Az élet megjelenései… Az ember meghalt, és már nem jelent mást, mint a tőke rituáléját.” Marlon Brando így improvizált többé-kevésbé ugyanabban az időben az Apocalypse Now (1979) forgatásán. Az a „borzalom”, amiről Kurtz ezredes motyog, valójában egy olyan tünet, aminek ő maga is a részévé vált, és éppen ezért vágyik rituális megölésére, hogy maga alá temesse a termelés körülményeit, lezárva ezzel a gazdaság-halál ciklusát. A kortárs jövőképek, legyenek azok gazdasági, etikai vagy technológiai vonatkozásúak, ennek megfelelően egy életgazdaságot vázolnak fel, amelynek elsődleges feladata, amint Achille Mbembe írja, az „élet tartalékainak” megteremtése. Egy vékony szál – összefoglalva: az idióta ott áll a nyilvánosság előtt, mint az őszinte kezdet misztériuma, mint a művészet, mint a gyermeki mániákus, mint a beépített Schweiki végrehajtó, a második szerepében, mint belső ellentmondás, vak pusztítás vagy metafizikai zűrzavar tünete, amint azt a középkori bolondok hajója ábrázolja. E két világot analitikusan el lehet különíteni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek egyesülhetnek, átfedhetnek vagy ingadozhatnak: „És mégis egy vékony szál köti össze a két idiótát, mintha az elsőnek meg kellett volna veszítenie az észét, hogy a második újra felfedezze, amit az előző, azzal, hogy elnyerte, előre elveszített” (Deleuze és Guattari). A kapcsolat bonyolultabb, mint amit a szál képe sugall. Az idióta a társadalmat, a gondolkodást és a történelmet ugyanúgy összeköti, mint ahogyan fel is oldja őket.

Az idióta állapotában való elmélyedés nem csupán egy filozófiai gyakorlat, hanem a társadalmi és történelmi gondolkodás egyik alapvető kritikai mozzanata. Az idióta a társadalom működésének legmélyebb, legegyszerűbb mintázatát tükrözi, ami elkerülhetetlenül összefonódik a társadalom komplex struktúráival. Musil szerint az idióta gondolkodása abban rejlik, hogy az elme nem képes átfogni a világot a bonyolult fogalmak vagy absztrakciók révén. Egy egyszerű, de rendkívül jelentős gondolkodásmód ez, amely mintegy kiemeli a világ legmélyebb alapjait – ez pedig a társadalom működésének alapvető mechanizmusait tükrözi vissza.

Az idióta fogalmának felfogása nem csupán pszichiátriai vagy kulturális kérdés, hanem ontológiai jelentőséggel bír. Az idióta nem csupán egy sztereotipikus karakter, aki nem képes felfogni a világ összetettségét, hanem ő az, aki a legegyszerűbb formákban érti meg a világot, és ezzel éppen a legnagyobb igazságokat tárja fel. A szellemileg egyszerűek és a költők – akik egyfajta szellemi idióták – között gyakran nem látható különbség van, hiszen mindkettő az alapvető valóságokhoz kapcsolódik, anélkül hogy a bonyolult, intellektuális elvonatkoztatások elvonatkoztatnák őket.

Flaubert és a családi idióta fogalma egy újabb példája annak, hogyan képes az „idióta” felfedni a valóság legprimitívebb rétegeit, egy olyan mentális állapotot, amely a legegyszerűbb koordináló kötőszavakig korlátozódik. Flaubert „családi idiótája” egyszerűségében épp a valóság elsődleges elemeit rögzíti, és ezáltal hozzájárul az úgynevezett modern „érdektelen” regény kialakulásához. Az idióta nem válik zseniális személyiséggé, hanem inkább az idióta külső megnyilvánulása hozza elő a benne rejlő belső idiótát, amely művészeti teljesítményként jelenik meg. Így a nyelvet, amelyet ő a legprimitívebb módon értelmez, a regény írásának alapvető eszközeként használja.

