A hegemónia eszméje azt hirdeti, hogy az Egyesült Államok katonai ereje a kulcs a világbéke fenntartásában, különösen a második világháború utáni évtizedekben, amikor jelentős fegyveres konfliktusok nem alakultak ki a világban. A 20. század első felében Európában és Ázsiában zajló háborúk több tízmillió ember életét követelték, de semmi ehhez hasonló nem történt a háború végét követően. Ezt a hosszú békét sokan az Egyesült Államok által létrehozott távoli szövetségi hálózattal és a hidegháború alatt fenntartott erőteljes katonai jelenléttel magyarázzák. Azonban, ahogy a közmondás tartja, a korreláció még nem jelenti azt, hogy az egyik tényező ok-okozati összefüggést jelent a másikkal. Az amerikai katonai hatalom mint a világbéke garanciája mindössze egy elmélet, amely figyelmen kívül hagyja vagy alábecsüli az egyéb lehetséges magyarázatokat, mint a nukleáris fegyverek elrettentő hatása, a demokrácia terjedése, a globalizáció növekedése, és az erőszakkal szembeni normák változása.

A hegemónia szószólói azt is állítják, hogy az Egyesült Államok katonai ereje az, amely garantálja a nyugalmat, de valójában a helyzet nem ilyen egyértelmű. Az Egyesült Államok katonai jelenléte Európában a hidegháború végét követően, valamint a NATO terjeszkedése, amely közvetlenül Oroszország határához közelít, komoly aggodalmat keltett Moszkvában. Hasonlóképpen, Kelet-Ázsiában Kína számára az amerikai haditengerészeti jelenlét folytatása aggodalmat okoz, mivel tartanak attól, hogy a hajók és tengeralattjárók blokkolhatják a globális piacokhoz való hozzáférést, ami a kínai gazdaságot veszélyeztetné. Miközben a primácisták azt állítják, hogy az Egyesült Államok katonai ereje megnyugtatja a félelmekkel küzdő szövetségeseket, valójában az amerikai erő védelme alatt álló országok katonai képességei jelentősen csökkentek, és sokszor a szövetségesek inkább a gazdaságuk és szociális rendszereik fejlesztésére összpontosítanak.

A hegemónia egyik legfontosabb vonása, hogy az Egyesült Államok biztosítja a védelmet, de egyúttal gátolja a szövetségeseit abban, hogy saját védelmi képességeiket fejlesszék. Az Egyesült Államok hitét a szövetségeseikben, hogy az amerikai segítségre mindig számíthatnak, arra ösztönzi őket, hogy alábecsüljék a saját védelmük fontosságát. Ez különösen problémás lehet, mivel ez a jelenség nemcsak a biztonsági területre, hanem a nemzetközi politikára is kihat. Egyes országok, akik esetleg nem kapták volna meg a szükséges védelmet, saját nukleáris fegyverek kifejlesztésére is törekedhetnek. Ezt a fenyegetettség érzése hozza elő, és számos ország már döntött a nukleáris fegyverek kifejlesztése mellett, míg mások inkább tartózkodtak tőle, mivel az Egyesült Államok biztosítja számukra a védelmet.

A nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozása továbbra is komoly kérdés, és bár az Egyesült Államoknak célja az ilyen terjedés megelőzése, sok szakértő szerint a költségek gyakran meghaladják az eredményekhez vezető előnyöket. A nemzetközi közösségben való katonai beavatkozás és a nukleáris fegyverek proliferációjának megakadályozása sokszor súlyos következményekkel járhat, amelyek elkerülhetetlenek. A hegemónia politikája nem mindig biztosítja azt a stabilitást, amit várnánk, és a fegyverkezési versenyek elkerülése sem biztos, hogy fenntartható marad.

