Hogyan vált a világ egységes játéktérré a hatalom számára?

A második világháború után radikálisan átrajzolódott az emberi társadalom térképe. Létrejött a globális intézményrendszer, amelynek részei – az 1944-ben alapított Világbank, az 1945-ben létrehozott Nemzetközi Valutaalap, az 1948-ban megszületett Egészségügyi Világszervezet és a később WTO-vá átalakult kereskedelmi szervezet – a centralizáció eszközeivé váltak. A „probléma–reakció–megoldás” logikájára épülő háború nem csupán a politikai határokat rajzolta át, hanem egy globális irányítási struktúrát is megalapozott, amely azóta is erősödik.

Izrael a Sabbatiánusok központjává vált, miközben Kína forradalma olyan ellenőrzési modell előkészítését szolgálta, amely később a világ egészére kiterjeszthető lett. A „Renegát Elmék” felismerik: a határok illúziók, amelyek kizárólag a tömegek megnyugtatására szolgálnak. A „Kultusz” – egy határokon átívelő, egységes hálózat – mögött valójában nincsenek nemzetek, rendszerek vagy ideológiák, csak különböző fedősztorik. Amerika „demokráciája” és Kína „kommunista-fasiszta” modellje ugyanannak az agendának két különböző ága. A konfliktus, amelyet a két ország közt mutatnak, valódi lehet az alsóbb szinteken, de a legfelsőbb szinten csupán egy vállalat két fiókja, ahogy azt a McDonald’s példájához hasonlóan szemléltetni lehet.

Az amerikai politikai elit évtizedeken át támogatta a Kínai Kommunista Párt befolyásszerzését az Egyesült Államokban: földterületek, akár katonai létesítmények eladása, egyetemek és cégek feletti befolyás megszerzése mind része volt ennek a folyamatnak. Ehhez társult a szellemi tulajdon és technológiai tudás módszeres eltulajdonítása. A Szilícium-völgy vállalatai elhagyták hamis „erkölcsi elveiket”, hogy üzletelhessenek az emberi jogoktól mentes Kínával. A Disney gyakorlatilag Kína PR-részlegévé vált, míg az amerikai sportágak – különösen a kosárlabda – bevételeik jelentős részét kínai közönségből szerzik. Így nem meglepő, hogy bármely sportoló vagy edző, aki Kína emberi jogi visszaélései ellen szólal fel, azonnal elítéléssel vagy elbocsátással szembesül.

A „Kultusz” hosszú távú játszmát játszik. A kínai forradalom célja egy szélsőséges ellenőrzési környezet létrehozása volt, amely végül globálisan is alkalmazható. Ez a modell a mesterséges intelligencia alapú megfigyelési rendszerrel és kíméletlen végrehajtással vált exportálhatóvá, amelyet 2020-ban a „pandémia” révén sikerült a nyugatra is kiterjeszteni. A nyugati kormányok addig kénytelenek voltak a szabadság és demokrácia látszatát fenntartani, miközben lépésről lépésre építették ki a rejtett hatalmi struktúrákat. A „Covid” ürügyként szolgált, hogy ezt a modell-t áthozzák, és nyíltan bemutassák a fasizmust, amely addig csupán rejtőzködött.

A kínai válaszreakció – a teljes lakosságot érintő, drákói lezárások – lett a nyugati országok számára a „példa”, amellyel saját lakosságuk szabadságát és megélhetését felszámolhatták. A WHO, Gates és a hozzájuk köthető figurák dicsérték Kína „rendkívüli” intézkedéseit, ezzel új szabványt állítva fel a járványkezelésben. A Rockefeller Alapítvány 2010-es dokumentuma „prófétai” módon már leírta: Kína gyors lezárásai milliókat mentettek meg és gyorsabb felépülést tettek lehetővé, mint más országokban. A hivatalos narratíva kezdetben a „denevérpiac” meséje volt, amelyet később a „laborbaleset” története váltott fel. A valóság azonban – a szöveg szerint – nem egy kiszivárgott biológiai fegyver, hanem a „vírus” fogalmának tudatos beültetése volt a kollektív tudatba. A lényeg az volt, hogy az emberek higgyenek egy „halálos vírusban”, mert ez elég volt a globális pánik és félelem kiváltásához.