A társadalom és az emberek viszonyát a „balgaság” és a „közönségesség” fogalmain keresztül kell megérteni. Musil szerint az idióta gondolkodása a világ alapvető rendjének felfedezése, és ennek megértéséhez az egyszerűség elve szükséges. A világ bonyolultsága és a társadalom működése úgy ábrázolható legjobban, ha visszatérünk a legmélyebb alapokhoz, az egyszerűséghez és az „idióták” gondolkodásához, akik közvetlen kapcsolatban állnak a valóság legnyersabb formáival. A társadalom működése nem a bonyolult gondolkodás terméke, hanem az, ami elérhető a legegyszerűbb elme számára.

Miért az idióta valósága a legbonyolultabb kérdés?

Az idiótikus valóság fogalma nem csupán egyfajta filozófiai játék vagy értelmetlen gondolat. Az idióta a valóságot egy különös és egyedülálló módon érzékeli, ami alapvetően különbözik a hagyományos, racionális megértéstől. Richard Sennett „az intimitás tyrániájáról” beszélve egy olyan társadalmi helyzetet fest le, amelyben az emberi kapcsolatok és tapasztalatok helyét átveszi a korlátlan, mindent elnyelő közvetlenség. Az idióta nem az „autentikus élmény” birtokosa, hanem inkább az élmény és gondolat lehetetlenségének szembesítője, mivel a valóság egyszerűségében maga a gondolkodás szükségessége is megkérdőjeleződik.

Jean Dubuffet szavaival élve: „Minden, ami létezik, ott van.” Ez a kijelentés a valóság abszolút áramlásának, a létezés teljesen immanens és meghatározott mivoltának alapját képezi. A valóság már jelen van, és semmi nem jöhet létre, ami nincs ott. Wittgenstein taoizmusa, a teljes pozitivizmus és Meillassoux „minden létező a világ része, mert csak neki tartozik” nézete mind azt sugallják, hogy a világegyetem egy olyan hely, ahol a dolgok nem egyszerűen „megjelennek”, hanem egy azonosítható, de megértetlen szükségszerűségként vannak jelen. A világot nem egy külső hatalom alakítja, hanem az összes lehetőség immanens, belső törvényszerűsége révén.

Az idióta világában nincs transzcendencia; ez a világ fantasztikus és szuperhősökhöz hasonlóan olyan, amelyben a „minden új dolog” hatása nem abból ered, hogy valami külső valóságból származna, hanem a maga valóságában létezik, mint a rendeltetésük szerint létező entitások. A szerencse és a szükségszerűség keveredése, amely mindennek megjelenését kíséri, olyan, mint amikor egy új világ születik, anélkül, hogy transzcendens hatalom kényszerítené arra, hogy az új valóságot alakítja.

Az idióta nem ismeri a létezés hagyományos értelmezéseit, hanem inkább egy „szubjektív” értelmetlenségben él, ahol minden rendben van anélkül, hogy bármi is indokolná ezt a rendet. Jean-Luc Rosset, aki a Platóni koncepciók köré építi filozófiai megközelítését, azt állítja, hogy a transzcendentális extázis, mint a valóságot elérő alapvető belépőpont, az ideális állapotot jelenti, amelyet az idióta tapasztal meg. Az ideális valóság eléréséhez nem szükséges sem a tudás, sem a logikus struktúrák megértése, mivel az idióta magát a valóságot egyszerűen, közvetlenül éli meg. Az „idiótikus valóság” tehát nem egy külső, tudatosan irányított tapasztalat, hanem az a szint, amely a mindennapi élet apró egyediségeiben mutatkozik meg.

Ez a különleges perspektíva különösen akkor válik világossá, amikor a társadalmi valóságot vizsgáljuk, különösen a politikai és társadalmi rendszereket, amelyek gyakran nem veszik figyelembe az egyedi, de mélyen valóságos jelenségeket. A forradalom vagy a politikai spontaneitás, mint Rosa Luxemburg vagy Hannah Arendt elképzeléseiben, a közösségi improvizációs dinamizmus, amelyet a társadalom alsóbb rétegei is értékelnek, nem szükséges, hogy mindig logikusan elrendezett vagy szabályozott legyen. Az idióta valósága nem csupán a forradalom megélését jelenti, hanem minden olyan pillanatot, amikor az új és a váratlan az aktuális helyzet részeként jelentkezik. Ez a társadalom igazi ereje: az a képesség, hogy a szükségszerűség és a váratlan egyszerre létezhetnek, összefonódva.

