A szovjet társadalom elképzelhetetlen mélységeket rejtett. A szürke, elidegenedett világ, amelyben a hétköznapok szinte teljesen mechanizálódottak, mindent elnyelt, még az emberek belső világát is. Milyen életre számíthatott egy fiatal kommunista, pattanásokkal az arcán, aki úgy érezte, hogy a világnak nincs már miért élni? A kérdésre, hogy mi maradt neki, egy válasz született: semmi. Miért is lenne bármi, ha a világ csak a múlt szennyes szövevényeit ismétli?

A környezet, amelyben éltek, teljesen élettelen volt, az utcákon alig volt forgalom, a gyárak udvarai üresen hevertek, mintha valami nagyobb, ismeretlen tragédia már rég elvette volna az emberek életkedvét. Az egész világ egy szürke, elmosódott tájjá vált, és csak az idegen, feszültséggel teli gondolatok kavargása volt, amit az egyes emberek, a társadalom részei, magukban cipeltek. Ez nem csupán a saját, személyes szenvedéseik voltak, hanem egy közös, kollektív elfojtás, amelyet nem lehetett megérteni, csak átélni.

Miért volt mindenki annyira elidegenedett? Miért nem törtek ki az emberek a mindennapok szürkeségéből? Talán azért, mert nem volt hová menniük. Az életükben nem volt semmi olyan, ami arra ösztönözte volna őket, hogy változtassanak a helyzetükön, hogy bármit is tegyenek a jövő érdekében. Még a legegyszerűbb dolgok is idegenekké váltak: az utcákon lépdelő emberek, a házak, a romos épületek – mind egy fájdalmas, mindennapi harc emlékét őrizték. Az élet maga, úgy tűnt, csak egy szünet nélküli álom, amelyből nem volt menekvés.

A fiatal férfi, aki egy este már-már szándékosan vágott neki a világnak, hogy elérje célját, végül nem ment sehová. Ahelyett, hogy valamit változtatott volna, elmerült a kétségekben, és csak mélyebb elidegenedést tapasztalt. A kocsiban ülve, amikor a taxi sofőrjének arca éppen olyan kiüresedett volt, mint az övé, mindketten pontosan tudták: nem érdekelte őket semmi. Az élet, a napi rutintól mentes világ, amit körülöttük láttak, nem volt más, mint egy üres vákuum.

Ez a jelenet különösen erőteljesen ábrázolja a rendszer által előidézett életformát. A városok, a gyárak, az emberek mind egy-egy apró szürke részecskévé váltak a középszerűség hatalmas gépezetében. Az elidegenedés olyan erőteljesen jelen volt a mindennapokban, hogy a környezet szinte észrevétlenül alakította az embereket. De vajon mi segíthetett volna ezen? Mi lett volna a válasz? Lehet, hogy a remény keresése, a személyes választás szabadsága? Vagy talán egy teljes új rendszer, amely megadja az embereknek az élet új értelmét, amit a rendszer teljesen elvett tőlük?

Amikor végül a fiatal férfi a taxisofőrtől kérdezte, hogy miért várnak, és a válasz a közelgő öngyilkosságok nyomán érkezett, világossá vált, hogy nemcsak a társadalom, hanem az emberek lelkileg is haldoklanak. Az öngyilkosságok, amelyekre már-már emlékként tekintettek, mind azt jelzik, hogy a valóság annyira elviselhetetlen lett, hogy az emberek képtelenek voltak többé megfelelni a közösség elvárásainak. Az erőszakos, kétségbeesett gesztusok, mint a káoszba taszított élet jelei, mind hozzájárultak ahhoz a képhez, hogy valami elromlott a szovjet társadalomban.

Végül, a tragédiák árnyékában, a taxisofőr, Boris, aki maga is mélyen elidegenedett, felidézte egy másik szenvedés történetét, és a világ még inkább szürke, szomorú folytatásaként nyújtotta magát a fiatal férfi előtt. De vajon mi volt az igazi veszély? Az, hogy a társadalom elnyomta az embereket, vagy az, hogy ők maguk sem tudták már, miért léteznek?