Fontos, hogy az olvasó felismerje: az ilyen narratívák célja nem pusztán az információ átadása, hanem a pszichológiai tér feletti uralom megszerzése. A félelem az a kulcs, amellyel az emberek saját hatalmukat adják át az autoritásnak. A határok, ideológiák, kormányok és intézmények csak eszközök ebben a játszmában, ahol a végső cél az emberi társadalom teljes kontrollja. A történelmi példák, a gazdasági és politikai szálak összefonódása azt mutatja, hogy a jelenlegi világhelyzet nem véletlen események sorozata, hanem egy több évszázados forgatókönyv része, amelynek lényege az emberi szabadság fokozatos felszámolása és a globális hatalom bebetonozása.

Hogyan lehet egy egész világot megtéveszteni egy „vírussal”, amely soha nem is létezett?

Az orvosok, tudósok és a saját kutatásaim mind ugyanabba az irányba mutattak, és az intuícióm egyre erősebben kiáltotta: „Igen, ez az! Nincs vírus.” A valódi „biológiai fegyver” nem a „vírus” volt, hanem az előre beharangozott „vakcina”, amely már a kezdetektől a biológiai fegyverként szolgált. Ezt a felismerést erősítette meg mindaz, ami Vuhanban történt. Azt állították, hogy a „vírus” elsöpri a várost, miközben a nyugati médiában keringtek a felvételek összeeső emberekről az utcán – valami, ami soha nem történt meg ugyanezzel a „vírussal” Nyugaton. A kínai kormány tíz nap alatt épített „kórházakat”, hogy megfeleljen az igényeknek, azt a képet sugallva, hogy a „vírus” rendkívül virulens. Majd rövid idő múlva a „kórházakat” bezárták – ha egyáltalán megnyíltak – és Kína kijelentette, hogy „vírusmentes”. Újraindult az élet, míg a Nyugat lakossága újabb és újabb lezárásokba, maszkokba, társadalmi távolságtartásba és elszigetelődésbe kényszerült. Miközben Vuhanban medencés bulik és koncertek zajlottak, Nyugaton emberek milliói vesztették el megélhetésüket és szabadságukat. Ez csak akkor nyert értelmet, amikor világossá vált, hogy soha nem is volt „vírus”, és az egész egy kultusz által szervezett akció volt az emberi társadalom átalakítására.

Az emberek megtévesztése egy nem létező „halálos vírussal” sokkal kevésbé nehéz, mint hinnénk, és ez be is bizonyosodott. A legnagyobb elmeirányítási technika az ismétlés. Minél többet ismételnek ugyanazokat az állítólagos „tényeket”, annál inkább elfogadják azokat igazságként. Így születik meg a „mindenki tudja, barátom” típusú gondolkodás. Ha emellett bármilyen más nézőpontot elfojtanak vagy cenzúráznak, az „hivatalos narratíva” szinte kikezdhetetlenné válik. 2020 elejére a globális mainstream média szinte teljes egészében a Kultusz kezében volt, hogy öntse magából a „Covid” propagandát és nevetségessé tegye vagy elnyomja az eltérő véleményeket. A Szilícium-völgy kultusztulajdonú közösségi platformjai készen álltak egy brutális cenzúrakampányra, hogy megsemmisítsenek minden nem hivatalos narratívát. A kör bezárult, amikor a cenzúra iránti igényeket maga a mainstream média vezette, és az „újságírók” a Kultusz teljes értékű végrehajtóivá váltak – egyszerre propagandisták és cenzorok.

A mai média kulcsszereplői közül sokan fiatalok, frissen kerültek ki az egyetemekről, ahol évekig egy előre programozott gondolkodásmódot kaptak. Ők ma a leginkább célzott generáció, akiket a technológia alattomos hatása formált. Belépve a médiába perceptuálisan már készen állnak arra, hogy újra és újra ismételjék azt a narratívát, amelyre őket magukat is betanították. A BBC egyik „dezinformációs szakértője” tökéletesen illusztrálja ezt a mintát: feladata, hogy hiteltelenítse mindazokat, akik ténylegesen azt a munkát végzik, amit egy valódi újságírónak kellene, miközben a hatalom szolgálatában áll.

A propaganda-programozás könyörtelen és szüntelen volt. Amikor a média mindenhonnan ugyanazt a történetet sulykolja, és ezt ismétlik körülötted is azok, akik szintén csak ezt hallották, vajon csoda-e, hogy tömegek hiszik el az abszolút hazugságokat? Ez a fajta információkontroll szükségszerű, amikor a hivatalos „Covid”-narratíva annyira nonszensz és bizonyítékokkal nem támasztható alá.

