A tudományos hozzáférés korlátozása és az amerikai környezetvédelmi tudományok jövője: A Trump-korszak öröksége

A Donald Trump elnökségének kezdetekor, 2017-ben, több neves mexikói tudós figyelmeztetett a Science folyóiratban arra, hogy a Trump-adminisztráció negatív képe a mexikóiakról nem csupán a társadalmi szférában, hanem a tudományos világban is súlyos következményekkel járhat. Felhívták a figyelmet a konstruktív megoldások fontosságára, nem a beutazási tilalmakra, „hogy megvédjük közös tudományos erőfeszítéseinket” és „hogy megőrizzük az akadémiai szabadságot”. Ez a rövid levél megerősítette a tudományos internacionalizmus hosszú hagyományát, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok és Mexikó közötti együttműködés eredményeként a mexikói kutatók több mint 100 000, külföldi kollégákkal közösen írt tudományos cikkének egyharmada született az 1940-es évektől kezdve. Antonio Lazcano vezető szerző elmondása szerint e három bekezdéses levél több száz támogató választ váltott ki tudós kollégáik részéről világszerte.

Trump kampányában elutasította az antropogén klímaváltozást, mint átverést, és sokan kíváncsiak voltak, hogy elnökként miként viszonyul majd a tudományhoz. Az elnöki beiktatást követő események csak fokozzák ezt az aggodalmat: az Egyesült Államok Környezetvédelmi Ügynöksége (EPA) Twitter-oldala hónapokig üresen állt, majd Scott Pruitt kinevezésével, aki a klímaváltozás antropogén eredetét kétségbe vonó személy volt, véglegesen tisztázódott, hogy a kormányzat tudományos állásfoglalásaival szemben elutasító politikát képvisel.

A tudósok körében az aggodalom a kormányzati adatok, például a NASA, a Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal (NOAA) vagy más intézmények klímával kapcsolatos adatai felett kezdett kialakulni, s több egyetemen már elkezdődött az adatok „mentése”, vagyis olyan számítógépes szerverek keresése, ahol megőrizhetők a fontos klímadatok. Mindez arra utal, hogy az adminisztráció hajlandó figyelmen kívül hagyni a tudományos tanácsokat. Ez volt a háttere a „Tudományért való menetelés” nevű országos demonstrációnak is, amelyet 2017 április 22-én, a Föld Napján rendeztek meg.

A Trump-adminisztráció első hónapjai valóban ellenségesnek tűntek a tudománnyal szemben, de érdemes inkább azt mérlegelni, hogy ezek a fejlemények a modern amerikai tudományos rendszer tünetei lehetnek. A tudománytörténészek rámutatnak, hogy a probléma nem újkeletű, és valószínűleg nem tűnik el, amikor Trump elhagyja az elnöki posztot. A mexikói tudósok kritikája arra figyelmeztet, hogy a tudósok számára mindig is veszélyt jelentett, hogy a kormányzati politikák könnyen korlátozhatják a tudományos együttműködéseket, az adatokat és a kutatási lehetőségeket.

A tudósok számára az akadémiai szabadság és a nemzetközi együttműködés iránti igények mindig is a legfontosabb navigációs iránytűk voltak a szövetségi tudományfinanszírozás különleges környezetében, ahol az állam határozza meg, mikor emelkedhetnek fel a falak és mikor zárulnak be. Az akadémiai szabadságra és a nemzetközi együttműködésre tett felhívások mindig is aggodalmat tükröztek: nem magáról a tudományos munkáról, hanem arról, hogy a tudósokat kizárják—legyen szó határvédelmi szabályozásról vagy biztonsági osztályozásról—vagy bezárják őket a tudományos publikációk vagy a kormányzati rendeletek által.

