Amikor gyermekként megtanuljuk, hogy Jézus szeret minket, hogy Isten teremtette a világot, vagy hogy minden kutya a mennybe jut, ezek a kijelentések egy különleges helyet foglalnak el az igazság spektrumán. Ezek a vallási állítások egyszerre többek és kevesebbek, mint a hétköznapi tények. Kevésbé igazak, mert nem lehet őket logikusan igazolni vagy iskolai dolgozatban alkalmazni, mégis mély érzelmi reakciókat váltanak ki, ha valaki kételkedik bennük. Ez a kettősség megmutatja, hogy a vallás nem egyszerűen tények halmaza, hanem egy olyan társadalmi-kulturális konstrukció, amely más törvények szerint működik, mint a racionális gondolkodás.

Azonban világos, hogy a vallási állítások gyakran ellentmondanak a tudományos megismerésnek és empirikus bizonyítékoknak. Amikor egy vallás tesztelhető állításokat fogalmaz meg, és ezek nem egyeznek meg a szekuláris tudomány eredményeivel, a vallási állítások hamisnak bizonyulnak. Így a vallás vagy téves, vagy pedig a valóságtól elkülöníthetetlenül hamis kategóriájába esik. A modern társadalmak azonban gyakran úgy élnek, mintha ez nem lenne így, anélkül, hogy nyíltan szembenéznének ezzel a ténnyel.

A COVID-19 járvány idején szembetűnő volt, hogy bár politikusok és közéleti szereplők egyaránt imára buzdították a közösségeket, senki sem számolt azzal, hogy az imának tudományos alapú járványügyi modelleket befolyásoló hatása lenne. Az egészségügyi válaszlépések tudományos módszertanra épültek, nem pedig vallási praktikákra. Ennek ellenére a vallás működésképtelenségének elfogadása a nyilvános diskurzusban továbbra is tabu maradt, és a politikai-gazdasági elit körében egyfajta kimondatlan konszenzus volt, hogy ezt nem lehet kimondani.

Ez az őszintétlenség a vallás szerepéről a társadalomban mélyen ártalmas. Egy társadalom nem engedheti meg magának, hogy egy olyan erős és kiterjedt narratívát tűrjön el, amelyben a vallás a valóságértékelés egyik meghatározó forrása marad, miközben a tudományos módszertan egyedül alkalmas a valóság megismerésére. Az olyan elméletek, mint Stephen Jay Gould „nem átfedő hatáskörök” elve, csak megerősítik azt a hamis elképzelést, hogy a vallás legitim ítélkezési területet képviselhet. Amennyiben a tudomány az empirikus világot kezeli, nem marad más a vallás számára, mint a mérhetetlen, megfigyelhetetlen terület. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a társadalom tagjai elfogadják, hogy másoknak hatalmuk van ezen a területen, ami az emberi autonómia korlátozásához vezet.

A „fake news” kifejezés a modern politikai diskurzusban vált ismertté, de valójában régi jelenség, amelynek gyökerei a társadalmi információáramlás manipulálásában, a dezinformáció terjesztésében keresendők. A vallás ezzel párhuzamosan gyakran funkcionál úgy, mint egy, a valóságtól eltávolodott információforrás, amely a hitbe ágyazott dogmák és mítoszok segítségével saját narratíváit erősíti meg, függetlenül azok igazságtartalmától.

Fontos megérteni, hogy a vallás és a tudomány közti ellentét nem csupán elméleti kérdés, hanem mindennapi társadalmi és politikai következményekkel jár. Amíg a vallási meggyőződések elfogadása megkérdőjelezhetetlen, addig a társadalmi döntéshozatalban a racionális, bizonyítékokon alapuló érvek háttérbe szorulnak. Ez akadályozza a tudományos fejlődést és az objektív valóság megértését, ami végső soron a közösségi jólét rovására mehet.

A vallás szerepét a társadalomban ezért nem csupán kulturális vagy filozófiai kérdésként kell kezelni, hanem olyan tényezőként, amely befolyásolja a tudományos és társadalmi diskurzus hitelességét és hatékonyságát. Ennek tudatosítása segíthet abban, hogy a jövőben a döntéshozók és a társadalom tagjai tisztábban lássanak a vallás és tudomány viszonyában, és az előbbi szerepét a valóságkeresésben megfelelő keretek közé szorítsák.