A valóság tehát nem egyedülállóan objektív vagy mérhető fogalom, hanem olyan, amelyben az egyediséget és az élmény szubjektív vonásait nem lehet teljes mértékben leírni. Henri Bergson példája az egyedi toronyóráról, amelynek minden egyes ütése különböző, bár külsőleg azonosnak tűnik, jól szemlélteti azt a folyamatot, amikor az idő minden pillanata egyedülálló és megfoghatatlan marad. Az idióta számára az ilyen tapasztalatok egyszerűen a valóság természetes részei, amelyek a legbonyolultabb filozófiai kérdések előszobájaként szolgálnak.

A tulajdonjog is ilyen sajátos, idiótikus fogalom. A valóságban való birtoklás nem csupán a tárgyak megszerzését jelenti, hanem a tulajdon fogalma önálló, leírhatatlan egységet alkot. Amikor valaki új dolgot vásárol, az arca nem csupán örömet, hanem annak az érzését is tükrözi, hogy a valóság valami más, valami egyedi lett. A tulajdon tehát nem egyszerűen egy dolog birtoklása, hanem egy olyan tapasztalat, amely magában hordozza a valóság idiótikus aspektusát, amit nem lehet teljes mértékben kifejezni.

A valóságot az idióta szemszögéből nézve nem lehet összegző vagy pontos algoritmusokkal meghatározni, ahogyan azt Pierre Bourdieu is jelezte, amikor a társadalmi osztályok esztétikai ízlését tanulmányozta. Az esztétikai választások, ízlések és eszmék nem csupán a társadalmi környezetből származnak, hanem a mindennapi tapasztalatok ezen idiótikus aspektusa révén válnak szerves részévé a társadalom fejlődésének.

Hogyan válunk a világ ideológiai zombijaivá? A kapitalista totális társadalom mechanizmusai

A technológiai fejlődés és a társadalmi struktúrák összefonódása napjainkban különleges figyelmet érdemel. A kapitalizmus totális rendszere olyan szinten határozza meg a mindennapi életet, hogy az emberek gyakran nem is képesek észrevenni, milyen mélyen beágyazódott a létükbe. A híres filozófus, Heidegger által vázolt "planetáris uralom" és a zombik valamint a klónok, mint a kapitalizmus metaforái segítenek abban, hogy jobban megértsük a jelenlegi globális helyzetet. A zombik, akik nem csupán a filmek világában léteznek, hanem társadalmi metaforaként is, az emberi létezés legmélyebb kérdéseit feszegetik.

A zombik nem egyediek, és nincsenek társadalmi közösségük, így az ő képükbe is belefér a kapitalista fogyasztói társadalom egy furcsa ábrázolása. A zombik vándorlása a plázákban, mint a Dawn of the Dead (1978) filmben, tükrözi azt a helyzetet, ahol az emberek tömegesen, egyedül, mégis együtt hajtják végre ugyanazokat a cselekedeteket: vásárolnak, fogyasztanak, mindezt egy soha véget nem érő vágyakozásban, miközben saját identitásukat elnyomják. A zombik kétségbeesett vágya arra, hogy a civilizált világ felszínére törjenek, hogy elpusztítsák párhuzamos családjaikat, éppúgy a modern társadalom alapvető igazságtalanságait és ellentmondásait tükrözi.

A klónok, akik a tudományos fantasztikum műfajában gyakran a "lélek nélküli" emberekként jelennek meg, egy másik aspektust képviselnek: ők a technológiai utópiák szimbólumai. A Star Trek című sorozatban a gépi lény, Data például állandóan felfedezi az emberi érzelmeket, anélkül hogy valóban érezné őket. A klónok tehát nem rendelkeznek valódi személyiséggel, és tudatosan nem formálják meg önálló identitásukat. Ők is a társadalmi mechanizmusok áldozatai, akik nem a saját választásaik alapján léteznek, hanem egy olyan világban, ahol a technológiai fejlődés és a pénz határozza meg létezésüket.