A megtévesztés szerkezete piramisszerű. Ahhoz, hogy működjön, a lehető legkevesebb embernek kell teljes tudással rendelke

Kik irányítják valójában az egészségügyi intézkedéseket és miért?

A közelmúlt eseményei világosan megmutatták, hogy az „egészségügyi biztonság” jelszava alatt milyen mértékben lehet befolyásolni és irányítani az emberek mindennapi életét. A londoni Pimlico Plumbers alapítója, Charlie Mullins például nyíltan kijelentette, hogy nem foglalkoztat olyan munkavállalókat, akik nem oltatták be magukat, és nem küld olyan szakembereket olyan otthonokba, ahol nincs mindenki beoltva. Sőt, odáig ment, hogy ha rajta múlna, az oltatlan emberek nem léphetnének ki az utcára sem. A média ezt a retorikát felnagyította, míg bizonyos körök ünnepelték, mások viszont aggasztónak találták.

Az oltási igazolványok – a kezdeti két dózisra építve – a folyamatos utánoltásokhoz kötik az emberek „jogosultságát”. Az újonnan kreált „variánsokra” hivatkozva ezek az intézkedések idővel állandóvá válhatnak, amíg az emberi genetikai állomány átalakul, és azok, akik nem tudnak alkalmazkodni, kiszorulnak vagy meghalnak. Ezzel párhuzamosan hollywoodi hírességek, például Lady Gaga, Jennifer Lopez, Michael B. Jordan, Robert De Niro, Venus Williams, Wolfgang Puck és Deepak Chopra reklámozzák a WELL Health-Safety Rating rendszert, amely a helyiségek egészségügyi biztonságát hivatott igazolni. A háttérben azonban olyan szereplők állnak, mint a Goldman Sachs korábbi partnere, Paul Scialla és a Delos nevű vállalat, amely szoros kapcsolatokat ápol Kínával.

Az „egészség” ürügyén a lakosság életének és tevékenységeinek szabályozása egyre nyilvánvalóbb. A repülés, az utazás, sőt az iskolába járás is egyre inkább a digitális ellenőrzés alá kerül. Az Egyesült Államokban, például a Los Angeles-i iskolákban minden gyermeknek kötelező egy Covid-nyomkövető alkalmazást használni, amelyet naponta szkennelnek, mielőtt beléphetnének az osztályterembe. A „Daily Pass” nevű rendszer – a Microsoft terméke – egészségügyi adatokat, teszteredményeket és oltási státuszt rögzít, és csak akkor engedélyez belépést, ha minden feltétel teljesül. Kód nélkül nincs belépés. Ez nem csupán egy technikai intézkedés, hanem pszichológiai tréning, amely azt a „normalitást” építi be a gyerekek tudatába, hogy életük minden mozzanata feltételes hozzáférésen alapul.

Kanadában Justin Trudeau kormánya már egy lépéssel továbbment, internálva azokat az utazókat, akik pozitív teszteredményt produkálnak egy olyan teszttel, amely maga sem képes egyértelműen kimutatni a vírust. Az embereket kényszerrel szállítják internálószállodákba, sokszor étel és víz nélkül, ahol előfordultak szexuális zaklatások is, és mindezért akár 2.000 dollárt is fizettetnek velük. Trudeau nyíltan beszélt arról, hogy a „Covid-járvány” lehetőséget kínál a Nyugat civilizációjának „globális újraindítására”.

A „vírus” létezését és „variánsait” sosem mutatták be tudományosan meggyőzően, a halálozási arány pedig a hivatalos számok szerint is rendkívül alacsony, főként az időseket érinti, akik átlagéletkoruk közelében halnak meg. Mindezek ellenére a világ minden emberét genetikai szinten befolyásoló, mRNS-alapú oltásokkal akarják újra és újra átoltani.

Dr. Sherri Tenpenny, aki húsz éve kutatja az oltások következményeit, az egyik leghangosabb bírálója ennek a folyamatnak. Szerinte az első harminc napban több mint 40.000 mellékhatást jelentettek az Egyesült Államok vakcinabiztonsági adatbázisában, köztük több ezer anafilaxiás sokkot és idegrendszeri reakciókat. Tapasztalatai szerint a hatások a fejfájástól egészen a szédülésig, zsibbadásig és vertigóig terjedtek.