Fontos megérteni, hogy az elidegenedés nem csupán a külső környezetből fakad. A társadalom állapotának elmaradása, az önálló gondolkodás és az egyéni sorsok teljes elnyomása súlyosan hat az ember belső világára is. Ez a disszonancia, amelyet az emberek nem tudtak feloldani, magába szívta a társadalmat. A külső és belső világ közötti szakadék nemcsak fájdalmas volt, hanem végzetes hatással is bírt. Mégis, talán a legfontosabb felismerés, hogy a szovjet évek alatt nem volt igazán lehetőség az egyén számára, hogy érdemben hozzájáruljon a változásokhoz. Az emberek kívülről és belülről egyaránt elnyomva érezték magukat, s ez végül mindannyiuk számára közös sorssá vált.

Hogyan befolyásolják a mindennapi életet a látszólag apró dolgok?

Az emberek gyakran keresnek valami mélyebb jelentést a hétköznapi történésekben, valami olyan magyarázatot, ami túlmutat a látszaton. Az életben van valami varázslatos és titokzatos, amit nehezen tudunk megragadni, mégis folyamatosan körülvesz minket. A kicsi, ártalmatlannak tűnő események és találkozások, mint a mozdulatok vagy a gondolatok, képesek mély hatást gyakorolni az életünkre. És van valami rendkívüli abban, amikor ezek az apró momentumok átformálják az emberi kapcsolatokat, gondolkodásmódot, sőt az élet szinte egész irányát.

A történetemben egy boltban találkozom egy fiatal eladólányjal, akinek a mosolya olyan fényt sugároz, hogy egyszerre felkavarja a lelkemet. A lány végtelen kedvessége és egyszerű, hétköznapi beszélgetése számomra többet jelentett bárminél, ami máskor történt. Egy pillanat alatt teljesen elragadt a vonzalom, amit még a leghétköznapibb vásárlás is előidézhet. De mi történik valójában? A boltban való találkozás a valóság egy kis szigetére emel, ahol a mindennapok egyszerű történéseinek mögött rejtőző mélyebb érzelmek és vágyak lépnek elő.

Ahogyan épp elhagyom a boltot, eső áztatja át a várost. Az utcán sétálva, a vizes cipőben, nem a körülményekkel foglalkozom, hanem a történtek hatására áramló érzésekkel. A valóság nehézségei – mint a vízben való átgázolás vagy az elázott cipő – mégis minden egyes lépésnél egy másik dimenziót adnak a történethez. Hiszen mi történik akkor, amikor mindannyian egy kicsit elúszunk a hétköznapi teendőkben? Ahogy a történetben szereplő Mort és más szereplők is olyanok, mintha egy víz alatti világban élnének, úgy érezzük, hogy a mindennapokban való igazán mély, tartalmas kapcsolatokat egyre nehezebb fenntartani.

A város zűrzavara és az elúszó pillanatok szinte mindenkiben olyan érzést keltenek, mintha a saját világukból való eltávolodásukkal próbálnának egy új értelemre és célra találni. Amikor az emberek szándékos elidegenedését vagy az értelmetlen napi rutint átérezzük, akkor válik világossá, hogy a mindennapi események – például egy telefonálás, egy kutatás a telefonkönyvben, egy ház látogatása – valóban egy másfajta, finomabb világra mutathatnak rá. A látszólag apró dolgok olyan hatásokkal bírnak, amelyek képesek megváltoztatni életünket, elgondolkodtatni minket a létezésről, az emberi kapcsolatokról.

Ahogy a főszereplő eljut Mr. Bostwick házához, úgy érezzük, hogy minden, ami addig történt, a találkozás szándéka felé irányította őt. A hirtelen feltámadó kíváncsiság és a viselkedésváltozás a legapróbb jelekből építkezik. Mi történik, amikor mindezek az impulzusok az életünkben egyszer csak egy nagyobb, fontos döntést eredményeznek?