Miért fogadták el a keresztény nacionalisták Donald Trumpot, miközben az alapvető vallási értékekkel szembemenő tetteket hajtott végre?

A legutóbbi felmérések, például a 2020 márciusában publikált kutatás, meglepő eredményeket hoztak, amelyek szerint a fehér evangéliumi protestánsok 60%-a úgy vélte, hogy Donald Trump "morálisan tisztességes", 70%-uk pedig "őszintének" tartotta, annak ellenére, hogy a fősodratú tényellenőrzők az első három évében mintegy egy hitelesen hamis állítást találtak minden egyes ébren töltött órájában. Ami még ennél is meglepőbb, hogy 64%-uk szerint Trump "nagyon" vagy "valamennyire" vallásos. Ha ezt az adatot a legelkötelezettebb hívei – a keresztény nacionalisták – tükrében vizsgáljuk, az eredmények szomorúak, de ha figyelembe vesszük Trump erkölcsi, őszinte és vallásos alapvető hiányosságait, akkor ezek az eredmények még inkább zűrzavarosak.

Ahhoz, hogy valaki még mindig őszinte közvetítőként tekintsen Trumpra, hajlandónak kell lennie teljesen elvonatkoztatni a valóságtól, hogy megőrizze saját világnézetét. Az őszinteség és a vallásosság az evangéliumi hívők számára központi elemei a vallásos elköteleződésnek, mégis Trump esetében ezek az értékek teljes mértékben ellentmondásban állnak a viselkedésével. Trump kereszténységhez való viszonya egy kényelmes szövetség, amelyet sem ő, sem a keresztény nacionalisták nem látszanak különösebben imádni. Trump nemcsak hogy nem értékeli a vallásos szertartásokat, hanem az ilyen eseményeken való részvételét is inkább kényszernek érzi, mintsem valódi vallási elköteleződésnek. A keresztény nacionalisták pedig, bár elnézőek Trump társadalmi és erkölcsi hiedelmeivel, nem hajlandóak elnézni, ha trágár nyelvezetet használ.

Trump számára a kereszténység csupán egy politikai eszközként szolgál, amelyet a saját érdekeinek és céljainak megfelelően alakít. Ő maga, ha őszintén végiggondoljuk, inkább ateista, mintsem vallásos személy. Ennek számos jele van: kezdve a bibliai idézetek félremondásától, egészen a National Prayer Breakfasten való viselkedéséig, amely inkább tűnt egy könnyed szórakoztatónak, mintsem vallási eseménynek. Trump számára a vallás nem több, mint egy politikai eszköz a keresztény hívek és a vallási szélsőségesek támogatásának elnyerésére, miközben a vallásos értékekhez való valódi elköteleződés teljesen hiányzik.

Azonban fontos kiemelni, hogy nemcsak Trump és vallási közélete, hanem az amerikai kereszténység politikai kapcsolata is kérdéseket vet fel. Az evangelikális keresztények politikai céljainak középpontjában gyakran a szexizmus, homofóbia, transzfóbia és vallási xenofóbia állnak, amelyek nemcsak a keresztény vallás által motiváltak, hanem azok is, akik ezen értékek nevében igyekeznek politikai hatalmat szerezni. A keresztény lobby tevékenységei során ezek az elemek gyakran háttérbe szorítják azokat az elveket, mint a szegények segítése vagy a társadalmi igazságosság, amelyek egyébként keresztény tanításokban központi szerepet kapnak. Ennek következményeként Trump hódító politikai kampányát is gyakran övezte rasszizmus és más előítéletek, amelyek pontosan megfeleltek a keresztény nacionalisták elvárásainak.

