Az amerikai kivételesség eszméje, amely szerint az Egyesült Államok valami különleges, egyedülálló szerepet játszik a világban, már hosszú ideje viták tárgyát képezi. Az évek során azonban a politikai diskurzusban való szerepe egyre inkább a pártpolitikai csatározások központjába került. A kérdés nem csupán egy eszmei vita, hanem egy komoly politikai eszközzé vált, amelyet a republikánusok ügyesen használtak fel Barack Obama elnöksége alatt. Az, hogy ki és hogyan értelmezi az amerikai kivételességet, jelentős hatással volt a politikai diskurzusra, és fontos szerepet játszott a választási kampányokban.

Newt Gingrich, az amerikai politikus és író, például A Nation Like No Other című könyvében így fogalmazott: „Aki azt állítja, hogy az amerikai kivételesség nem létezik, elrabolja a szó és az eszme értelmét.” A kivételesség hitét számos helyi és nemzetközi személy is osztotta, mint például kubai újságírók, kínai politikai disszidensek, vagy kelet-európaiak, akik újra a háborús Oroszország árnyékában éltek, de ugyanígy brit és görög személyek is. Az Egyesült Államokat mindig is a szabadság védelmezőjének tekintették, és számos ember számára az amerikai értékek védelme alapvető szerepet játszott abban, hogy Amerika kivételes helyet foglal el a világpolitikában.

Azonban Barack Obama, az Egyesült Államok 44. elnöke, akit sokan nem tartottak igazán amerikai politikai vezetőnek, vitatkozott a kivételesség kérdésével. 2009-ben Obama a nemzetközi közösségben való szerepvállalásának megvitatása során kifejtette, hogy bár az Egyesült Államok rendelkezik a világ legnagyobb gazdaságával és páratlan katonai erejével, a nemzet értékrendje, melyet az alkotmány és a jogrend hirdet, nem teljesen tökéletes, de mégis kivételes. E kijelentését számos republikánus politikus gyorsan kihasználta, hogy Obama patriotizmusát és elkötelezettségét megkérdőjelezze. Az amerikai kivételesség melletti elköteleződés tehát politikai tételé vált.

Egy 2011-es Gallup felmérés szerint az amerikai közvélemény egy része kétségbe vonta Obama hitét az amerikai kivételességben. Azok, akik kétségbe vonták, úgy gondolták, hogy Obama nem értékelte kellőképpen az Egyesült Államok szerepét a világban. A republikánusok erre ráéreztek, és az elnökség 2012-es kampányában, különösen Mitt Romney elnökjelölt esetében, egyre inkább előtérbe került a kivételesség eszméje. Romney kijelentette, hogy Amerika a legnagyobb és legnagyszerűbb ország a világon, ahol a szabadság és a lehetőségek mindenkinek kínálnak utat, és hogy az Egyesült Államok katonai ereje és nemzetközi szövetségesei teszik különlegessé.

Romney ezt az üzenetet folyamatosan erősítette a kampány során, azt állítva, hogy Obama nem osztja ezt a nézetet, és más irányba terelte az országot. A republikánusok szerint Obama nem ismerte el kellőképpen Amerika egyediségét, és sokan a világban ezt észrevették is. A viták és a politikai harcok során Obama többször is reagált ezekre a támadásokra, kiemelve, hogy ő maga mindig is támogatta az amerikai kivételesség eszméjét, és politikai pályafutása is ezt tükrözte.

Ez a diskurzus azonban nem csupán ideológiai kérdés volt, hanem olyan politikai eszközzé vált, amelyet a republikánusok az Obama elleni támadásaik során kihasználtak. 2012 végére, és különösen a második elnöki ciklus alatt, a republikánusok tudatosan próbálták aláásni Obama elkötelezettségét az amerikai kivételesség iránt, és ezzel próbálták politikai előnyhöz jutni. A téma egyre inkább központi szerepet kapott a republikánus kampányokban, és egyes politikai vezetők, mint például Bobby Jindal, 2015-ben nyilvánvalóan arra építettek, hogy Obama nem hajlandó kiállni az amerikai kivételesség mellett.

A politikai stratégiák és a közvélemény-alakítás szempontjából tehát az amerikai kivételesség fogalma mára nem csupán ideológiai kérdés, hanem egy kulcsfontosságú fegyverré vált a politikai pártok számára. Az, hogy ki hogyan értelmezi ezt a fogalmat, jelentős hatással van a választások kimenetelére. A republikánusok számára az amerikai kivételesség védelme és hirdetése kulcsfontosságú volt a kampányok során, míg a demokraták, különösen Obama, mindig is próbálták árnyalni ezt a képet, és különböző módokon próbálták megindokolni a nemzetközi politikai és gazdasági helyzetekhez való alkalmazkodást.

Az amerikai kivételesség kérdése tehát nem csupán egy filozófiai elv, hanem egy olyan politikai jelenség, amely a hatalomért folytatott küzdelmekben mindkét oldal számára kulcsszerepet játszik. Az amerikai társadalom mélyebb rétegei számára ez az eszme mindig is fontos maradt, és bár a politikai diskurzus folyamatosan változik, az amerikai kivételesség eszméje továbbra is meghatározza az Egyesült Államok önképét és nemzetközi pozícióját.

Miért Trump elnöksége volt az "extrém" kiválóság?