Emellett fontos figyelembe venni, hogy az Egyesült Államok biztonsági garanciái nemcsak védelmet nyújtanak, hanem olyan országokat is képessé tesznek arra, hogy ne kelljen nagyobb erőfeszítéseket tenniük a saját védelmük megszervezésében. Ez viszont azt is eredményezi, hogy a nemzetközi közösségben azok az országok, amelyek egyébként gyengébbek, nem képesek gyorsan reagálni a helyi és globális biztonsági kihívásokra, mint például etnikai erőszak Balkánon vagy terrorizmus és kalózkodás a Dél-Ázsiai és Afrika Szarv régióiban.

A hegemónia fenntartásának az a következménye, hogy az Egyesült Államok számos szövetségese gyenge katonai képességekkel rendelkezik, miközben egyre többen élnek vissza a védelmi támogatással. A szövetségesek nem hajlandóak a szükséges katonai költségeket vállalni, mivel úgy érzik, hogy az Egyesült Államok mindig biztosít számukra segítséget. A jövőben is az ilyen típusú politikák fenntartása nehézségeket okozhat, mivel a gyengébb országok nem hajlandóak a közösen vállalt biztonsági költségekhez hozzájárulni.

A globális biztonsági környezet számos kérdése nem oldódik meg az Egyesült Államok hegemóniájával. A nemzetközi rend fenntartása nem szükségszerűen függ az amerikai katonai dominanciától, és sokkal inkább a közösen kialakított nemzetközi együttműködésektől és a globális biztonsági intézmények működésétől függ. Ahhoz, hogy valóban hosszú távon fenntartható legyen a béke és a stabilitás, figyelembe kell venni a nemzetek önálló biztonsági erőfeszítéseit és a globális problémákra való közös reagálást.

Miért van szükség az amerikai külpolitikában a visszafogottságra?

A második világháború után Amerika szövetségesei pénzügyileg tönkrementek, és a nemzetközi rendszer nem rendelkezett kellő erőforrásokkal és intézményekkel, amelyek támogatták volna a kereskedelmet és a nemzetközi együttműködést. Ma azonban, az amerikai szövetségesek gazdagok és erősek, és a szabadkereskedelem globális rendszere, valamint az Egyesült Nemzetek Szervezete és más nemzetközi intézmények széles körű elfogadottságnak örvendenek. Az Egyesült Államok régóta támaszkodik Ázsiai szövetségeseinek, mint Tajvan, Dél-Korea és Japán, védelmére a kínai fenyegetéssel szemben. Azonban ezek az országok ma már képesek saját védelmi képességeik finanszírozására, és egyúttal fontos kereskedelmi partnerei Kínának is. Ellentétben a hidegháborúval, amikor a kereskedelem alig létezett az amerikai és a szovjet blokk között, ma Kína legnagyobb kereskedelmi partnere az Egyesült Államok, melyet az ázsiai szomszédok követnek. Emiatt ma már nem szükséges hidegháborús szintű mobilizáció az Egyesült Államok számára sem a liberális nemzetközi rend védelme, sem a "szabad világ" védelme érdekében a kínai fenyegetéssel szemben.

Hol tart ma tehát az amerikai külpolitikai diskurzus? A visszafogottság koncepciója fokozatosan egyre inkább elfogadottá vált az akadémiai közösségben, és a 9/11 utáni két évtizedes drága háborúkkal szembeni fáradtság közvéleményben is a kevésbé beavatkozó külpolitika iránti támogatást generált. Trump kampányában, különösen, azokat a pozíciókat ölelt fel, amelyek lelkesítették a támogatóit – beleértve a háborúk és nemzetépítés befejezését, valamint az amerikai szövetségek értékéből több visszavételt –, de ezek mélyen népszerűtlenek voltak a külpolitikai establishment körében. Az, hogy 2016 novemberében Trump győzött, jelezte, hogy a külpolitikai diskurzus valószínűleg egy tartós elmozduláson megy keresztül. Azok a pozíciók, amelyek egykor politikai öngyilkosságnak számítottak volna, most talán éppen hozzájárultak Trump győzelméhez. A mai veszély abban rejlik, hogy Trumpra adott reakciók egy újabb elmozduláshoz vezethetnek – de rossz irányba. Azt, hogy Trumpot mindkét párt elítéli, sokan egyúttal azt is gondolják, hogy a visszafogottság és a visszavonulás politikája, amit ő képviselt, egyet jelent az izolacionizmussal. A hagyományosabb nézőpontok a "primátus vagy globális vezetés" és az "izolacionizmus" hamis dichotómiáját alkotják, ezzel megpróbálva diszkreditálni a visszafogott külpolitikai irányvonalat.