A kapitalista társadalom kettős jellege abban rejlik, hogy egyszerre jelen van a legnagyobb egyéni differenciálódás és a teljes homogenizálódás is. Míg a gazdag milliárdosok számára a világ egy magánterület, amelyet meg kell szerezniük, a többi ember számára a "boldogság" az absztrakciók világában válik elérhetetlenné. A kapitalizmus eszkatológiai végletekig eljutott: egyesek mindent feláldoznak, hogy a "végén" győzzenek, míg a többiek számára nem marad más, mint a saját fogyasztói igényeik kiszolgálása.

Ez a kettősség a "boldog idióta" fogalmában testesül meg: a kapitalizmusban mindegyik ember számára ott van a lehetőség, hogy különleges legyen, ugyanakkor ebben a különlegességben elveszíti a valódi identitását, hiszen mindenki csak az általa "eladható" termékké válik. A klónok és zombik metaforái tehát nem csupán a filmek szintjén léteznek, hanem a társadalom valós mechanizmusait is tükrözik. A zombik mint társadalmi metaforák a kapitalizmus utópisztikus vízióját öntik formába: miközben az emberek egyedinek vallják magukat, valójában egy elidegenedett, homogén társadalomban élnek, ahol mindenki ugyanazokat az eszméket képviseli, ugyanazon termékeket fogyasztja, és ugyanúgy reagál a piaci impulzusokra.

A szórakoztatóiparban mindennapossá vált klónok és zombik nemcsak egyszerű filmkarakterek, hanem a kapitalizmus két szemben álló mechanizmusának élő szimbólumai. A gazdaságban és a politikában egyre inkább megjelenik a magányos egyedüli túlélő, aki bármilyen eszközzel, akár mások tönkretételével is megpróbálja megnyerni a "játéknak" nevezett versenyt. Ez az eszkatológiai mechanizmus, ahol az emberi kapcsolatok elvesznek és mindent a pénz határoz meg, a zombik világában valósul meg, ahol a túlélés érdekében már semmi sem számít, csak az egységes tömegben való beolvadás.

A "boldog idióta" elmélete a modern társadalom abszurditásának legmélyebb magjait tárja fel. A jelenben élő emberek tömegei képesek egyéni önállóságot kialakítani, de valójában mindannyian egy ugyanazon rendszer foglyai vagyunk, amely az identitásunkat nem a személyiségre, hanem a fogyasztásra és a piaci logikára alapozza. Az egyes ember egyedisége és a globális homogenizálódás közötti feszültség az, ami meghatározza a modern társadalom ideológiai "zombi" állapotát, ahol a társadalmi és politikai formációk mindegyike áldozatul esik a kapitalizmus mindent elsöprő hatalmának.

A jövőben elérhetővé váló technológiai vívmányok és a gazdaság egyre inkább a uniformizációra törekszik, de mindeközben megjelenik egy másik paradoxon is: a sajátos egyediség mind jobban kifejeződik a globális fogyasztói közegben. A világ egyre inkább úgy működik, mintha mindannyian egyediek lennénk, de a "másolás" és "klónozás" folyamatában mégis elkerülhetetlenül egyformák vagyunk.

A tömeg elmebeli hatása a társadalomra: Miért a butaság vált uralkodóvá?

A modern társadalom számos paradoxonon alapul, amelyek közül talán a legmegdöbbentőbb a tömeg elmebeli hatása, amely a butaságot mint szociális és politikai erőt emeli ki. A tömegek hatalma nemcsak a politikai döntésekre gyakorol befolyást, hanem mindennapi életünkre is. A közbeszéd leegyszerűsödése, az önkényes igazságok elterjedése és a manipuláció lehetősége mind tükrözik azt a kulturális és szellemi térképet, amelyet a butaság ural. Az emberek és a társadalom kollektíven egy olyan eszmerendszerbe csúsznak, amely nemcsak, hogy nem ismeri fel a komplexitást, hanem fel is mondja azt, egy egyre erősebb, egyszerűsített narratívát keresve.

