A Tea Party mozgalom az amerikai politikai életben egy olyan jelenség, amely az Obama-adminisztráció alatt alakult ki, és mélyen befolyásolta a konzervatív politikát az Egyesült Államokban. A mozgalom kiinduló pontját sokan különböző okoknak tulajdonítják, amelyek közül az Obama elnöki megválasztása, a gazdasági válság hatásai és a szociális reformok, például az Obamacare voltak a legjelentősebbek. A Tea Party résztvevői közül sokan úgy érezték, hogy az amerikai politika súlyos irányváltás előtt áll, és hogy a rendszer nem működik úgy, ahogy kellene.

A Tea Party egyik legfontosabb motivációja az Obama-adminisztráció által alkalmazott politikák és az azokkal szembeni mély ellenállás volt. Mary, egy Alabama állambeli háziasszony, aki részt vett az "Impeach Obama" (Obama leváltása) tüntetéseken, kijelentette: „Vissza akarom kapni az országot úgy, ahogy volt, és nem hiszem, hogy Obama ugyanígy gondolkodna.” Számára az Obama kormányzása egy olyan radikális változást jelentett, amely ellentétes volt az amerikai értékekkel és az alkotmány szellemével.

A gazdasági válság hatásai szintén kulcsszerepet játszottak a Tea Party kialakulásában. A 2008-as pénzügyi összeomlás, amely a lakásválsággal és a bankmentésekkel együtt komoly félelmeket váltott ki az amerikai állampolgárok körében, sokak számára jelezte, hogy az ország gazdasági irányvonala fenntarthatatlan. A kormányzati beavatkozások, mint a TARP (a lakáspiaci válság kezelésére indított program), és a megszorító intézkedések, amelyek az adósság növekedését eredményezték, hozzájárultak a Tea Party mozgás felerősödéséhez.

Sokan, mint például Brian S., egy pennsylvaniai ügyvéd, Obama elnökségét tekintették a változás egyik katalizátorának. A Tea Party számára Obama személye nem csupán egy politikai szereplőt jelentett, hanem egy szimbolikus alakot, aki nemcsak az alkotmányos értékeket, hanem az egész amerikai hagyományokat is veszélyeztetni látszott. Ők azt érezték, hogy Obama és hívei célja az amerikai alkotmány szétrombolása, és hogy az ő politikai agendájuk pusztító hatással lesz az országra.

A mozgásban résztvevők többsége a kormányzati túlzott beavatkozást és a szociális programokat, mint az Obamacare, mint a legfontosabb problémákat azonosította. Az Obamacare-t sokan szocialista intézkedésnek tekintették, amely alapjaiban változtatja meg az amerikai egészségügyi rendszert, és új terheket ró a kisvállalkozókra és az adófizetőkre. A reform elleni ellenállás egyre inkább a Tea Party mobilizációjának fő motorjává vált. Ahogy Yvonne Donnelly, Glenn Beck sógornője és a 9/12-es csoport koordinátora fogalmazott, a probléma nemcsak a kormányzati beavatkozás mértékében rejlett, hanem abban is, hogy a kormányzat folyamatosan „alapvetően meg akarta változtatni Amerikát.”

A Tea Party egyik sajátos vonása volt, hogy sok tagja nem csupán a Demokrata Párttal szemben, hanem a Republikánus Párttal is ellenséges érzéseket táplált. A mozgalom tagjai szerint a Republikánus Párt elárulta konzervatív elveit, és túl sokáig dolgozott a washingtoni elit érdekei szerint. A Tea Party számára fontos volt, hogy kívülállóként működjön, és hogy a kormányzati rendszeren kívül hozza létre a változást. A RINOs (Republican In Name Only, csupán névleg republikánusok) elleni harc a Tea Party számára azt jelentette, hogy meg kell kérdőjelezni a hagyományos politikai pártok működését és politikáit, amelyek nem képviselték az „átlag amerikai” érdekeit.

A Tea Party mozgalomnak tehát két fő hajtóereje volt: az Obama-adminisztrációval szembeni erős ellenállás, valamint a gazdasági és szociális politikák, amelyek az állami beavatkozás növekedését hozták. A mozgalom tagjai számára az Obama kormányzása és a különböző szociális programok, mint az Obamacare, az alkotmányos és gazdasági értékek súlyos veszélyeztetését jelentették, miközben a Republikánus Párt, amely sokszor a rendszer részeként működött, szintén elidegenítette őket.