Trump, aki mindig is a materiális gazdagságra és önelégült életmódra koncentrált, nem mutatta a keresztény vallás szellemiségét, amely az alázatot, az önmegtartóztatást és a mások iránti szeretetet hirdeti. Azonban a vallási közösség egy jelentős része számára ez nem volt akadály, hogy támogassák őt, hiszen az egyes vallási csoportok valódi vallásosság helyett inkább politikai hasznot és identitást láttak benne.

Mindezek fényében nem szabad elfelejteni, hogy a kereszténység fogalma önállóan nem a morális tökéletességet jelenti. A kereszténység nem elvárja, hogy minden híve tökéletesen élje meg az erkölcsi normákat, hanem inkább a vallásos hit és elköteleződés kérdése, amit nem lehet kizárólag erkölcsi mércék alapján megítélni. Trump esetében tehát a probléma nem abban rejlik, hogy nem éri el a keresztények által vallott erkölcsi tökéletességet, hanem abban, hogy soha nem is érezte magáénak azt az eszményt, amit a keresztény vallás képvisel.

Trump elnöksége alatt egyértelművé vált, hogy a keresztény nacionalizmus politikai céljainak megvalósításában nem a vallási hűség volt az elsődleges motiváció. Inkább egy olyan közös érdekképviselet alakult ki, amely összekapcsolta őt a keresztény jobboldal által képviselt előítéletekkel és sztereotípiákkal. A keresztény értékek védelme, amelyet a vallási lobbik hirdetnek, gyakran elfedte azokat a kérdéseket, amelyek valóban fontosak a társadalom számára, és amelyek a kereszténység tanításainak valódi megértésére építenek.

Hogyan viszonyulnak a vallási vezetők a járványhoz? A vallásos vezetés felelőssége és a közegészségügyi aggályok

A keresztény egyházak történelme során mindig is jelentős szerepe volt a vallási vezetőknek, különösen a válsághelyzetekben, amelyek próbára tették a hívek hitbéli megingásait és lelki ellenálló képességét. Az egyházak gyakran a vallási megváltásra és lelki vigaszra helyezik a hangsúlyt, különösen olyan időkben, amikor a társadalom külső fenyegetésekkel szembesül, mint például a járványok vagy háborúk. A COVID-19 világjárvány azonban különösen éles ellentmondásokat hozott elő az egyházak és a közegészségügyi szakemberek között, és egyes vallási vezetők reakciói komoly társadalmi vitákat váltottak ki.

A görög ortodox és katolikus egyházak, annak ellenére, hogy évszázados szakadékok húzódnak közöttük, egy dologban egyetértenek: a vallásos szertartások és az Istenhez való hűség gyakorlása minden másnál fontosabb. Lengyelországban Andrzej Dzięga érsek hasonló véleményt fogalmazott meg, mikor arra buzdította a híveket, hogy ne hagyják magukat elriasztani a járványtól, hanem vegyenek részt a szertartásokon és a szentáldozásban. Ő is úgy vélekedett, hogy „Krisztus nem terjeszti a kórokozókat és vírusokat”, és a világjárványt Sátán műveként értelmezte, akinek célja, hogy elvonja az embereket a templomoktól és a vallásos közösségtől. Ez a szemlélet különösen figyelemre méltó volt, hiszen arra a veszélyes következtetésre juthatott, hogy a közegészségügyi óvintézkedések – például az önkéntes karanténba vonulás – Sátán szándékai szerinti cselekedetek. Így a vallási vezetők nemcsak a járványt, hanem a vallási szertartásokon való részvételt is a vallási elköteleződésük tesztjének tekintették.

Hasonlóan hevesen reagált a helyzetre Charles Pope, a washingtoni Holy Comforter-St. Cyprian templom plébánosa, aki kritikusan nyilatkozott a katolikus templomok zárásáról az Egyesült Államokban. Pope szerint az egészségügyi aggályokat nem szabad előbbre helyezni a lelki egészségnél, és arra figyelmeztetett, hogy a hit és a vallásos szertartások fontossága nem csökkenthető le a világjárvány miatt. Bár a vallási eszme és a hitre való elköteleződés szoros összefonódása mindig is része volt a keresztény tanításnak, Pope kritikája valójában nem más, mint egy erőteljes felszólítás arra, hogy a hívek és vallási vezetők ne engedjék, hogy a „szekuláris” hatóságok felülírják vallásos kötelességeiket.

