valóságos maradt, és ő csendben hallgatta, amint egy titokzatos társaság tagjai arról beszélnek, hogyan manipulálják a történelem menetét. És azt is, hogy ő most épp ennek a társaságnak a tagja lehet, ha úgy dönt.

Az „Otherhood” valóban nem egy testvériség. A tagok között nincs valódi közelség, sőt, sok esetben épp a távolság és az elidegenedés az, ami összetartja őket. Az időbeli korlátok, amelyek meghatározzák ezt a csoportot, szigorúak és megfontoltak: nem lehet visszatérni ugyanabban az időben, ahova már eljutott valaki, mert az veszélyes lehet. Az idő határain belül mozogva azonban az ember képes más irányba terelni a múltat. A „második lehetőség” eszméje, hogy az emberek képesek átlépni az időben, és ott hatni rá, lehetőséget ad a világnézetek átalakítására. De mindezek mögött egy mindent átható filozófia rejlik, amely szerint nemcsak az emberi elme korlátait kell átugrani, hanem az egész univerzális igazságok megértését is új alapokra helyezni.

Fontos megérteni, hogy az, amit itt látunk, nem csupán egy tudományos fantasztikum. A múlt nem egy merev rendszer, hanem inkább egy élő, folyamatosan alakuló valóság, amit manipulálni lehet. Az idő, amelyen keresztül éljük mindennapjainkat, nem annyira fix, mint ahogyan azt hajlamosak vagyunk hinni. Az ilyen technikák, amelyek lehetővé teszik a múlt „változtatását”, a jövőt befolyásolják, és éppen ezen a ponton a legveszélyesebb az egész elgondolás. Mert a múlt, amit megváltoztatunk, nemcsak minket, hanem az egész társadalmat, annak minden apró részletét is átalakítja. És mindez úgy történik, hogy semmi sem változik abban, amit tudunk, semmi sem látszik másképp. A világ ugyanúgy forog tovább, csak a mi perspektívánk az, ami más.

Mi a jelentősége az idő természetének és a múlt jelenlétének a fikcióban?

Caspar számára mindig is kérdéses volt, hogy vajon a múltbeli fikcióban való jelenlét elvonja-e az időt a jelen fikciójából. A kérdés, amit évek óta nem tudott eldönteni, hirtelen válaszra talált, mikor, egy fárasztó nap után, a kezében szorongatott levelet szívére szorítva visszatért az elhagyott kertbe. A vörös nap a horizonton ott ült, mintha csak 1856-ban lett volna, ugyanott, ugyanabban a pillanatban. Mégis, ahogy ott állt, döntéséhez eljutott: mégis megiszik egy rumot.

„Anya,” kezdte, miközben átvette a régi papírokat, „mit gondolsz, lehet valami értékes ebben a nagyapád irataiban?” Az anyja emlékezett rá, hogy régen egyszer azon tűnődött, hogy egy történelmi társaságnak adományozza őket, de értékükről nem tudott véleményt mondani. Caspar nem csodálkozott, hogy az egyre fakóbb, vízfoltos naplók között egy borítékra lelt, amelyen halványbarna cím volt, és amelyre egy 1856-os, májenszínű brit guyanai bélyeg volt ragasztva. A bélyeg ritka darab volt, amelynek egyedüli ismert példánya egy titokzatos konzorciumnál volt, és amit egy millió dollárért kínáltak eladásra. Caspar elgondolkodott rajta, vajon eladhatja-e a bélyeget, vagy jobb lenne közvetlenül az egyedüli példány tulajdonosaitól ajánlatot kérni, akik szívesen megvennék azt, hogy megsemmisíthessék és ezzel megőrizzék a bélyeg egyedülállóságát. A gondolat, hogy a történelem egyetlen megmaradt tárgyát el kellene pusztítani, szomorú volt, de Caspart nem igazán érdekelte. Hiszen saját tudományos munkáját, a múlt és a jelen közötti áramlás logikai rendszereit és az idő kezelhetőségének elméleteit is el kell majd dobnia, hogy lezárja kutatásait.

Az idő természete, mint egy áramló, változó entitás, amely bármikor átfedheti a jelent és a múltat, alapvető probléma, amelyet az írók és filozófusok évszázadok óta próbálnak megérteni. Az idő az, ami elválasztja a fikciót a valóságtól, és ugyanakkor, ahogy Caspar is tapasztalta, a fikcióban is képes formálni a valóságot. A múlt, mely az írók és tudósok számára egyszerre megértésre váró és elérhetetlen, jelen lehet a jelenben, akár olyan valóságban, ami sosem történt meg. Ahogyan a Caspar által talált bélyeg is bemutatja, egy darab történelem birtoklása vagy megsemmisítése lehetőség, amely egyszerre kérdéseket vet fel a fizikai valóság és a fikció határainak elmosódásáról.

A történetek és karakterek tehát valahogy képesek átfedni és összeolvadni, ahogy a fikció időbeli határai egyre inkább megkérdőjeleződnek. Az ilyen típusú írásban az időkülönbség nem csupán fizikai jelenség, hanem valamilyen belső mechanizmus, amely lehetővé teszi a múlt és a jelen egyesülését. A szereplők élete nem csupán a történet szövete, hanem az a dimenzió is, amelyben a fikció és a valóság, a történelem és az elképzelés találkoznak.

Denys Winterset példája is jól mutatja ezt a párhuzamot. Ő a történet egy másik szálán, 1956-ban, egy fiatal angol tisztviselő, aki Afrikában dolgozik, miközben a valóság, amelyben él, és a múlt, amelyet egyszerűen „képtelenségnek” érzékel, folyamatosan keverednek egymással. Winterset, aki egy távoli helyszínen teljesít szolgálatot, visszavágyik a gyermekkora otthonába, ám a haza már nem az, amit otthonként ismert. Egy olyan hely, mint Bechuanaland, már csak álom, egy másik világ, amely nem kínál számára semmiféle megnyugvást. Ez a belső, elméleti helyszín – a fikció, amely egyben a valóság – már nem ad semmiféle kapaszkodót, amikor a múlt és a jelen határain elérhetetlenné válik a világ.

Ez a történet is jól példázza, hogy minden egyes ember számára a múlt, a jelen és a jövő olyan absztrakciókként jelenhet meg, amelyek egymással párhuzamosan léteznek, de melyek közötti választás, elmozdulás, vagy átfedés már nem csupán egy narratív technika, hanem valóságos tapasztalat. Az emberi létezés nem csupán egy lineáris folyamat, hanem egy olyan dinamikus és változó jelenség, amelyben minden egyes cselekedet új perspektívákat, új időkat ad.

A fikció nem csupán a történelem mozgásának leképzése, hanem annak a tükröződése, amelyben a valóság is átalakulhat. Ahogy Caspar végigélt élete egy-egy elvont szakasza, úgy a világ is átalakulhat és visszaváltozhat azáltal, hogy egy-egy pillanatot másképp értelmezünk. Az idő, mint absztrakció, nem csupán tudományos vagy filozófiai eszközként szolgál, hanem a mindennapi élmények, az egyéni tapasztalatok megértésének alapja.

Hogyan változnak a közvélemények a jóléti juttatásokkal és a szegénységgel kapcsolatban?
Miért vált a politikai szatíra annyira fontosá a mai világban?
Hogyan befolyásolják a betegségek és az űrbeli veszélyek a jövőnket?
Mi a szövettani jellemzője a nyelőcső különböző betegségeinek?
Hogyan vizsgáljuk a határértékeket és folytonosságot a kétdimenziós függvényeknél?