Azok az emberek, akik magas fokú önszeretettel rendelkeznek, általában jobb fizikai egészséget tapasztalnak, mint mások. Kevesebb alkalommal szenvednek fizikai betegségektől, alacsonyabb fájdalomérzettel bírnak, és könnyebben alkalmazkodnak a különböző élethelyzetekhez. Mindemellett stresszel kapcsolatos tüneteik is ritkábbak. Ezek a pozitív tulajdonságok az önszeretet azon képességére vezethetők vissza, hogy csökkenti a stresszt, növeli az önállóságot, javítja a megküzdési stratégiákat, elősegíti a pozitív érzelmi reakciókat és általánosan hozzájárul a jobb egészségi állapothoz (Hashem és Zeinoun, 2020). Továbbá Phillips és Hine (2021) kutatásai azt is megállapították, hogy az önszeretettel rendelkező személyek jobb étrendre váltanak, kevesebb alkoholt fogyasztanak és csökkentik a dohányzást, mindezek pedig nemcsak a fizikai, hanem a kognitív előnyöket is növelik.

Az önszeretet kihívásai

De vajon mindig elfogadható és megfelelő-e az önszeretet társadalmunkban? Olyan társadalmakban, ahol az eredmények és a teljesítmény állnak a középpontban, ahol az individualizmus és az önprezentáció kiemelten fontos, az önszeretet gyakran nem találja meg a helyét. Az önállóságra építő társadalmi narratívák, amelyek szerint a személyes kudarcok egyedül a személy hibája, és nem valamilyen szervezeti felelősség, komoly akadályt jelentenek az önszeretet elfogadásában (Lindsay és Creswell, 2014). Egy olyan világban, ahol a tökéletességre törekvés és az önállóság mindennél fontosabb, a hibák elismerése, a sebezhetőség felvállalása gyengeségként vagy akár önző magatartásként is értelmezhető (Pauley és McPhearson, 2010).

Mindezek mellett sokan hajlamosak félreértelmezni az önszeretet fogalmát. Az önszeretet nem jelent lazaságot vagy motivációhiányt. Sőt, épp ellenkezőleg, az önszeretet képessége erősíti az egyéni ellenálló képességet, segíti az önreflexiót és a személyes fejlődést. Az önszeretet nem egyfajta engedékeny hozzáállás, amely lehetővé teszi a kudarcokat, hanem éppen annak elismerése, hogy minden ember hibázhat, és hogy a fejlődéshez szükséges a hibák elfogadása és tanulás belőlük.

A perfekcionizmus csapdája

Sokan, akik tökéletesek szeretnének lenni, soha nem elégednek meg a jó eredményekkel. Ha egy hallgató például 78%-ot ér el egy vizsgán, azt kérdezi, miért nem kapott 98%-ot. Ez a fokozott elégedetlenség még akkor is jelen van, ha a megszerzett eredmény rendkívül jó. A tanulmányi eredmények mögött gyakran valamilyen belső szenvedés húzódik, mivel az ilyen személyek nem képesek megelégedni a saját eredményeikkel, és mindig jobbra vágynak. Az ilyen emberek számára különösen fontos, hogy megtanulják, hogyan kell kedvesebbek lenniük önmagukkal, hogyan nyújthatják maguknak a szükséges törődést és megértést, hogy elérjék a mentális és érzelmi egyensúlyt.

Az "belső kritikus" hatása

Mindannyian rendelkezünk egy belső kritikussal, aki folyamatosan figyelmeztet minket a hibáinkra és tökéletlenségeinkre. Ez a belső hang gyakran nagyon kemény tud lenni, és olyan érzéseket válthat ki, mint a szégyen vagy a bűntudat. Ahelyett, hogy a saját erősségeinket és sikerünket értékelnénk, hajlamosak vagyunk a kudarcainkat túlságosan is felnagyítani. Az önszeretettel kapcsolatos egyik alapelv az, hogy elfogadjuk saját hibáinkat és gyengeségeinket, miközben megértjük, hogy ezek minden emberi lényre jellemzőek. Az önszeretet elengedhetetlen ahhoz, hogy megszabaduljunk a perfekcionizmus csapdájából és megtaláljuk a kiegyensúlyozott, realista megközelítést életünkben.

