Ami Donald J. Trump esetét különlegessé teszi, az nem más, mint az ő sajátos önismereti irányultsága. Nála nincs Jekyll, csak Hyde. Robert Louis Stevenson híres regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde pont az ellenkezőjét mutatja, mint amit Trump esetében látunk. Mint sokan mások, Stevenson is úgy vélte, hogy az emberi lényeknek létezik egy rejtett belső énje. Mindannyiunkban van több, mint ami a felszínen látható. Az emberi élet érdekesebbé válik azáltal, hogy minden egyes ember egyfajta rejtély önmaga számára. Mindenki előtt ott van a lehetőség, hogy egy önismereti utazásra induljon, felfedezze belső igazságait. Trump esetében azonban mindez teljesen másképp van. Miközben az emberek belső énük sokféleségét kutatják, Trump nem ismeri ezeket a különböző énjeit. Ő nem lát különböző karaktereket, melyek mind egy-egy szakaszában élik meg Donald Trump történetét. Az ő élete nem történet, nincs történet, amit látna. Trump nem az a típus, aki visszatekint a múltba, vagy előre tekint a jövőbe, hogy megértse önmagát. Nála nincs múlt, nincs jövő, és semmi mélység.

Trump pszichológiai értelemben nem az, aki sokféle énnel bír. Nála nincs mélység, nincs belső ellentmondás, csak egy egyszerű és elsődleges valóság. Ő nem ismeri a történeteket, mint mi, akik élünk, változunk és fejlődünk az idő során. Még ha mások elvárják tőle, hogy sokféle szerepet játsszon, ő nem egy összetett személyiség, hanem egy egyszerű, azonnali cselekvésre összpontosító egyén, aki jelen van a pillanatban. Trump pszichológiailag nem egy teljes, koherens történetként éli meg az életét. Ehelyett úgy létezik, mint egy szuperhős, aki csak a pillanatra koncentrál. Nincs belső dialógus, nincs múlt vagy jövő, csak a dinamikus, változó jelen.

Ezért olyan érdekes és furcsa sokak számára: az emberek úgy érzik, hogy ő „igazi”, mivel ő soha nem titkolja el önmagát, mert nem is létezik másik énjéből származó mélység. Sokan azt hiszik, hogy Trump valójában játszik egy szerepet, hogy van egy titok, amit rejt. De nem, amit látunk, az ő igazi énje – egy egyszerű, érzelmekkel teli, jelen idejű személyiség. A kampányai és a politikai beszédei nem titkolnak más történetet: Trump mindig és minden pillanatban önmaga.

Ez a furcsaság magyarázza, hogy miért tudott Trump a 2016-os republikánus előválasztáson legyőzni 15 riválist. Ő nem csupán politikai alak, hanem egy szinte emberfeletti erőt sugárzó személyiség, aki mindent és mindenkit képes lenyűgözni vagy elriasztani. Politikai jelenléte egyszerűen olyan erős, hogy nem lehet elfordulni tőle. A dinamikus, törékeny, szinte vulkánikus energiája szinte elbűvöli az embereket. Trump úgy hat, mint egy természeti erő, aki az érzelmi pillanat erejéből táplálkozik. Az ilyen jelenség, mint Trump, rendkívüli pszichológiai jelenség, amely teljesen ellentétben áll a hagyományos, mélyebb, belső narratívákat építő személyiségekkel.

Az emberi lélek fejlődése és az önismeret utazása sokunk számára alapvető elvárás, hogy életünket egy folyamatként éljük meg, amelyet összetett történetek szövik át. Trump életét azonban nem ez a mintázat jellemzi. Ő nem foglalkozik a múltjával, nem támaszkodik a múltbeli tapasztalatokra, és nem látja életét folyamatban lévő történetként. Ő egyszerűen csak jelen van, és ebben a pillanatban létezik.

Ez a hiányzó mélység és belső narratíva okozza, hogy Trump egy olyan különleges politikai alak, akinek életét nem a hagyományos értelemben vett pszichológiai fejlődés vezérli. A kérdés, hogy hogyan lesz képes megérteni saját életét és milyen módon tudja kezelni a jövőt, talán az egyik legnagyobb rejtély, amely továbbra is meghatározza a politikai elemzéseket és a közvéleményt.

Miért vonzó az autoriter vezetés, és hová vezethet a csoportok közötti gyűlölet?

Az emberi természet mély rétegeiből ered az a hajlam, hogy veszélyhelyzetben az idegen csoportokat félelemmel, haraggal, megvetéssel vagy undorral szemléljük. Evolúciós múltunk része, hogy a túlélés érdekében kialakítottuk a saját csoport iránti hűséget és az ellenséges csoportokkal szembeni ellenségességet. Enélkül nem lennénk képesek olyan erős közösségeket létrehozni, amelyek túlélhetik a természet és más embercsoportok jelentette fenyegetéseket. Ez a hajlam ma is ott él bennünk, és könnyen aktiválódik, ha a saját csoportunkat – legyen az nemzet, vallás, faj vagy politikai közösség – fenyegetve érezzük.