A Tea Party tehát nem csupán egy politikai mozgalom, hanem egy radikális reakció volt azokra a politikai és gazdasági változásokra, amelyek a 2008-as válság után jelentek meg az Egyesült Államokban. Még ha kezdetben sokan csak az adópolitikában és a gazdasági rendszeren belüli változtatásokban gondolkodtak, a Tea Party idővel mélyebb politikai és kulturális kérdéseket is felvetett. Az Obama-adminisztráció alatt felmerült kérdések és a republikánus elitrendszer elleni bizalmatlanság alapvetően formálták a Tea Party további fejlődését és hatását az amerikai politikára.

Hogyan szerveződött a Tea Party és mi jellemzi a hatalmi dinamikáját?

A Tea Party egy decentralizált hálózat, amely számos kapcsolódó csoportot és szervezetet foglal magában, mind helyi, mind országos szinten. A helyi Tea Party csoportok, bár önállóan működtek, szoros kapcsolatban álltak más csoportokkal és szervezetekkel, amelyek gyakran ugyanazokat a weboldalakat linkelték. Az így kialakult hálózat struktúráját a közösségi detektálás algoritmusok segítségével elemezhetjük, amelyek lehetővé teszik a különböző Tea Party csoportok közötti kapcsolatok felfedezését, valamint azok közötti erősebb vagy gyengébb interakciók feltérképezését. Az elemzés révén 270 különálló közösség jött létre, amelyek között az egyik legnagyobb több mint 1600 Tea Party csoportot és weboldalt tartalmazott.

A Tea Party hálózati struktúráját figyelembe véve megállapítható, hogy léteztek olyan közösségek, amelyek különösen erős kapcsolatokat ápoltak bizonyos weboldalakkal, míg más közösségek inkább a helyi szinten kapcsolódtak egymáshoz. Az ilyen közösségek tehát egyfajta “helyi fókuszált” vagy “nemzeti fókuszált” jelleget mutattak, amely különböző típusú szervezetek és weboldalak által meghatározott. A közösségi detektálás eredményei lehetőséget adnak arra, hogy megértsük, hogyan építkezett a Tea Party hálózata és milyen szervezetek álltak a központjában.

A Tea Party működése és hatékonysága nemcsak az összekapcsolódó csoportok számától függött, hanem az egyes weboldalak központi szerepétől is. A központi szereplők azok a weboldalak, amelyek több hivatkozást kaptak a különböző Tea Party csoportoktól. Például, a Tea Party Patriots és Glenn Beck 9/12 Project weboldalai kiemelkedtek, hiszen az előbbit 237 Tea Party csoport linkelte, míg az utóbbit 220. Az ilyen weboldalak gyakran az információs infrastruktúra vezető szereplőivé váltak, amelyek meghatározták a Tea Party politikai diskurzust és irányvonalát. A központi weboldalak és a hozzájuk kapcsolódó szervezetek kulcsfontosságú szerepet játszottak a Tea Party irányvonalának formálásában.

A Tea Party hálózatának különböző weboldalai nem csupán alternatív konzervatív nézeteket képviseltek, hanem hagyományos konzervatív szervezeteket is összefogtak, így a politikai diskurzus sokszínűségét biztosították. A legnépszerűbb weboldalak közé tartozott a Tea Party Patriots, a Glenn Beck által vezetett The Blaze, a FreedomWorks, valamint a Breitbart, amelyek mind fontos szereplői voltak a Tea Party politikai tájának.

A Tea Party csoportok közötti kapcsolatok hálózata tehát nem csupán egy decentralizált, hanem egy rendkívül integrált rendszert alkotott. A csoportok közötti kapcsolatok, a központi weboldalak, valamint a különböző közösségek létrejötte mind azt mutatják, hogy a Tea Party nem egy egységes, hanem egy rugalmas, de jól szervezett politikai mozgalom volt. Az ilyen típusú hálózatok, amelyek az információ gyors áramlására építenek, rendkívül hatékonyan képesek mobilizálni a tagjaikat, miközben megőrzik a helyi csoportok autonómiáját.