Fontos, hogy az olvasó értse: a jelenlegi intézkedések nem csupán egészségügyi kérdésekről szólnak, hanem a társadalom egészének átalakításáról. Az adatvezérelt rendszerek, a digitális nyomkövetés és a „jóváhagyott” életmódhoz kötött hozzáférés egy olyan technokratikus modell felé vezetnek, ahol a szabadság fogalma teljesen átértékelődik. Aki nem hajlik meg a szabályok előtt, azt a rendszer fokozatosan kizárja a társadalom működéséből – nemcsak utazásból, hanem oktatásból, munkából és akár a mindennapi élet alapvető szükségleteiből is.

Hogyan vált a Capitolium ostroma a demokrácia legsúlyosabb válságává 2021-ben?

„Hang Mike Pence!” – ez a felkiáltás jelezte, hogy az alelnököt sürgősen kiszállították a Szenátus terméből, miközben a Capitolium épületét ostromolták. Mike Pence, aki addig soha nem merte nyilvánosan szembeszállni Donald Trumppal, most megtagadta, hogy részt vegyen az elnök törekvéseiben az eredmények megakadályozására. Nem volt hajlandó elhagyni pozícióját, mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha egy motoros menet menekülne a világ legnagyobb demokráciájának székhelyéről.

Az események gyorsan és káoszba fulladva zajlottak, a törvényhozók, legyenek akár fiatalok vagy idősek, demokrata vagy republikánus pártiak, összezavarodva próbálták megérteni, mi történik, miközben a Capitoliumot már betörték, és a zendülők közeledtek. A rendőrök igyekeztek megfékezni a pánikszerű menekülést, hiszen a szenátorok megpróbáltak higgadtan kijutni a veszélyes területről. Lisa Murkowski alaskai republikánus, aki többször is szakított Trump politikai irányvonalával, karon fogta államának másik szenátorát, Dan Sullivant, a haditengerészet tartalékos tisztjét, és együtt haladtak az épületből.

Josh Hawley missouri republikánus szenátor, aki az elsőként jelentette be, hogy megkérdőjelezi a választási eredményeket, korábban politikai színjátéknak tartotta az ellene szóló kritikákat. Most, amikor a tüntetők teljesen elveszítették az irányítást, már nem foglalkozott a politikai hatásokkal, hanem a helyzet megértésére és túlélésre koncentrált. A szenátorok a Capitolium alatti alagúton keresztül jutottak el a Hart-szárny 216-os konferenciatermébe, ahol egy ideig biztonságban voltak.

Kevin Cramer, Észak-Dakotából, aki korábban lojális Trump-támogató volt, egyre inkább szembesült azzal, hogy az elnök felelőtlenül viselkedik. Számára különösen fájdalmas volt, hogy Trump nyilvánosan bírálta Mike Pence-t, akinek alkotmányos kötelessége lett volna hitelesíteni a választási eredményeket. Cramer megértette, hogy Trump motivációja és végső céljai egyre inkább homályosak.

Mitt Romney, aki Trump egyik legélesebb republikánus kritikusaként ismert, és aki nemrégiben szavazott Trump megrovására az ukrán kormányra nehezedő nyomás miatt, dühösen érkezett a Hart 216-os terembe. A Capitolium betörése nem csupán politikai válság volt, hanem morális tragédia is, amelyet Romney személyesen mélyen elítélt. Egykori kollégáival együtt a helyzet súlyosságától megrendülve hívták fel családtagjaikat és segítőiket, miközben képernyőikön a történések megdöbbentő képei jelentek meg: fegyveresek a Szenátus termében, köztük egy konföderációs zászlót vivő férfi.

Ez a történet az Egyesült Államok politikai válságának dokumentuma, amely bemutatja, hogyan vált a választási eredmények hitelesítése egy életveszélyes feladattá. Az elmúlt két év, a koronavírus-járvány kezdetétől a Biden-kormányzat legfontosabb törvényhozási küzdelmeiig, megmutatta, hogy az amerikai kétpártrendszer és maga a választási mechanizmus milyen mélyen került próbatétel elé. Ez a kísérlet a demokratikus intézmények működésének és a hatalom békés átadásának alapvető elveire egyaránt rámutatott.

Fontos megérteni, hogy az események nem csupán Trump és szűk politikai köre felelősségéről szólnak, hanem a demokratikus rendszer működésének törékenységéről is. Az ilye

Miért lett Liz Cheney és Kevin McCarthy között egyre mélyebb szakadék a Republikánus Pártban?