Az Egyesült Államoknak most egy olyan külpolitikát kellene képviselnie, amely a visszafogottság három alapvető elvén alapul. Az első elv az amerikai ambíciók mértéke. Az Egyesült Államoknak el kell vetnie a primátus mítoszát és azt a hiperaktív külpolitikát, amit hosszú évek óta képvisel. Az Egyesült Államok nem az "elengedhetetlen nemzet", nem kell mindenhol jelen lennie ahhoz, hogy biztosítsa saját biztonságát. A Földrajzi, gazdasági és katonai előnyei olyan mértékben megadják azt a védelmet, amire szüksége van, hogy nem szükséges beavatkozni más országok belső ügyeibe vagy háborúkba, hogy megvédje a saját érdekeit. Az Egyesült Államok biztonságát nem szükséges külföldi szövetségekre alapozni. A szövetségesek támogatása fontos lehet, de a Cold War idején létrejött szövetségek nem feltétlenül szükségesek a mai világban, ahol a szomszédos hatalmak, mint Kína vagy Oroszország, nem képviselnek olyan katonai fenyegetést, mint a szovjetek egykor. A legnagyobb kihívás ma az, hogy újraértelmezzük és reformáljuk az Egyesült Államok szövetségi rendszerét.

A terrorizmus elleni háború például nem lehet a külpolitikai irányvonal alapelve. Míg a terrorista csoportok, mint az al-Káida vagy az Iszlám Állam, továbbra is veszélyt jelentenek, a terrorizmus gyökereit nem lehet teljesen felszámolni. A folyamatos katonai beavatkozás nem adja meg a válaszokat. Az Egyesült Államoknak ezen helyett a belső biztonsági intézkedések javítására, az intelligencia munka folytatására és a diplomácia eszközeinek használatára kell összpontosítania, hogy csökkentse a politikai erőszak használatának szükségességét a világ minden táján.

A visszafogottság nem azt jelenti, hogy visszahúzódunk vagy elszigetelődünk. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az Egyesült Államok felismeri, hogy nem szükséges minden háborúba beavatkoznia, és nem szükséges más országok belső ügyeibe beavatkoznia, vagy figyelemmel kísérnie, hogy melyik ország birtokolja a Közel-Kelet olajmezőit, vagy melyik sziget a Dél-kínai-tengeren. A visszafogottság azt jelenti, hogy el kell ismerni, hogy bár sok minden fontosnak tűnhet, az Egyesült Államok nem képes minden problémát megoldani, és nem is kell megpróbálnia ezt.

Miért fontos az Egyesült Államok külpolitikájának visszavonulása és a globális elköteleződés csökkentése?

A XXI. század elején az Egyesült Államok nem csupán gazdasági és katonai szuperhatalomként, hanem a globális politika kulcsszereplőjeként is egyre inkább az elköteleződés visszavonásának szükségességét hangoztatta. A globális befolyás csökkentése, az amerikai érdekek hatékonyabb képviselete, és a nemzetközi politikai rendszerekhez való viszony újragondolása egyre inkább központi kérdésekké váltak. Az amerikai politikai diskurzusban számos vitát váltott ki, hogy valóban szükség van-e egy újabb stratégiai irányváltásra, mely a globális felelősségvállalás csökkentésére és az ország belső prioritásainak fokozott figyelembevételére összpontosít. Ennek a megközelítésnek a legélesebb képviselői közé tartozott Donald Trump elnök, aki saját politikai filozófiáját az "America First" szlogennel fogalmazta meg.

