Rusticus bevezette Marcus Aureliust a stoikus filozófia világába, amikor átadott neki egy példányt Epiktétosz előadásainak magánjegyzeteiből. Marcus később hálásan emlékezett meg arról, hogy Rusticus átadta neki ezeket a feljegyzéseket, amelyek az Epiktétosz tanításait tartalmazták. Ez a pillanat Marcus életében, különösen filozófiai érdeklődése szempontjából talán az egyik legfontosabb volt. Másutt gyakran idéz az Arrianosz által lejegyzett Discourses-ból, így valószínű, hogy ezt a könyvet adta neki Rusticus. Eredetileg nyolc kötet készült belőle, de ma már csak négy maradt fenn. Marcus ezen kívül más, ismeretlen Epiktétoszi mondásokat és szövegeket is hozzárendel, ami arra utal, hogy talán olvasta az eltűnt négy kötetet is. Mégis, egy ideig, talán egészen addig, amíg nem jutott el Marcushoz és udvarához, alig tudott valaki ezekről az írásokból. Arrianosz későbbi kiadásában hangsúlyozta, hogy a Discourses kezdetben csak a legszorosabb barátok körében lett volna terjesztve. Azt mondja: „Nem tudom, hogyan kerültek a nyilvánosság kezébe, sem engedélyem, sem tudomásom nélkül.”

Marcus különösen nagyra értékelte Rusticust a közvetlen és szerény stílusa miatt, amely jellemző volt a stoikus filozófusokra, és éles ellentétben állt a szofisták üres szónoklatával. Különösen egy, ismeretlen dátumú levelet említ, amelyet Rusticus Lucillának, Marcus édesanyjának írt. Ebben a levélben a közvetlen beszédmód, amelyről tudjuk, hogy Lucillát is lenyűgözte, kiemelkedett. A levél Sinuessában, az Appianus úton íródott, amely Róma és Brundisium (a mai Brindisi) közötti összeköttetést biztosította. Rusticus talán a keleti hadjárat után, Arrianosz győzelme után írhatott Lucillának. Az iskolázott rómaiak szokásos módja volt, hogy levelet küldtek előre, értesítve a címzettet érkezésük szándékáról és személyes találkozóra való vágyukról. Marcus ebben az időszakban talán tizenöt éves volt, és már akkor is nagy vonzalmat érzett a filozófia iránt. Ez a levelezés egyszerű és őszinte stílusa nyilvánvalóan megnyugtatta Lucillát, szemben a szofisták szószaporításával. Ennek eredményeként, frissen a háborúból és Arrianosz beszélgetéseiből, Rusticus-t Lucilla bízta meg fiának, Marcusnak, a stoikus filozófia tanításával.

Rusticus-tól Marcus két fontos dolgot kapott, amelyeket nem kapott meg Apollóniustól vagy más stoikus mestereitől. Az első a Discourses egy példánya volt, amelyet Rusticus valószínűleg a keleti hadjáratból hozott vissza, miután személyesen megszerezte egykori parancsnokától. A Discourses tartalmazott valami egészen más típusú stoicizmust, mint amit Marcus eddig tanult. Marcus fő filozófiai tanítómestere ebben az időszakban Apollónius volt, akit Fronto leveleiben is említ. Fronto, egyértelműen tréfálkozva, olyan módon ír Marcusnak, hogy egyesek úgy érezhetik, hogy egy filozófiai előadás többnyire elmélet marad, míg a gyakorlati tudás és a valódi változás az oratóriumban rejlik. Marcus maga is dicsérte Apollóniust, mint aki valóban a stoicizmust képviselte életmódjában, de Fronto vázlatos karikatúrája azt sugallja, hogy Apollónius nem foglalkozott kellőképpen diákjai mindennapi viselkedésével.

Ezáltal Arrianosz és Epiktétosz, különösen a Discourses, Marcus számára nemcsak elméleti tanítást jelentettek, hanem valódi életvezetési irányt. Epiktétosz tanítványait határozottan arra ösztönözte, hogy ne csupán tanuljanak, hanem valóban alkalmazzák a filozófiát a mindennapi életben. Epiktétosz nyelve nem volt annyira kifinomult, mint a szónokoké, de az volt a célja, hogy személyesen alakítsa a tanítványait, kihívás elé állítva őket, hogy szembenézzenek saját hibáikkal és hiányosságaikkal. Az ő filozófiája nem csupán elmélet volt, hanem terápiás jellegű, arra összpontosítva, hogy a diákok belső világát, morális alapjait, és az önálló életvezetéshez szükséges tudatosságot fejlesszék.

Marcus számára különösen hasznos volt Rusticus azon tanítása, hogy a filozófia nem csupán egy elméleti rendszer, hanem egy gyakorlati, személyes önvizsgálat és önfejlesztés eszköze. Rusticus tanítása során Marcus megtanulta, hogy minden filozófiai tanulmány célja az egyén jellemfejlődése, és hogy a filozófia gyakorlatilag segíthet a személyes erősségek és gyengeségek felismerésében és kezelésében. Az epiktétoszi tanítások által Marcus nem csupán teoretikus szinten sajátította el a stoicizmust, hanem egyfajta „szellemi terápiaként” alkalmazta azt saját életében. A stoikus terápiás szemlélet nemcsak a tanulást, hanem a folyamatos személyes munkát is megkövetelte.