Az autoriter vezetés iránti vonzalom tehát nem valami történelmi véletlen vagy szociális torzulás, hanem egy mélyen emberi hajlam. Az autoriter személyiségjegyekkel rendelkező egyének erős vonzalmat éreznek a rend, a hierarchia és az erőteljes vezetők iránt, akik képesek világos, morális határokat húzni „mi” és „ők” között. Az „ők” mindig a veszélyt testesítik meg: migránsok, más vallásúak, más bőrszínűek, vagy egyszerűen csak politikailag másképp gondolkodók.

Ez a dinamika különösen világosan tetten érhető Donald Trump politikai retorikájában, aki a „mi” csoport védelmezőjeként jelenik meg, miközben az „ők” csoportot dehumanizálja. A társadalompszichológiai kutatások szerint az autoriter beállítottságú emberek hajlamosak a nyílt, intenzív előítéletekre, amelyeket gyakran az undor érzelmével társítanak. Az „idegen” nem csupán más, hanem piszkos, fertőző, veszélyes – mintha nem is ember volna. Ez a gondolkodásmód nemcsak megengedi, hanem indokolttá is teszi az agressziót az idegenek ellen.

Trump kampányában és retorikájában az „undor” motívuma visszatérő elem: gyakran használja a „gusztustalan” szót nőkre, politikai ellenfelekre vagy számára elfogadhatatlan társadalmi jelenségekre. A falépítés, a határvédelem, a migránsok démonizálása mind ennek az ideológiai struktúrának a részei. A külső csoportokkal szembeni intolerancia így morális köntöst ölt: a „tisztaság” védelme nevében válik elfogadhatóvá az elutasításuk, kizárásuk vagy akár megsemmisítésük gondolata.

A dehumanizáció nem csupán nyelvi vagy pszichológiai aktus, hanem valós következményekkel jár. Amint valakit már nem tekintünk embernek, nem illetik meg azok a jogok és együttérzések, amelyek mindenkit megilletnének. Egy ember, aki „csak egy veszélyes idegen”, „parazita”, vagy „terrorista”, könnyen válik legitim célponttá. A „támadj előbb, mielőtt ő támad” logikája önigazoló és önfenntartó spirált indít el: minél ellenségesebben bánunk egy csoporttal, annál inkább növekszik bennük a harag és az ellenállás, amelyet aztán újabb bizonyítékként használhatunk félelmeink igazolására.

Egy 2017-es kutatásban Nour Kteily és Emile Bruneau azt mutatták ki, hogy az amerikai társadalomban – különösen Trump támogatóinak körében – jelentős mértékű dehumanizáció figyelhető meg a muszlimokkal és a mexikói bevándorlókkal szemben. Ez a fajta gyűlölet azonban nem marad válasz nélkül: a megalázott és kirekesztett csoportok gyakran erőszakos ellenlépéseket fontolgatnak, ami újabb bizonyítékul szolgálhat az eredeti félelmekre. Így jön létre az a visszacsatolási hurok, amelynek végén mindenki csak vesztes lehet.

A charlottesville-i események 2017-ben plasztikusan demonstrálták ezt az erőszakspirált. A „Unite the Right” nevű szélsőjobboldali tüntetés során neonácik, Ku Klux Klan-tagok és más radikális csoportok jelentek meg, hogy fellépjenek a történelmi rabszolgatartó szimbólum, Robert E. Lee szobrának eltávolítása ellen. A tüntetők jelszavai, mint például „A zsidók nem fognak minket lecserélni” vagy „A fehér életek számítanak”, világosan tükrözték az autoriter és rasszista ideológia mély társadalmi beágyazottságát. A tüntetés erőszakba torkollott, amikor egy fehér felsőbbrendűséget hirdető férfi autójával halálra gázolt egy békés tiltakozót.

Fontos megérteni, hogy az autoriter gondolkodás és a vele járó dehumanizáció nem pusztán politikai retorika vagy kampányfogás, hanem veszélyes társadalmi dinamika. Aki más csoportokat alacsonyabb rendűnek lát, előbb-utóbb igazolva érzi a velük szembeni erőszakot is. Az ilyen mentalitás nem csupán a célponttá tett közösségeket rombolja, hanem aláássa az egész társadalom erkölcsi szövetét.

A társadalmi együttélés csak akkor lehet fenntartható, ha felismerjük ezeket a mechanizmusokat, és aktívan szembeszállunk velük – nemcsak politikai szinten, hanem saját gondolkodásunkban is. Az előítéletek, bármilyen mélyen gyökerezzenek is, nem megmásíthatatlanok. Az emberi faj történelmi sikere épp abban áll, hogy képes volt felülírni ösztönös félelmeit és együttműködést kialakítani a másikkal – akár idegennel is. Ez ma is lehetséges, de tudatos erkölcsi és társadalmi munka szükséges hozzá.

Hogyan építhetünk hatékony Android-alkalmazásokat a modern fejlesztési környezetben?
Milyen tényezők befolyásolják a melanoma diagnózisát és kezelését?
Hogyan értelmezzük és vizsgáljuk a különböző szimmetrikus téridőket és a relativisztikus kosmológiai modelleket?