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogyan válik az ember a környezetében lévő történések áldozatává. Az emberek, akikkel találkozunk, és a szituációk, amelyekben részt veszünk, képesek elrejteni valami nagyobbat, amit nem mindig vagyunk képesek felfogni azonnal. Az élet minden egyes pillanata egy szubjektív érzelmi és mentális pillanat, amit saját érzékeink és a környezetünkkel való kapcsolódásunk formál.

De mi az, ami ezen túlra vezethet? Mi történik, amikor az emberek elérnek egy olyan határt, amely átlépése után nem csak saját személyiségük, hanem az egész világük megváltozik? A szürke hétköznapok mögött egy másik világ rejlik. Az egyszerű, mégis rendkívüli dolgok, mint a szomszédok, a mosolygós eladók és az ártalmatlannak tűnő találkozások, képesek más, szubjektívebb valóságokba emelni minket.

A valóság mögötti rejtett dimenziók mindegyike egy másik, belső életre vezet, amely ugyanazokat az embereket és helyszíneket másképp láttatja. A kérdés tehát nem az, hogy mi történik velünk, hanem hogy mi történik bennünk, miközben megpróbálunk értelmet találni a világban, ami körülvesz minket.

Mi történik, amikor a világ vége felé tartunk?

A bürokrácia a világ egyik legfontosabb rendszere. De mi történik, amikor a mindennapi szabályok és papírmunkák már nem érik el a célt? Egy különös világban, amelyen az évek során már túljutottunk, elképzelhetjük, mi történhetne, ha egy-egy hivatalos űrlap, engedély és bélyegző helyett más, furcsa megoldásokkal találkoznánk. Valami, ami hatással van nemcsak az emberek életére, hanem az egész világ, vagy talán az egész univerzum működésére is.

A penguinok például nem hajlandóak betartani a szabályokat. Még akkor sem, ha azok a legapróbb, szürke irodai munkák, mint például egy egyszerű aláírás vagy egy hivatalos pecsét. A penguinok, akiket arra szántunk, hogy segítsenek az ügyintézésben, végül azzal szembesültek, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a feladatokat. A fiatalabb példányok, akiket még nem is lehetett igazán irányítani, inkább a jégre csúszkálva mulatták el az időt, minthogy dolgoztak volna. Végül a felnőtteknek kellett átvenniük a feladatot, de ők sem igazán tűntek a legjobb választásnak. Ezt követően a hóemberek vették át az ügyet, a lehető legformálisabb módon: papírok, iratok, pecsétek. Ám hiába az aprólékos bürokratikus próbálkozás, mindezek sem tartották vissza a haragos polipokat.

A polipok, amelyek a legnagyobb rendben élnek, nem tűrték el a külső hatásokat. Egy-egy szakszerűen kitöltött papír, akár az életüket is tönkretehette volna. Ezért kezdtek egyre inkább lázadásba, és egyszerűen eltüntették a hóembereket a szemük elől. Miután mindegyikük elpusztult, egy újabb hóember érkezett, és a folyamat újra kezdődött. Az események ilyen gyors változása, a soha véget nem érő adminisztratív munka mellett, az egyetlen biztos dolog, ami nem változott, a hideg volt. Valami olyasmi, amit a közönséges emberek nem tapasztalhatnak meg, hiszen a külső világ kegyetlensége nem bír hatással rájuk, ha éppen nem az ő dolgukról van szó.

De hogyan éljük meg mindezt? Mi történik, amikor az ember úgy érzi, hogy a világegyetem csupán egy hatalmas, szinte kiszámíthatatlan gépezet, amely mindent, amit addig ismertek, azonnal romba dönthet? A válasz talán egyszerű: a sok felesleges papír, bélyeg és eljárás végül azt eredményezi, hogy nem marad más, mint a világ elkerülhetetlen elalvása. A világon való élet tehát leginkább olyan, mintha az ember örökké egy bezárt kalitkában futna, miközben próbál kitörni valahogy. Az egész csak egy ördögi kör.