A modern Amerika külpolitikáját alapvetően két tényező határozza meg: a nemzetközi biztonság fenntartása és az amerikai gazdasági érdekek előmozdítása. Az előbbi központjában a globális katonai jelenlét, míg az utóbbi gyakran a kereskedelmi kapcsolatok és gazdasági szankciók alkalmazásán keresztül valósul meg. Trump elnöksége alatt a hagyományos külpolitikai stratégiák számos formája került átdolgozásra, és a globális elköteleződés csökkentése, a nemzetközi szövetségek felülvizsgálata, valamint a katonai beavatkozások mérséklése vált az egyik kiemelt prioritássá.

Trump külpolitikája az amerikai politikai spektrumon belüli jelentős változásokat hozott, amelyeket a külföldi háborúktól való fokozatos visszahúzódás és a szövetségesekhez fűződő kapcsolatok újragondolása jellemez. A "Amerika első" politikai gondolata nem csupán az amerikai gazdaság érdekeit szolgálta, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg az Egyesült Államok globális szerepét és hatalmát. Az elnök elutasította a hagyományos multilaterális megközelítéseket, és inkább a kétoldalú tárgyalásokra helyezte a hangsúlyt, ami gyakran vezetett olyan döntésekhez, amelyek nem voltak mindenki számára egyértelműen kedvezőek. Az Egyesült Államok védelmi és gazdasági érdekei prioritásként szerepeltek, miközben a nemzetközi biztonság és a stabilitás fenntartása háttérbe szorult.

A külpolitikai visszavonulás legmarkánsabb példái közé tartozik a jemeni háborúval kapcsolatos amerikai beavatkozás mérséklése, a szíriai konfliktusban való aktív részvétel visszafogása, és a NATO-hoz való viszony újragondolása. Trump különösen fontosnak tartotta a katonai kiadások csökkentését és a szövetségesek arra való ösztönzését, hogy nagyobb terhet vállaljanak a közös védelmi költségekben.

A külpolitikai visszavonulás, amelyet Trump és politikai támogatóik annyira fontosnak tartottak, azonban nem mentes a kritikáktól. Sokan úgy vélték, hogy az Egyesült Államok globális visszahúzódása destabilizáló hatásokat eredményezhet a világ egyes régióiban, különösen olyan területeken, mint a Közel-Kelet vagy Kína és Oroszország befolyásának növekedésével kapcsolatban. Az amerikai vezetés visszafogása és a globális katonai jelenlét csökkentése könnyen kihívásokat hozhat a nemzetközi politikai rendre, ami újabb válságokhoz vezethet.

Fontos, hogy a külföldi politikai elemzők és döntéshozók tisztában legyenek azzal, hogy a külpolitikai stratégia változtatása nem csupán a katonai beavatkozás elhagyásáról szól, hanem az amerikai érdekeltségek és nemzetbiztonsági prioritások újragondolásáról is. A globális elköteleződés csökkentése nemcsak a világ biztonságának átalakulásához, hanem az amerikai belpolitikai élet újradefiniálásához is vezethet. Az Egyesült Államok külpolitikájának alakulása a jövőben nemcsak a nemzetközi szövetségek, hanem a globális gazdasági rendszerek működésére is hosszú távú hatással lesz.

Milyen hatással van az Egyesült Államok külpolitikája a globális hatalmi egyensúlyra?

A 21. század elején az Egyesült Államok külpolitikája számos jelentős változáson ment keresztül, amelyek a nemzetközi kapcsolatok és a globális biztonság átalakulásához vezettek. A hidegháború vége, a szeptember 11-i események, valamint a globális gazdasági és politikai dinamika átalakulása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államok külpolitikai stratégiája egyre inkább a katonai és gazdasági hegemóniát célozza meg, miközben a nemzetközi intézményekkel való együttműködés is hangsúlyossá vált.

A Trump-adminisztráció alatt a külpolitikai megközelítés jelentős változáson ment keresztül, amikor a "primacy" stratégia, azaz az Egyesült Államok globális vezető szerepének megőrzésére irányuló politika vált dominánssá. Ennek középpontjában a katonai beavatkozások és az Egyesült Államok hatalmi pozíciójának biztosítása állt, különös figyelmet fordítva a közel-keleti és dél-amerikai politikákra. E politikák célja nemcsak az Egyesült Államok közvetlen érdekeinek védelme volt, hanem egyfajta nemzetközi rend fenntartása is, amely az amerikai érdekeket szolgálja, és amely képes volt megvédeni az országot a globális fenyegetésektől, beleértve a terrorizmust és a nukleáris proliferációt.