Trump elnöksége alatt egy különleges kommunikációs stratégiát alakított ki, amely középpontjában a saját kiválóságának hirdetése állt. Ennek során nemcsak azt próbálta bemutatni, hogy az Egyesült Államok története a legjobb formájában van, hanem egyértelművé tette, hogy ő maga – nem az ország, hanem ő személyesen – az oka mindennek. A beszédei, nyilvános megszólalásai és politikai akciói gyakran helyezték őt a nemzet előtt, mint annak megmentőjét és megújítóját. Az elképzelés, hogy Amerika "kivételes" volt és hogy Trump elnöksége alatt vált még inkább azzá, szorosan összefonódott Trump saját egójának építésével.

Trump nemcsak azt hangoztatta, hogy Amerika nagysága visszatért, hanem azt is, hogy ő volt az a vezető, aki mindezt lehetővé tette. Az Amerikai Állapot című beszédében kijelentette, hogy a nemzet soha nem volt erősebb, mint most, és mindezt az ő elnökségének köszönheti. Szavai nem csupán az amerikai kiválóság visszaállításáról szóltak, hanem egy nagyobb, egyszemélyes narratívát is teremtettek, amelyben Trump a legnagyobb amerikai elnöknek és vezetőnek tekintette magát. Az alábbiakban is számos alkalommal hangsúlyozta, hogy az ő politikai intézkedései a legnagyobbak voltak, amit az ország valaha látott. A munkanélküliség rekord alacsony szintre csökkent, a gazdaság növekedett, és az adóreformokat történelmi jellegűnek nevezte.

Ebben az önfényezésben a hangsúly a történelem legnagyobb elnökére esett, aki nemcsak hogy visszahozta Amerika kivételességét, hanem újraértelmezte azt. Trump, aki mindig is híres volt saját magának és eredményeinek túlzott dicsőítéséről, a politikai diskurzust folyamatosan arra építette, hogy minden eddigi elnöknél jobban teljesített. A világpolitikai helyzethez való viszonya is egyoldalú volt: a világot nem mint összehasonlítási alapot használta, hanem Amerika és ő személyesen a mérce, amit másoknak el kellett fogadniuk.

A különleges elnöki szerep történeti kontextusa, amely az amerikai politikai hagyományban gyakran a szerénységgel, a közösségi célok hangsúlyozásával és a kollektív erőfeszítések szükségességével volt jellemezhető, Trump esetében radikálisan eltért. Elődei, mint Truman vagy Johnson, rendszeresen hangsúlyozták a közösségi munkát, a segítő kezek szükségességét, és a nemzet egyesítésére tett erőfeszítéseiket. Ezzel szemben Trump azt állította, hogy ő az, aki a legjobbat hozta ki az országból, és minden őnála jobb vezetőnél sikeresebben irányította az Egyesült Államokat.

Az egyik kulcseleme ennek a kommunikációs stratégiának az volt, hogy Trump a "legnagyobb" és "legtörténelmi" teljesítményeit nemcsak a valóságnak, hanem az amerikai közvélemény elképzeléseinek is megpróbálta igazítani. A médiát egy kivételes reklámhordozónak tekintette, ahol az igazság nem annyira a tényekre épült, hanem arra, hogy mit hisznek az emberek. A "tényleges" tények kevésbé voltak fontosak, mint azok az érzelmek és hitek, amelyekkel a közönség Trumpot és politikáját kapcsolatba hozta.

Trump elnöksége tehát nemcsak politikai és gazdasági sikerességet jelentett számára, hanem egy különleges, önálló "én-imázs" építését is. Trump számára az amerikai kiválóság nemcsak az ország sikerét jelenti, hanem azt, hogy ő személyesen formálja és alakítja azt, amit kivételesnek és történelminek tartanak. Az ő személye és politikai döntései váltak az amerikai siker definíciójává.

A kiválóságra való törekvés és az ebből fakadó retorikai túlzás Trump politikájának szerves része lett. Egy olyan társadalmi diskurzust teremtett, amelyben az egyén szerepe a közösségi felelősségvállalás és az országos szintű fejlődés mellett dominálni kezdett. Ezen az úton Trump mindent saját politikai szempontjai szerint próbált formálni, és politikai karrierjét egy olyan képzeletbeli csúcspont felé építette, ahol ő volt a nemzet egyedüli igazi hőse.

Ahhoz, hogy jobban megértsük Trump különleges elnöki stratégiáját, fontos figyelembe venni az amerikai politikai kommunikáció fejlődését és azt, hogy hogyan alakultak a politikai diskurzusok az ő elnöksége alatt. A mai amerikai politikai táj rendkívül polarizált, és az ilyen típusú retorikai stratégia jelentős hatást gyakorolt a közvélemény alakulására. Az, hogy Trump elnöksége alatt a politikai diskurzust gyakran személyes teljesítménye köré építette, azt jelzi, hogy a modern politika már nemcsak a hagyományos ideológiai viták és politikai párbeszédek mentén alakul, hanem egyre inkább az egyéni imázsok és retorikai eszközök révén.

Hogyan alakítsunk ki optimista szokásokat az öregedés során?
Milyen hatással van a globális gazdaság a vidéki közösségekre és miért fontos az oktatás?
Hogyan formálja a média és az alternatív tények világát a tudás és az igazság?
Hogyan működik a kontextuális műveleti mód és a felugró menü az Androidban?
Hogyan Hadrianus uralkodása alatt a hatalom és az intrikák világában élt