A Trump utáni politikai tájban Liz Cheney és Kevin McCarthy közötti viszony kulcsfontosságú példája annak, hogyan formálódik a politikai táj és hogyan alakulnak ki szakadékok a párton belül. Míg Cheney eltökélten ellenállt Donald Trump politikai örökségének, McCarthy – a párt vezetőjeként – próbálta elkerülni a konfliktusokat, és inkább a párton belüli egység fenntartására törekedett. A helyzet nemcsak a személyes politikai ambíciók és ideológiai különbségek kérdése, hanem a Republikánus Párt jövőjét illető alapvető viták egyik legszembetűnőbb példája.

McCarthy politikai ajándéka a kapcsolatok ápolásában rejlik, amelyek alapvetően segítették őt abban, hogy megőrizze a párton belüli hatalmát. Mivel nem rendelkezett különösebben mély politikai szakértelemmel, sem egyedi vízióval, McCarthy mégis sikeresen tudott kapcsolatokat építeni azokkal a republikánus törvényhozókkal, akik nem igényeltek bonyolult ideológiai elköteleződéseket. McCarthy rendszeresen látogatta a választókerületekben dolgozó képviselőket, segítette őket választási küzdelmeikben, és biztosította őket, hogy számíthatnak rá, amikor szükség van a támogatásra.

Ezzel szemben Liz Cheney nem rendelkezett ugyanezekkel az erőforrásokkal. Bár nagy politikai tapasztalattal és mély elkötelezettséggel bírt a konzervatív eszmék iránt, Cheney nem volt képes olyan személyes kapcsolatokat kialakítani a párt tagjaival, mint McCarthy. Amikor Trump hatása még mindig erős volt, és McCarthy a párt belső konfliktusait igyekezett elsimítani, Cheney kitartott elve mellett, amely a Trump utáni republikánus identitás megerősítésére összpontosított.

McCarthy úgy érezte, hogy Trump politikai örökségét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A republikánus szavazók nagy része Trump híve maradt, így McCarthy célja az volt, hogy megnyerje őket, hogy a párt újra hatalomra kerüljön. Ehhez azonban gyakran olyan döntéseket hozott, amelyek inkább politikai taktika, semmint ideológiai elkötelezettség eredményei voltak. A "cancel culture" elleni harc és a Trumphoz való hűség hangsúlyozása egyre inkább a párt alapvető politikájává vált.

Bár McCarthy számos kompromisszumot kötött Trump híveivel, és próbálta megőrizni a párt egységét, egyre több radikális és szélsőjobboldali hang erősödött a párton belül. A "America First Caucus" létrehozása, amely gyakorlatilag a fehér felsőbbrendűség nyílt támogatása volt, McCarthy számára komoly kihívást jelentett. Bár egyes képviselők próbálták elsimítani a helyzetet, McCarthy nem tudta teljesen elkerülni, hogy a párt határvonalai elmosódjanak.

Liz Cheney álláspontja, miszerint a január 6-i támadás egy történelmi mérföldkő volt, és hogy annak kivizsgálása a legnagyobb prioritás kell legyen, egyre inkább elidegenítette őt a párttól. Cheney nem volt hajlandó engedni abban, hogy Trump felelőssége a Capitolium elleni támadásban elhallgattasson, és azt mondta, hogy az események "példátlanok voltak a történelemben". Ez a kemény álláspont lehetetlenné tette számára a párt vezetőinek támogatását, különösen McCarthy részéről, aki próbálta elkerülni a Trump és a republikánus párt közötti feszültségeket.

A középút keresése McCarthy részéről egyúttal azt is jelentette, hogy nem tudott határozottan fellépni a párt szélsőjobboldali tagjaival szemben. Marjorie Taylor Greene és más radikális republikánusok szította viták során McCarthy úgy próbált megoldani a helyzeteket, hogy nem vállalt valódi politikai kockázatot. Ő inkább a megértés és a kompromisszumok útját választotta, de ez nem hozta meg a kívánt eredményeket.

Fontos megérteni, hogy a politikai kompromisszumok nemcsak a közönség figyelmének elnyerésére irányulnak, hanem a párton belüli erőviszonyok és kapcsolatok ápolására is. McCarthy sikeres volt abban, hogy egyesítse a párt széles rétegeit, míg Cheney megpróbálta a politikai integritást és az értékrendet megőrizni, bár ez gyakran magában foglalta a párt vezetésének kritizálását. A két politikus közötti feszültség az amerikai politikai táj egyik legfontosabb konfliktusává vált, amely nemcsak a Republikánus Pártot, hanem az egész ország politikai jövőjét is alapvetően formálhatja.