Ebben az összefüggésben azonban fontos megemlíteni, hogy a vallási vezetők és a hívek közötti felelősségvállalás nem mindig esik egybe a tudományos és közegészségügyi ismeretekkel. St. Charles Borromeo példáját említve Pope a XVI. századi milánói pestis idején tanúsított bátorságot hozza fel, mint pozitív példát arra, hogy a vallási vezetőknek a legnehezebb időkben is a közösségük mellett kell állniuk. Borromeo példája valóban figyelemre méltó, hiszen a világjárvány idején ő nemcsak a hívekkel maradt, hanem aktívan gondoskodott róluk, miközben a világi hatóságok elhagyták a várost. Azonban ma, a modern orvostudomány és a fertőző betegségekről szerzett tudás fényében Borromeo cselekedetei, amelyek a „fertőző levegő” elkerülésére irányultak, már más megítélés alá esnek. A mai vallási vezetőknek nem csupán a lelki erőforrásaik, hanem az egészségügyi ismereteik is rendelkezésre állnak, és ezek ismeretében kell felelősséget vállalniuk tetteikért.

A vallási intézmények és a közegészségügyi hatóságok közötti feszültség nemcsak a katolikus egyházakra, hanem más vallási közösségekre is jellemző volt. Például a Hobby Lobby céget és más vallásos vállalkozásokat is aggasztotta, hogy a kormányzati intézkedések, mint a kényszerű boltbezárások, sérthetik vallási meggyőződésüket. A Hobby Lobby vezérigazgatója, David Green, egy levélben kifejtette, hogy Isten irányítja a cég jövőjét, és hogy a vállalat számára a járvány nemcsak gazdasági válság, hanem vallásos próbatétel is. Bár a cég késlekedett a boltok bezárásával, a helyi rendőrség kénytelen volt közbelépni, hogy megakadályozza a zárva tartás elhanyagolását. A Hobby Lobby esetében, ahogyan más vallásos vezetőknél is, a személyes vallásos hit és a közösségi felelősségvállalás közötti határvonal nem mindig volt egyértelmű, különösen akkor, amikor a közegészségügyi aggályok kerültek előtérbe.

A járvány idején a vallási vezetők által képviselt, gyakran eszkatológikus szemlélet, amely a járványt mint isteni próbát értelmezte, komoly társadalmi és politikai vitákat váltott ki. A vallási közösségek számára a hit gyakorlása és a közösséghez való tartozás érzelmi szükségletei nemcsak a testi egészség, hanem a lelki jólét szempontjából is kiemelkedően fontosak. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen megközelítések nemcsak vallási, hanem társadalmi és gazdasági hatásokkal is járnak, amelyek befolyásolják a közösségek biztonságát és egészségét. A vallási vezetők felelőssége tehát nemcsak abban áll, hogy megőrizzék a hívek hitbéli elkötelezettségét, hanem abban is, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek mind a lelki, mind a testi jólétet szolgálják.

Miért fontos megérteni a vallási intézmények pénzügyi előnyeit és kihívásait a mai társadalomban?

A vallási intézmények, mint a templomok és egyházak, sok szempontból különleges helyet foglalnak el a társadalomban. Az adómentesség, amelyet gyakran élveznek, szoros összefüggésben áll azzal, hogy „egyházak”, tehát vallási célú intézmények, azonban gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon valóban indokolt-e mindez. Az egyházak és vallási szervezetek, ha saját érdekeikről van szó, hajlamosak hangsúlyozni ezt a különleges státuszt, ám ha a kérdéses intézkedések hátrányos hatással vannak rájuk, akkor az adókedvezmények, jogi kivételek gyakran „elfelejtődnek”. Valójában, ha a vallási intézményeket egyszerű nonprofit szervezeteként kezelnék, a világ szinte minden szekuláris csoportja támogathatná a javaslatot, míg minden vallási szervezet ellenezné azt. Ez azért van, mert a vallási intézmények nem az egyenlőséget keresik, hanem a különleges kivételezést, amely lehetővé teszi számukra, hogy elkerüljék a szekuláris szabályozásokat és adókat.