Ezt a jelenséget már régóta figyelték a filozófusok, társadalomtudósok és írók. George Orwell politikai írásai, mint például „Politics and the English Language”, világosan rávilágítanak arra, hogyan válhat a nyelv a manipuláció eszközévé. Az elbutulás egy új szintre emelkedik, amikor a politikai diskurzust, a társadalmi kommunikációt és végül a közösségi életet egy olyan világ uralja, ahol az egyszerűsíteni kívánt üzenetek dominálnak.

A társadalom tömegei hajlamosak arra, hogy elutasítsák a bonyolult gondolkodást és a mélyebb, kritikus elemzést, miközben hajlamosak elfogadni a könnyed, de végzetes illúziókat. A filozófusok, mint Ortega y Gasset a „Tömegek lázadása” című munkájában figyelmeztettek arra, hogy az egyszerűsített igazságok és a butaság előretörése súlyosan aláássa a társadalom szellemi fejlődését. A tömeg hatalma nem csupán a politikai világban, hanem a gazdasági, szociális és kulturális terekben is manifesztálódik. Az a társadalom, amelyet a tömegek és a butaság irányítanak, képtelen arra, hogy megértse a komplexitást és az egyediséget.

A modern világ egyik legnagyobb kihívása a gazdasági és technológiai rendszerek gyors ütemű fejlődése. A társadalomra gyakorolt hatásuk azonban kétélű: egyfelől hozzájárulnak a fejlődéshez és a technológiai vívmányokhoz, másfelől kiemelik azokat az embereket, akik a közvéleményt manipulálják, vagy akik a pénz és hatalom birtokában uralják a társadalmat. A modern világban a technológiai fejlődés nem csupán lehetőséget, hanem potenciális fenyegetést is jelent. A gazdagok számára a mesterséges intelligencia és a gépek használata új lehetőségeket kínál, míg a tömegek számára ezek a fejlesztések nem mások, mint újabb formái az elnyomásnak és az alávetettségnek. A technológia és a butaság egy olyan világot hoz létre, amelyben az emberek passzívan elfogadják az egyszerűsített igazságokat, anélkül, hogy képesek lennének kritikus szemmel tekinteni a világra.

A butaság tehát nemcsak egy személyes jellemző, hanem a társadalom egészének, a politikai és gazdasági rendszereknek is elengedhetetlen része. Az elbutulás folyamata a kultúra és a társadalom minden területére áthatol. A modern világban, amelyet az átlagos ember életének egyszerűsítése és a gyors döntések irányítanak, a butaság, mint szellemi és társadalmi konstrukció, mindenütt jelen van. Az okosabbá válás és az önálló gondolkodás nem csupán szellemi gyakorlatot igényel, hanem egy olyan társadalmi környezetet, amely támogatja az egyéni és kollektív szellem fejlődését.

Fontos, hogy a társadalom és az egyén ne csupán elfogadja a könnyen emészthető igazságokat, hanem elgondolkodjon azok mögötti valóságokon. A kritikus gondolkodás, a komplexitás elfogadása és az információk mélyebb megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy elkerüljük azt a sorsot, amelyet az elbutulás és a butaság határoz meg. A modern ember számára elengedhetetlen, hogy felismerje és elkerülje a leegyszerűsített narratívákat, amelyek a butaság terjedését és a társadalom szellemi leépülését okozzák.

Milyen szerepet játszik az idióta az avantgárd művészetben és filozófiában?

