Mi motiválja a magányos farkasokat? A jobb- és baloldali radikalizmus pszichológiája és ideológiai alapjai

A bírósági szakértői vélemények, amelyek Brenton Tarrant esetére vonatkoznak, világosan mutatják, milyen mértékben voltak jelen a mentális zűrzavart okozó tényezők, amelyek Tarrant személyiségét és tetteit befolyásolták. Állandó utazásai elrejtették azokat a jellegzetes aspektusokat, amelyek árulkodóak lehettek volna. A manifestójában található kijelentések, amelyekben egy Nobel-békedíjat vár, valamint összehasonlítja magát Nelson Mandelával, aki a dél-afrikai polgárjogi harcos és később világszerte tisztelt államférfi volt, arra engednek következtetni, hogy Tarrant hasonló pszichológiai jegyeket mutatott, mint Anders Behring Breivik. Åsne Seierstad több hasonlóságot is felvázolt: a két férfi nem sokat beszélt szülőhazájáról, hanem Európára (és az Egyesült Államokra) összpontosítottak. Mindkettejüket aggasztotta a születési arányok csökkenése, a társadalom elöregedése és Európa gyengülése, miközben a Nyugat nihilizmusát és degenerációját hangsúlyozták. A "hagyományos családi értékek" visszaállítása volt a fő céljuk, és mindketten elutasították a muszlim bevándorlást. A manifestójuk egy "felhívás cselekvésre", amelyben önmagukat áldozatként mutatták be, előszeretettel használva olyan kifejezéseket, mint "invázió", "tömeges bevándorlás" és "fehér népirtás". Az ilyen típusú elkövetők pszichológiai profilja különösen a nárcizmus iránti hajlamot mutatja, ahol a személyes frusztrációk és traumák kulcsfontosságú szerepet játszanak.

Tarrant és Breivik esete egy olyan radikalizálódási mechanizmusra világít rá, amely magában foglalja a társadalmi és politikai izolációt, a személyes sértődöttségeket, valamint a világos és zárt ideológiai keretet, amely az egyéni téveszmékkel keveredik. Mindkét elkövető nem érez bűntudatot tettük miatt, sőt, úgy tekintenek magukra, mint akik a "helyes" ügyet képviselik. Ebben a kontextusban az elkövetők ideológiája nem csupán egy egyéni reakció, hanem a társadalom szélesebb kontextusában való radikalizálódás eredménye.

A radikalizálódás és az erőszakos ideológiai meggyőződések kialakulása gyakran kapcsolódik a személyes frusztrációkhoz és a társadalmi integrációs problémákhoz. Pavlo Lapshyn esete is mutatja, hogy még egy olyan személy, aki látszólag ambiciózus fiatal tudós, könnyen radikalizálódhat, ha az identitáskeresés és az elidegenedés összefonódik egyes ideológiai narratívákkal. Lapshyn a nehéz élethelyzetei, a családja és a társadalom iránti elégedetlensége egy szélsőséges világnézethez vezetett, ami erőszakos cselekedetekhez vezetett.

Ezek az egyéni történetek világosan megmutatják, hogy a radikalizálódás nem csupán egy társadalmi vagy politikai ideológia követése, hanem gyakran a személyes életkrízisek és mentális zűrzavarral összefonódó reakciók is meghatározzák az ilyen elkövetők viselkedését. A társadalomnak tehát nemcsak a szélsőséges ideológiai hatásokkal kell foglalkoznia, hanem a radikalizálódás mögött húzódó személyes és pszichológiai problémákkal is, hogy megérthesse, hogyan alakulnak ki a magányos farkasok, és hogyan lehetne megelőzni hasonló tragédiákat.

Miért nem elég a mentális betegség a magányos elkövetők megértéséhez?

A magányos terroristák személyisége és pszichés struktúrája nem írható le egyetlen diagnózissal vagy sablonnal. A klasszikus pszichiátriai kategóriák – mint például a skizofrénia, az autizmus, a depresszió vagy a kényszeres zavarok – bizonyos esetekben ugyan kimutathatók, de ezek önmagukban nem magyarázzák az erőszakos cselekedeteket. Ezek az elkövetők nem egyszerűen betegek, hanem olyan individuumok, akik egy sajátos világkép, személyiség és ideológiai identitás mentén építik fel tettüket. Az elmeállapot csak az egyik tényező, és gyakran nem is a legmeghatározóbb.

Számos esetben megfigyelhető volt, hogy az elkövető saját szubjektív világában különlegesnek, kiválasztottnak vagy megnemértett zseninek tekintette magát. A nárcisztikus személyiségvonások, az érzelmi hidegség, az empátia hiánya és az antiszociális attitűdök gyakran együtt járnak azzal a törekvéssel, hogy mások felett állónak érezzék magukat. Ugyanakkor ez a felsőbbrendűség-tudat törékeny; mögötte gyakran rejtőzik gyerekkori sérülések, elutasítás, szociális izoláció, és a világra vetített harag mély élménye. Ezek az emberek sokszor már gyermekkorban eltértek a normától: izoláltak voltak, félénkek, kapcsolatteremtési nehézségekkel küzdöttek, vagy családjuk diszfunkcionális volt.

Az elkövetők többsége átlagos vagy akár magas intelligenciával rendelkezett, a közvélekedéssel ellentétben tehát nem "egyszerű bunkók" voltak. Szociálisan azonban mélyen elszigeteltek voltak. Ez az elszigeteltség nem feltétlenül objektív körülményekre vezethető vissza, hanem szubjektív tapasztalatokra: nem élnek párkapcsolatban, nincs szexuális életük, ritka a baráti vagy családi kontaktus, nem tagjai semmilyen közösségnek, nem vesznek részt sem vallási, sem civil aktivitásban. Az ilyen fokú izoláció hosszú távon torzítja az énképet és előkészíti a terepet a gyűlölet és agresszió belső legitimizálásához.