A vallási intézmények pénzügyi rendszere, különösen az egyházak gazdasági előnyei, gyakran szembesülnek a közvélemény kritikájával. Az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházak nemcsak vallási közösségeket építenek, hanem hatalmas gazdasági entitásokat is. A templomok és egyéb vallási szervezetek egyre inkább elismertek, mint társadalmi és gazdasági hatalommal rendelkező intézmények, amelyek hatással vannak az állami politikákra is. Például a templomok adókedvezményei, vagy éppenséggel azok a jogi kivételek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy mentesüljenek bizonyos kötelezettségek alól, gyakran nem csak vallási célokra vonatkoznak, hanem egyéb, nem vallási jellegű pénzügyi előnyökhöz is vezetnek.

Az amerikai példák különösen megdöbbentők, ahol több vallási vezető egyre inkább vállalkozássá alakítja át egyházi tevékenységét. Az olyan híres televangelisták, mint Creflo Dollar, akik több tízmillió dollárt költenek luxusrepülőgépekre, valamint az olyan prédikátorok, mint Kenneth Copeland, akik privát repülőteret üzemeltetnek, minden bizonnyal sok kérdést felvetnek a vallás és a pénz kapcsolatáról. Az adómentesség jogának kihasználása, miközben óriási anyagi javakat halmoznak fel, erősíti a szekuláris társadalom kritikáját, hogy egyes vallási vezetők nem a hitet, hanem a pénzt keresik.

Ezek a példák a vallási intézmények pénzügyi és jogi helyzetének komplexitására mutatnak rá. Az egyházak jogi kivételezései és adókedvezményei gyakran elérhetik azt a pontot, hogy kétségessé válik, vajon valóban vallási célokra vagy inkább üzleti és politikai érdekek szolgálatában állnak. A vallás és a gazdaság határvonalai elmosódnak, és egyre több vitát váltanak ki az olyan vallási vezetők, akik kihasználják ezt a jogi státuszt saját személyes gazdagodásuk érdekében.

A közvélemény számára fontos, hogy tisztában legyen azzal: a vallási intézmények nemcsak spirituális szereplők, hanem jelentős gazdasági entitások is. Az egyházi adómentesség, a közpénzekhez való hozzáférés és az állami támogatás kérdései nem csupán vallási, hanem jogi és társadalmi problémákká is válnak. Ahhoz, hogy megértsük a vallási intézmények szerepét a mai társadalomban, figyelembe kell venni, hogy a vallásnak nemcsak spirituális, hanem gazdasági és politikai vonatkozásai is vannak. Az egyházi vezetők által végzett gazdasági tevékenység, különösen amikor azt magánérdekek szolgálatába állítják, alapvetően átalakítja a vallás társadalmi szerepét.

A COVID-19 vírus és vallási magyarázatok: Isten haragja vagy a sátán műve?

A koronavírus-járvány terjedése világszerte számos vallási vezetőt arra ösztönzött, hogy próbáljanak teológiai értelmet adni az eseményeknek. Sokan Isten haragját látták benne, míg mások a sátán keze munkájának tartották a világjárványt. E szempontok mentén vallási vélemények sokasága alakult ki, és bár a felfogások különböztek, az alapvető motívum mindig ugyanaz volt: a világ valami vallási vagy erkölcsi hiba következtében szenved.

A katolikus egyház vezetője, Ferenc pápa, bár nem fejezte ki egyértelműen, hogy Isten okozta volna a járványt, de megerősítette, hogy a betegség egyfajta figyelmeztetés a világ számára, amely elfeledkezett a vallási értékekről. A pápa szavaiban ott volt a szubtilis utalás a hit és az erkölcs visszaállításának szükségességére. A másik oldalon Franklin Graham, az evangélikus kereszténység egyik legismertebb alakja, már jóval direktebb módon állította, hogy a vírus Isten haragja, egy büntetés az emberek bűneiért. Ő a következőképpen fogalmazott: „Az ember elfordult Istentől, vétkezett ellene, és kérnie kell Isten bocsánatát…”