És ekkor az elme egy pillanatra pihenhetne, mint a „rock-paper-scissors” játékban, ahol nincs győztes, nincs vége a játéknak – minden újra kezdődik. Az ember fejében úgy jelenik meg a jövő, mint egy álom, amelyből sosem lehet teljesen felébredni. A rendszer újraindulhat, és minden lehetőséget bezárhatunk, de miért is tennénk? Az egész valóság olyan, mintha egyszerre lenne végtelenül frusztráló és mégis valahol mélyen vonzó. Mintha mindig újra és újra bele kellene szakadnunk ugyanabba az ellentmondásba.

A valóság, ahogyan mi látjuk, az egyes emberek számára egy rendkívül érdekes, szinte érthetetlen kérdés. Az egész világ egy szórakoztatóan abszurd, mégis szomorú játék, amelynek nincs igazi végpontja, és amely csak egy apró esélyt ad arra, hogy megszabaduljunk a helyzet szürreális túldimenzionáltságától. Az emberi értelem és az élet folyamatosan új formákat ölt, még akkor is, ha ez a folytatás végtelen. És míg az ember a helyzeten nem képes változtatni, a végén az is biztos, hogy a remény, mint az álomban való pihenés, elérhetetlen.

Mi történik tehát, ha a világ elérte azt a határt, ahol már semmi sem választható el az emberek valóságától? Talán akkor mindenki újra átélheti azt, amit eddig elfelejtett – a szabadságot, a pihenést és az egyesült közösséget. A bürokrácia, a hivatalos papírok, a formai előírások mind átadják helyüket annak az érzésnek, amit a világ valódi természetéről álmodunk. Valóban szükség van-e bárminemű törvényekre, ha csak egy újabb, szép álomban találkozunk a válaszokkal?

Mi történik, amikor a valóság és a képzelet határvonalai elmosódnak?

A hűtőszekrény bólintott. "Ha egy csatornán maradunk, hagyunk valamit, amit nyomoknak hívhatnánk." Az asztalon fekvő újság magától kinyílt. A főcikk így szólt: "Nem mintha bármit is szégyellnünk kellene, érted. Ellenkezőleg. Ez egy joghatósági kérdés."

"És az űrhajó a hátsó kertedben volt?" – kérdezte Lucille suttogva, miközben az ablakhoz lépett. Elmagyaráztam neki, hogyan szállt le, hogyan vette fel egy madárcsali formáját, majd eltűnt. Miután eltűnt, természetesen bármilyen más formát ölthetett volna. Lehet, hogy egy fává alakult volna.

"Hány fa van ott?" – kérdezte, miközben az ablakot bámulta. "Öt vagy hat." "Hány?" – kérdezte ismét. Nem voltam biztos benne. Ki számolja meg a fákat a hátsó kertjében?

"A barátaid a világűrből," mondta Lucille, "tetszik a pszichológiai profilod. Azt mondják, hogy kedvező. Az egyetlen problémájuk veled, ahogy olvastam (Isten segítsen, egy cigarettás hirdetményen az autópályán), hogy egy kicsit túl önző vagy."

"Az önzés," gurgulázott egy hang a mosogató felől, "nem jó tulajdonság egy őrzőtől. Egy őrzőnek elkötelezettnek kell lennie a faja iránt."

Lucille azt mondta, hogy le kell feküdnie. Felvittem őt, kényelmesen elhelyeztem, és imádkoztam, hogy ne zavarja semmi, amitől kommunikálhat. Ezután kimentem, hogy megnézzem, melyik fa, ha van ilyen, egy űrhajó lenne. Mindegyik fának fa-érzése volt. Kérget láttam. Sehol nem találkoztam erőterekkel. A szomszédom, Mr. Tribovich, szólt át a kerítésen.