Az, hogy egy ilyen hálózat hogyan alakítja és irányítja a politikai diskurzust, alapvetően meghatározza a mozgalom sikerét. A Tea Party sikeres mobilizálása és politikai hatása részben annak köszönhető, hogy a csoportok közötti információáramlás jól koordinált és szakszerűen menedzselt volt. A legfontosabb szervezetek és személyek, mint a Tea Party Patriots és Glenn Beck, mind kulcsszereplőkké váltak, akik nemcsak hogy összefogták a különböző Tea Party csoportokat, hanem politikai diskurzust is formáltak.

Fontos megjegyezni, hogy a Tea Party hálózata nem csupán politikai csoportok összefogásáról szólt, hanem egy olyan alternatív információs infrastruktúra kiépítéséről is, amely egyértelműen más politikai narratívákat és diskurzusokat közvetített, mint a hagyományos médiumok. Ezen alternatív információs források és központok létrehozása volt az egyik legfontosabb lépés a Tea Party politikai mozgósításának sikerében. A politikai diskurzus irányítása ezen a területen kulcsszerepet játszott a helyi Tea Party csoportok növekvő hatalmában és elterjedésében.

Lehet-e egy "baloldali Tea Party"?

A Tea Party nem az első olyan lázadó frakció, amely különböző szinteken alakít ki előretolt bázisokat a saját pártján belül, és biztosan nem az utolsó sem. Én a Tea Partyt inkább egy nagyobb pártfrakciók egyikeként kezeltem, nem pedig politikai anomáliaként. Így próbáltam kiemelni azokat a jellemzőket, amelyek a Tea Partyra vonatkoztak, és amelyek esetleg más pártfrakciók számára is érvényesek lehetnek az Egyesült Államokban. A jelen fejezetben azt a lehetőséget vizsgálom, hogy a jövőben hasonló frakciók jelenhetnek-e meg – különösen az amerikai baloldalon. Ehhez két népszerű nézőpontot kell figyelembe venni, amelyek mindegyike figyelmen kívül hagyja azokat a sajátos jellemzőket, amelyek megkülönböztetik a Tea Partyt más frakcióktól. Az első nézőpont azt kezeli a Tea Partyt, mint kizárólag a jobboldal termékét, összhangban az európai szélsőjobboldali populista pártokkal és mozgalmakkal, és ezzel túlhangsúlyozza annak egyediségét. A második nézőpont az, amely a legutóbbi időkben bármilyen párton belüli disszonanciára vagy eltérésre a „Tea Party!” felkiáltással reagál, és ezzel alábecsüli a Tea Party egyediségét.

A Tea Party a jobboldalon jelent meg, amikor Amerika első fekete elnöke hivatalba lépett. A tagjai által képviselt retorika és ideológiai prioritások az „mi” és „ők” szembeállítást öltötték magukra, ahol a fehér keresztény amerikaiakat mint „mi”-t, míg a politikai elitet, a nem fehér bőrűeket és a nem őslakosokat mint „ők”-t ábrázolták. Ezt a manicheista jellegű megkülönböztetést már a Tea Partyval foglalkozó korábbi munkák is megállapították. Az „mi” és „ők” közötti különbségtétel többféleképpen is megnyilvánul, és az egyik formája a populizmus. Az európai szélsőjobboldali populista mozgalmakat figyelembe véve egyes megfigyelők a Tea Partyt az amerikai szélsőjobboldali populizmus megfelelőjeként üdvözölték. Habár a Tea Party ideológiai hasonlóságokat mutatott más szélsőjobboldali lázadásokkal, nem tekinthető populistának. Cas Mudde, a politikai radikalizmus egyik vezető kutatója szerint a populizmus egy „vékony ideológia”, amely a politikát csak egyféleképpen képes kifejezni: mint a „nép” és a „hatalmasok” közötti konfliktust. A Tea Party reakciója azonban túlmutatott „a hatalmasokon”, és magába foglalta minden olyan veszélyt, amely a tagjainak életmódját fenyegette, beleértve a kulturális kívülállókat is. A Tea Partynak populista retorikája (például „Drain the swamp”) volt, de viselkedésük ellentmondott ennek a retorikának. Ők nem egy karizmatikus vezetőt követtek, hogy felkeljenek a korrupt uralkodó osztály ellen, hanem küzdelmes stratégiákat alkalmaztak, hogy ők maguk emelkedjenek a hatalmasok közé.