Míg a pápa és Graham tehát inkább egy isteni büntetést vizionáltak, voltak, akik inkább sátáni eredetű magyarázatokat keresettek. Perry Stone, aki nemcsak vallási vezető, hanem internetes mémként is ismertté vált, a pandémia kapcsán egyenesen a Sátán művének tartotta a vírust. Szerinte a vírus célja, hogy elpusztítsa az idősebb embereket, akik az evangéliumi hit alapján állnak, és akik nem hajlandóak elfogadni a „Fenevad bélyegét”. Stone elmélete azzal a meggyőződéssel párosult, hogy a társadalom egyes csoportjai, amelyek hajlandók a szocialista eszméket elfogadni, úgy vélik, hogy az idősebb generációkat el kell távolítani a társadalomból, mivel azok képesek megakadályozni a világ végső átalakulását.

A vallási közösségek számára a vírus nemcsak egészségügyi, hanem vallási próbatétel is volt. A kérdés, hogy Isten vagy a Sátán áll a járvány mögött, alapvetően nemcsak a teológiai és vallási világkép kérdése, hanem mélyebb társadalmi és politikai feszültségeket is tükröz. A keresztény hitélet képviselői közül sokan az egész helyzetet arra használták, hogy az amerikai politikai és társadalmi klíma sajátos, vallásos értelmezését erősítsék meg.

Pat Robertson, a híres keresztény televíziós személyiség, például nemcsak a homoszexualitást, hanem a válásokat, abortuszokat és az ateizmust is Isten büntetéseinek tekintette. A 700 Club című műsorában Robertson kifejtette, hogy a COVID-19 a bűnök, mint például a melegek házassága és az abortusz, következményeként jelent meg a világban. Robertson ezen elméletei nem csupán vallási kérdések voltak, hanem szoros kapcsolatban álltak a politikai és társadalmi diskurzusokkal, melyek sokszor elterelték a figyelmet a tényleges egészségügyi problémákról.

Más vallási vezetők, mint E.W. Jackson, nem a vírus okát kutatták, hanem inkább a lehetőséget látták benne, hogy elítéljék a homoszexuálisokat, mégpedig a „Homovírus” elnevezéssel, utalva arra, hogy a társadalmi bűnök, mint a szexuális kisebbségek elfogadása, közvetve hozzájárulhatnak a világjárványokhoz.

A járvány következményeként végzett vallási magyarázatok sok esetben figyelmen kívül hagyták a tudományos megközelítést és az objektív adatokat, helyette inkább a vallásos hit és a társadalmi-politikai narratívák hatására próbálták megmagyarázni a történéseket. Ezzel szemben a kereszténység szélesebb közösségeiben is egyre nagyobb a tudományos és vallási megközelítések közötti párbeszéd igénye.

Egy ilyen eseménysorozat figyelembevételével érdemes hangsúlyozni, hogy az ilyen vallási válaszok, amelyek a világjárványt isteni büntetésként vagy sátáni cselekedetként értelmezik, nemcsak vallási kérdéseket vetnek fel, hanem szélesebb társadalmi, politikai és erkölcsi diskurzust is generálnak. Az egyes vallási vezetők véleményei azt mutatják, hogy a vallási közösségek, különösen a kereszténység esetében, milyen erőteljesen képesek a világjárványt saját politikai és vallási narratívájuk eszközeként használni. Mindez nemcsak a vallási és politikai hatalom kérdéseit érinti, hanem rávilágít arra is, hogy a vallásos magyarázatok sokszor a szociális problémákat, mint a szegénység, a kirekesztés vagy a kisebbségek jogai, figyelmen kívül hagyják, miközben a társadalmi bűnöket hibáztatják a járványok terjedéséért.

Mi rejlik a városban, ahol a láng énekel?
Hogyan készítsünk és konzerváljunk házi gyümölcslekvárokat a gyümölcsök ízének és minőségének megőrzésére?
Miért felelős Amerika a globális felmelegedésért?
Hogyan jelenik meg a nőiesség és a testiség az IT című filmben?