Különösen az environmental sciences (környezettudományok) esetében érdemes figyelmet szentelni a hozzáférés problémájának, mivel ezen tudományágak nem illeszkednek könnyen a tudományos finanszírozás hagyományos indoklásához. Az Egyesült Államokban a tudományos patrónusok gyakran a lineáris modellt alkalmazzák (azaz, alapkutatás – technológiai alkalmazások – gazdasági növekedés). Az ilyen típusú finanszírozás azonban nehezen egyeztethető össze azokkal a tudományos eredményekkel, amelyek az egészséget és a környezetet érintő kérdésekkel foglalkoznak.

Az environmentális tudományok kritikát adnak az ipari fejlődés és a környezetszennyezés hatásairól, és éppen emiatt a kormányok hajlamosak elzárni azokat az adatokat, amelyek a közügyekkel ellentétes politikai állásfoglalásokhoz vezethetnek. Az adatok és tudományos eredmények közzététele nemcsak a kormányzati politikától, hanem a nemzetbiztonsági megfontolásoktól is függ. A hidegháború idején a legtöbb tudományos adat, amelyet a mai tudósok aggódva védelmeznek, katonai és hírszerzési célokból gyűlt össze, nem pedig a klímaváltozás megértésére. Azonban még a hidegháború végén, egy politikai korszellem hatására is, a nyilvánosság számára való adatszabadalom fontos lépéseket tett.

Hogyan alakította a titkosítás a tudomány fejlődését és az éghajlatváltozás megértését?

A hidegháború idején a tudományos adatok – még azok is, amelyek döntő jelentőségűek lettek volna a globális klímaváltozás megértésében – gyakran titkos katonai vagy hírszerzési célokat szolgáltak, és hozzáférésük szigorúan korlátozott volt. A tudomány és a nemzetbiztonság között kialakult szimbiózis olyan rendszert hozott létre, amelyben a tudás monopolizálása éppannyira politikai, mint technikai természetű volt. A CIA és a Védelmi Minisztérium által támogatott Medea program jól illusztrálja ezt a jelenséget: néhány tucat, nem ezres nagyságrendű tudós kapott engedélyt, hogy betekintést nyerjen olyan adatokba, amelyeket szenzorok, műholdak és tengeralattjárók gyűjtöttek évtizedeken keresztül.

A GEOSAT program altimetrikus műholdképei, a mélység- és sótartalom-mérések, vagy éppen a tengervíz hőmérsékleti sorozatai – mindezek döntő fontosságú információkat szolgáltattak a Föld változó állapotáról. Azonban ezek az adatok kizárólag a katonai és hírszerzési apparátus birtokában voltak, és a hozzáférés nem tudományos elvek, hanem nemzetbiztonsági prioritások mentén történt. A titkosítás logikája kizárta a nyílt tudományos diskurzust – éppen azt, amire a kollektív megértés és közpolitikai cselekvés alapulhatott volna.

Roger Revelle óceánkutató esete jól mutatja, hogyan próbáltak egyes tudósok kívül maradni a politikai lobbitevékenységen, miközben mégis belülről próbáltak hatni a döntéshozatalra. Revelle elutasította, hogy csatlakozzon egy politikai érdekcsoporthoz, amely az ENSZ Tengerjogi Egyezményének harmadik konferenciáját kívánta befolyásolni. Helyette az objektivitás látszatát megőrizve inkább tanácsadóként vett részt a folyamatokban. Ám e pozíciója révén nem állt szemben a saját támogatóival, különösen nem az amerikai haditengerészettel, amely szintén ellenezte a part menti vizek nemzeti ellenőrzés alá vonását.

A tudományos közösség tagjai számára a biztonsági tisztázás, a hajóidő, laboridő és oktatási lehetőségek elvesztésének kockázata nagyon is valós volt. A politikai érzékenység – különösen akkor, ha egy tudós álláspontja szembement a hivatalos doktrínával – könnyen vezetett marginalizálódáshoz. Oppenheimer és Condon esetei figyelmeztető példaként sz