"Mi újság?" "Jól," kiáltottam vissza. "Ideje újra gereblyézni a leveleket," mondta boldogan, gesztikulálva. Mr. Tribovich mindig boldog volt. "Igen." "És kertet ültetni." Valójában a bérbeadó, öreg Mr. Forbes, nem engedett kertet. De Mr. Tribovich engem tartott a tulajdonosnak. "Mindenkinek kellene kertje," mondta. "Ha megházasodsz, lesz kerted. Jobban eszel." Megpofozta a pocakját. Még ilyen távolságból is hallottam a pofont.

"Az első invázió," mondta egy hang a fülembe, "jövő csütörtökön lesz, ötven mérfölddel Bucaramangától nyugatra, Kolumbiában. Déltájban."

"Invázióról beszélsz?" – kérdeztem, miközben körbenéztem a hang irányában. "Igen. Bucaramangától ötven mérföldre egy magas rétet fogsz látni. Kevesebb, mint egy mérföldre, észreveheted Barrancabermejától." "Próbálj meg ne elkésni."

A hang valahogy búcsút intett. Megkönnyebbültem, hogy az idegenek elhagyták a bolygót, de még mindig voltak kérdéseim. Rohantam vissza a házba. "Erről az őrzős dologról… leszek-e személyesen veszélyben, ha bármit is teszek, amit elvárnak tőlem? És hogy pontosan mi az, amit tennem kell? Hogyan tartsam távol az Oht-ot? Van valami sugárfegyveretek, amit adtok nekem? És mi van, ha nem választom az őrzést?"

Felrohantam, hogy megnézzem, hogyan érzi magát Lucille. Ő mélyen aludt, horkolva, szokatlan a gyógyszer hatásával. A hálószoba tapétáján mozgó minták szavakká alakultak: "Nincs választásod ebben a kérdésben. Az őrzők fizikailag nem kockáztatnak. Pszichológiát kell alkalmaznod, nem erőt az Oht ellen."

"De hogyan alkalmazhatok pszichológiát, ha nem is emberek?" – kérdeztem.

A válasz messziről érkezett. "Mindenki ember, Mr. Griffith."

De a kérdéseim továbbra is maradtak. Az űrlapok, a levelek, a repülőjegy, a különös és titokzatos "periféria", mind egy olyan valóságot alkotnak, ami nem az enyém. És itt egy új feladat várt: egy olyan világ, ami egyre inkább átvette a hatalmat, miközben én csupán próbáltam fennmaradni. A mindennapi élet minden nehézsége, amit egy átlagos ember megélhet, mindennél többet jelentett számomra, de a valóság határai mind közelebb kerültek, elmosódtak.

A hallucinációk nem csupán egy agyi rendellenesség tünetei. A tudatunk, ha elég hajlékony, képes átjárni a valóság és a képzelet határvonalait, és ilyen módon akár egészen új dimenziókba vezethet bennünket. Az idegenek, akikről beszélünk, nem biztos, hogy a hagyományos értelemben vett látogatók. Ők inkább a tudatunk rezgései, formák, amiket mi magunk formálunk. Az űrhajó, a különös, idegen hangok, mind lehetnek az elme szüleményei, amit mi egy egész más módon értelmezünk.

Ami fontos, hogy a valóságot és a hallucinációt ne keverjük össze. Az elme képes csodálatos dolgokra, de ha elveszítjük az irányítást, akkor mindent, még azokat is, akik segíteni akarnak, saját agyunk torzított képeivé alakíthatjuk. Az idegenek elmondták, hogy bármit tegyünk, tartsuk meg a lehető legalacsonyabb profilt. De vajon mit jelent valójában az alacsony profil fenntartása egy olyan világban, ahol minden könnyen elérhető, ahol minden érzékünk közvetlenül befolyásolható? Az a kérdés, hogy mikor tudjuk, hogy a képzelet határain túl valami igazi is vár ránk.

Hogyan építhetünk ki kivételes kapcsolatokat az érintettekkel?
Miként befolyásolják a 2D félvezetők a termoelektromos anyagok teljesítményét?
Hogyan változtatta meg Donald Trump a politikai igazság kérdését?