Ha a Tea Partynak más frakciós epizódokra vonatkozó tanulságait akarjuk levonni az Egyesült Államokban, meg kell különböztetnünk ideológiai programját és azokat az intézményi mechanizmusokat, amelyeket annak érdekében alkalmazott, hogy rávegye a pártját, fogadja el azt a programot. A frakciók alapvetően politikai disszonanciát kifejező eszközként működnek egy kétpárti választási rendszerben. Az ilyen rendszerekben a két nagy párt különböző csoportok koalíciói, amelyek egy közös programban állapodnak meg, ami bizonyos csoportok számára előnyös, mások számára viszont nem. Az elhanyagolt csoportoknak szinte nincs lehetőségük arra, hogy orvosolják helyzetüket. Még ha egy csoport kisebb pártként próbál is mobilizálódni egy másik választási rendszerben, rendkívül nehéz hozzáférni a választási listákhoz harmadik pártként az Egyesült Államokban, és még ha sikerül is, a stratégia ritkán hoz sikerrel járó eredményeket. Az Egyesült Államokban az elhanyagolt csoportok várhatnak arra, hogy szerencséjük megváltozzon, vagy ha képesek koalíciót alkotni más elhanyagolt csoportokkal, akkor frakciót alkothatnak. A frakció egy olyan csoportosulás, amelynek tagjai megállapodnak abban, hogy együtt dolgoznak, hogy növeljék befolyásukat a párton belül.

A frakciók különböző stratégiákat alkalmazhatnak ezen befolyás növelésére, amelyek a párt szervezeti felépítésében, a jelölési intézményekben, az elektori bázisban meglévő erősségektől és gyengeségektől, valamint a frakció szervezeti ügyességétől, választási elérésétől vagy aktivista bázisától függenek. E könyvben az egyik frakciótípust, a lázadó frakciót vizsgáltam. A lázadó frakciók a pártjukat aláásó konfrontatív stratégiákról ismertek, hogy érvényesítsék programjukat a pártkoalícióban. A Tea Party nem az első, és nem is az egyetlen pártfrakció, amely lázadó taktikákat alkalmazott. A Dixiecrats és Goldwater New Right-ja például hajlandó volt aláásni saját pártjukat, hogy átalakítsák azt. Ha a választási rendszerben nem történik jelentős változás az Egyesült Államokban, akkor ilyen frakciók időnként előfordulhatnak bármelyik párton belül, amikor egy csoport több engedményt követel, mint amennyit a pártkoalíció hajlandó vagy képes biztosítani.

A 2016-os választások óta a politikai kommentátorok bármilyen aktivizmusra (például a 2017-es Női Menetre) vagy disszenzussal kapcsolatos eseményre (például Keith Ellison 2017-es DNC elnöki jelöltsége) a „baloldali Tea Party”-ként utalnak. Az, hogy mit értenek „baloldali Tea Party” alatt, azonban nem teljesen világos. Néha ez a kifejezés úgy tűnik, hogy azt sugallja, a Tea Party egy új módja volt a politikai disszonancia kifejezésének, máskor pedig egy gyűjtőfogalomként funkcionál, amely a politikai elégedetlenséget fejezi ki. Az ilyen használat nem segíti a baloldali Tea Party azonosítását, ha egyáltalán létezik. Mivel minden politikai energia kitörése nem frakció, és nem minden frakció ugyanaz, az általam bemutatott frakciós keretrendszer segítségével különböztethetjük meg az egyes párton belüli és párton kívüli disszonanciák különböző formáit.

Egy baloldali Tea Party pontosabb meghatározása inkább egy lázadó frakcióként jellemezhető, amely a Demokrata Párton belül követel programatikus változásokat, és alkalmazza a konfrontációs stratégiákat ezen követelések érvényesítése érdekében. A Demokrata Párt hosszú ideje otthona a progresszív frakciónak, és a két nagy párt közül a baloldali vagy szocialista jelöltek számára a preferált jármű. A legutóbbi időkben a frakció úgy tűnik, hogy konzuláris módon

Hogyan készítsünk tökéletes citruszlekvárt és mit érdemes tudni a tartósításról?
Miért fontos megérteni a kézműves késkészítés művészetét és piaci trendjeit?
Hogyan élik meg a férfiak a testük és érzelmeik lassú szétesését?
Miért fontos a tudás és az igazság a demokrácia fenntartásában?