Miközben Epiktétosz figyelmeztetett, hogy a filozófia nem mindig kellemes, hanem gyakran fájdalmas, Marcus is megtapasztalta ezt a gyakorlatban. A filozófia tehát nem egy könnyed tanulmány, hanem kemikáliák nélküli „beszélő kezelés”, mely során a tanítványok szembenéznek önmagukkal és változtatni próbálnak hibáikon, hogy egy erősebb, tisztább karakterré váljanak. Rusticus tanítása, különösen a Discourses és a filozófia gyakorlatba ültetése lehetőséget biztosított Marcus számára arra, hogy a stoikus elvek alapján formálja életét és személyiségét.

Miért volt a Parthus háború kulcsfontosságú Marcus Aurelius számára?

Marcus Aurelius uralkodása alatt, a római birodalomnak komoly kihívásokkal kellett szembenéznie, melyek közül az egyik legfontosabb a keleti határon zajló parthus háború volt. Bár a rómaiak már évtizedek óta próbálták megállítani a parthusokat, egy újabb invázió ismételten próbára tette az birodalom erejét. Az események sorozata, amely a parthus Vologases hadjárata által indult, szoros összefonódásban állt Marcus személyes próbáival és a birodalom belső válságaival.

A római történelem egyik legnagyobb politikai és katonai problémáját Vologases támadása jelentette. A parthusok ereje és katonai taktikája, mely a gyors, lovas íjászokra és a páncélozott lovasokra épült, rendkívüli kihívást jelentett a római hadsereg számára. A parthusok legfőbb előnye az volt, hogy a római hadsereg logisztikai és taktikákat illetően hátrányban volt. Az 53-i Carrhaei csata, ahol a rómaiak teljesen vereséget szenvedtek a parthusoktól, mély nyomot hagyott a rómaiak emlékezetében, és Marcus számára is egy állandó fenyegetést jelentett. A parthus kataphrakták, akik nehéz páncélt viseltek, és kétkezes lándzsával vágtak bele a csatába, rendkívüli erejükkel gyakorlatilag lehetetlenné tették a római gyalogság számára a közelharcot. Ezen kívül a híres „parthus lövés” – amely során a lovas hátrafelé fordulva és futás közben is célzottan lőtt – komoly problémákat okozott a római alakzatoknak.

Marcus Aurelius nehéz helyzetben találta magát, hiszen a Tiberis áradása, amely súlyos károkat okozott Róma városában, vallási és politikai problémákhoz is vezetett. A rómaiak szerint, ha a Tiberis elöntötte a várost, az az isteni büntetés jele volt. Az uralkodó kétségbeesetten próbálta megerősíteni politikai pozícióját, miközben próbált választ adni a Parthusok támadására. A háború azonban nemcsak katonai kérdés volt: a politikai döntések, a vallásos szertartások és a közvélemény befolyásolták Marcus döntéseit.

A rómaiak számára a parthusok nem csupán katonai veszélyt jelentettek, hanem azt a félelmet is, hogy elveszítik a keleti határt, amely a birodalom legfontosabb védelmi övezete volt. Ráadásul a parthusok sikeres támadása után, a rómaiak hitelessége is komoly csorbát szenvedett. A szinte tragikus következményekkel járó harcok mellett a római hadsereg morálja is egyre inkább csökkent, amit egy újabb balszerencsés római katonai vezető, Marcus Sedatus Severianus, csapnivaló döntései súlyosbítottak. Ő, egy áltudományos jóslat hatására, elindított egy hadjáratot, amely végül egy teljes római légió megsemmisüléséhez vezetett. Az úgynevezett „arméniai katasztrófa” súlyos csapás volt Róma katonai erejére, és hosszú távon jelentősen hátráltatta a római válaszlépéseket.

A hadjárat váratlan fordulatait nemcsak a parthus katonai előnyei, hanem a belső politikai problémák is kísérték. Marcus Aureliusnak nemcsak a háborút kellett kezelnie, hanem a római vallási és politikai normák védelmét is biztosítania kellett. A rómaiak számára ugyanis nemcsak a háború kimenetele, hanem a császár vallási tekintélye is folyamatos kihívásokkal szembesült.

Fontos, hogy a római és parthus konfliktusok nem csupán katonai összecsapások voltak. A parthusok győzelme nemcsak a római hadsereget, hanem a római politikát és vallási ideológiát is próbára tette. A rómaiak számára a háború folyamatosan annak a kérdését is felvetette, hogy képesek-e megőrizni a birodalom egyensúlyát, amely nemcsak katonai, hanem vallási, gazdasági és politikai értelemben is stabilitást igényelt.

Róma helyzete a Parthusokkal való háborúban tehát nem csupán egy katonai küzdelem volt, hanem egy mélyebb politikai és vallási válság. A római vezetők, miközben igyekeztek megőrizni a birodalom határait, folyamatosan szembesültek a belső feszültségekkel, amelyek veszélyeztették nemcsak a politikai rendszert, hanem a vallási hiedelmek épségét is.

Miért és hogyan téveszthetik össze az emberek a drónokat más repülő eszközökkel?
Hogyan formálta Nixon politikáját az etnikai és faji diskurzus a választási stratégiájában?
Hogyan kezeljük az összetett lekérdezéseket és a NULL értékeket SQL-ben?
Hogyan állítsuk be a feladatok sorrendjét a DAG-ben az Airflow-ban?