Az idióta jelenléte, mint kulturális és filozófiai fogalom, számos művészeti és irodalmi alkotásban megjelenik, különösen az avantgárd irányzatokban. A tiszta művészet és az idióta gondolata összefonódik egy olyan önálló univerzummal, amely minden egyes művészi kifejezés aktusában egy új életformát keres. A művészet, ahogyan Andy Warhol megfogalmazza, "semmi", mégis mindent tartalmaz, ha a "semmi" maga a művészet. Az idióta a művészet születésénél és végénél egyaránt ott van, szabadon és szándékoltan minden formától mentes, mégis képes a művészeti és filozófiai rendszerek kérdéseire válaszolni.

A művészet, amely önállóan, mindenféle külső irányítástól mentesen létezik, a „tiszta idiótizmus” területére vezet, ahol az alkotó egyfajta diktátorként és szolgamunkásként is jelen van. A tiszta művészet megvalósítása, ahogyan azt például Jean-Luc Godard "Keep Your Right Up" című filmjében bemutatja, nem más, mint az idióta önreflexiója, egy olyan világ, ahol a tudás nem zárja le a csodálkozást, hanem éppen ellenkezőleg, egy új, eredeti kérdéseket hoz létre. A művész tehát nemcsak a rendszer létrehozója, hanem annak rabszolgája is, hiszen a művészet nem csupán a külső világ tükröződése, hanem annak teljes átértelmezése.

Ez az idióta világa, amelyben a művész "önálló rendszert" hoz létre, saját törvényei szerint, és a művészet csupán az a tér, ahol minden kérdés és válasz a semmiből születik meg. A művész nem csupán egy előre meghatározott rendszer alapján dolgozik, hanem olyan kreatív erőt hordoz magában, amelyet nem irányítanak külső tényezők, mint a politika vagy a társadalmi elvárások. A létezés mélyebb kérdései, az önálló teremtés vágya az idióta filozófiájának kulcsa, ahogy Anne Imhof munkájában is megjelenik, ahol a művész egy saját világot hoz létre, mely legitimitást nyer az önmaga általi igazolás révén.

A gyermek és az idióta közötti kapcsolódás sem mellékes. Az idióta és a gyermeki gondolkodás szoros kapcsolatban állnak egymással, hiszen mindkettő képes arra, hogy a világot friss szemmel, előítéletek nélkül lássa. Az idióta, ahogy azt Nietzsche is megfogalmazza, képes az abszolút megkérdőjelezésére, a világot olyan módon szemlélve, ahogyan egy gyermek, aki minden kérdésre kíváncsi, még ha az nem is illeszkedik a logikai és tudományos rendbe. A filozófia és az idióta elmélete itt egybeesik, mert mindkettő alapvetően egy új világ megértésére és formálására törekszik, miközben a konvenciók elhagyása és a naivitás megtartása a legfontosabb.

Mindezek a kérdések a művészet határain túl is érvényesek. Az idióta fogalma nemcsak a művészeti alkotásokban, hanem a filozófiában és a társadalmi diskurzusban is jelen van, hiszen a tiszta gondolkodás és az önálló létformák keresése minden emberi cselekedetet áthat. Az idióta tehát nemcsak a művészetben, hanem az életben is egy olyan alak, aki képes a világot másként látni, mint azok, akik a hagyományos tudás és értékrendek fogságában élnek.

A művészet és az idióta, mint fogalmak, olyan új perspektívákat kínálnak a világ megértésében, amelyek elvezetnek a tiszta, nem manipulált önkifejezéshez. Az idióta tehát nemcsak a művészeti alkotás eszköze, hanem az emberi tapasztalat egy olyan rétege is, amely segít abban, hogy túllépjünk a megszokott gondolkodásmódokon, és képesek legyünk új módon találkozni a világgal.

Hogyan változtatja meg a pontok és szakaszok elhelyezkedése a dinamikai rendszerek megértését?
Hogyan számítható ki a reakció szabad energiája és miért fontosak az alapértékek?
Miért olyan fontos a család és a barátok támogatása életünk legnehezebb pillanataiban?
Hogyan alakították a Japán–Dél-Korea–Amerikai háromoldalú kapcsolatokat a nukleáris fenyegetés és a gazdasági érdekek?
Miért nem szabad követni Németország példáját az energiapolitikában? Két dekarbonizáció története