Az Egyesült Államok szerepe a NATO-ban, valamint a világ más fontos katonai és politikai szervezeteiben is kiemelt fontosságúvá vált. A NATO bővítése és a globális katonai jelenlét fenntartása mellett az Egyesült Államok vezető szerepe a nemzetközi kereskedelemben és a gazdasági szankciók alkalmazásában is kulcsfontosságú tényezővé vált. A szövetségi rendszerekbe való integráció, valamint a kereskedelmi megállapodások — mint például az USMCA — mind hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államok továbbra is meghatározó szereplő maradjon a globális politikai és gazdasági térben.

Fontos megjegyezni, hogy az Egyesült Államok külpolitikája nemcsak a katonai erőre, hanem az információs és gazdasági erőforrásokra is támaszkodott. A technológiai fejlődés, valamint az új típusú háborúskodás, például a kibertámadások és a globális szintű hírszerzési műveletek, szintén alapvető szerepet játszottak a globális hatalmi viszonyok alakításában. Az Egyesült Államok tehát nemcsak hagyományos katonai eszközökkel, hanem a gazdasági és diplomáciai eszközök széles spektrumával is igyekezett biztosítani saját érdekeit és fenntartani globális vezető szerepét.

A poszt–9/11-es külpolitikai megközelítés során egyre inkább egy olyan "zero-sum" szemléletmód alakult ki, amely azt feltételezte, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a hatalom megosztása szükségszerűen konfliktusokat generál. Ez a hozzáállás a globális versengés fokozódásához vezetett, különösen Kínával és Oroszországgal való kapcsolatok terén. A Kína mint fenyegetés kezelése, valamint az orosz beavatkozás elleni küzdelem központi szerepet kapott az Egyesült Államok stratégiájában. A NATO és az Egyesült Államok védelmi költségvetésének növelése, valamint a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása iránti elkötelezettség tovább erősítette ezt a globális versengést.

Emellett a globális politikai közeg és a nemzetközi intézmények szerepe is fontos változásokon ment keresztül. Az Egyesült Államoknak nemcsak a katonai beavatkozásokkal kellett szembenéznie, hanem a diplomácia és a multilaterális együttműködés terén is új kihívásokkal kellett szembesülnie. A Párizsi Klímaegyezményből való kilépés, valamint a nukleáris megállapodások kérdései azt mutatták, hogy az Egyesült Államok külpolitikája egyre inkább a unilateralizmus és a szuverenitás védelme irányába mozdult el. Az egyesült államokbeli vezetők, például Donald Trump, gyakran szembeszálltak a nemzetközi konszenzusokkal, és a saját érdekeik érvényesítése érdekében egyoldalú lépéseket tettek.

A jövőbeli külpolitikai stratégiák meghatározásakor nem csupán a katonai erő, hanem a diplomáciai eszközök és az új típusú geopolitikai kihívások is kulcsfontosságú szerepet játszanak. A technológiai fejlődés, a gazdasági verseny és a nemzetközi jogi normák alakulása mind hozzájárulnak a nemzetközi kapcsolatok dinamikájához. Az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú lesz, hogy képes legyen egyensúlyt találni a globális hatalmi verseny és a diplomáciai együttműködés között, miközben fenntartja vezető szerepét a világban.

Miért fontos megérteni a gender és az online tér viszonyát?
Miért fontos időben felismerni a vastagbélrákot és a peritonitiszt?
Hogyan működik a TLS és a mTLS, és miért fontosak?
Miért kerül állandó válságba a szuverenitás és az erkölcsi rend kérdése a modern jog és politika világában?
Hogyan alkalmazhatjuk a MaxEnt IRL-t a vásárlói preferenciák modellezésére?