A szégyen hatása

A szégyen érzése sokféle formában megjelenhet, a mélyebb, személyes meghurcoltatástól kezdve egészen a társadalmi elutasításig. A szégyen általában egy külső megítélés, míg a bűntudat belső érzés, ami az adott cselekedet következményeitől függ. Bár a szégyen és a bűntudat néha segíthetnek bennünket abban, hogy javítsunk magunkon, ha túlzottan erősek, súlyosan gátolhatják a fejlődésünket. Az önszeretettel való foglalkozás segít abban, hogy megbirkózzunk ezzel az érzelemmel, és megértsük, hogy a hibák és a kudarcok nem jelentik azt, hogy értéktelenek vagyunk. Az önszeretet nem mentesít minket a felelősségvállalás alól, de segít abban, hogy elfogadjuk magunkat, miközben igyekszünk a jövőben jobb döntéseket hozni.

Mit kell még figyelembe venni?

Az önszeretet nem csupán egy érzelmi állapot, hanem egy gyakorlati eszköz is, amely segíthet elérni az életünkben a szükséges egyensúlyt. Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy az önszeretet gyakorlása nem a tökéletesség keresése, hanem a fejlődés és a hibák elfogadása. Fontos megérteni, hogy az önszeretet nem egy passzív állapot, hanem egy aktív, szándékos döntés, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a legjobb változatává váljunk önmagunknak. Az önszeretettel kapcsolatos kutatások és tapasztalatok azt mutatják, hogy hosszú távon ez nemcsak a mentális és érzelmi jólétünket, hanem a fizikai egészségünket is javíthatja, mivel csökkenti a stresszt, erősíti a megküzdési képességeinket és növeli az önállóságot.

Miért fontos a társadalmi érzelem és az együttérzés szerepe az egészségügyi ellátásban?

Az együttérzés az emberi természet egyik alapvető összetevője, melynek jelentősége az egészségügyben és a társadalmi ellátásban elvitathatatlan. Egyes kutatók, mint Spikins (2022) és Cameron és Groves (2004), az emberi együttérzés eredetének és fejlődésének vizsgálatára irányuló kutatásokban arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi faj kezdetei óta jelen van a társas gondoskodás és az egymás iránti felelősségérzet. A Homo Erectus egy női példányának csontmaradványai például arra utalnak, hogy 1,6 millió évvel ezelőtt egy súlyos betegség következtében szenvedő egyed számára szükség volt mások gondoskodására a túléléshez. Az ilyen megfigyelések azt a következtetést vonják le, hogy az együttérzés és a gondoskodás alapvetően hozzájárulnak az emberi túléléshez.

A Neander-völgyi 'Ned' esete még világosabban bemutatja az együttérzés fontosságát. Az ő csontmaradványai súlyos testi sérüléseket, például vakítást, halláskárosodást és végtag deformitásokat mutatnak, amelyek mellett legalább 10-15 évig élt. Ez az egyed nem élhetett volna túl, ha nem kapott volna folyamatos segítséget és gondoskodást másoktól. Az ilyen példák nemcsak az együttérzés, hanem annak túlélési és közösségi szerepének fontosságát is hangsúlyozzák, amely a társadalmi kapcsolatok fenntartásában és erősítésében kulcsszerepet játszik.

Az együttérzés tehát nem csupán érzelem, hanem társadalmi és biológiai szükségszerűség is. A tudományos kutatások, például Gilbert (2021) és Shea és Lionis (2017) munkái azt mutatják, hogy az együttérzés a közegészségügyi és orvosi ellátásban kulcsfontosságú tényezővé válik. Az együttérző megközelítés segíthet megoldani a modern orvostudomány számos problémáját, mint például a vakcina ellenszenv, a társadalmi egészségi különbségek, a beteg-orvos bizalom erősítése, valamint a krónikus fájdalom és a szenvedés kezelésére irányuló erőfeszítésekben. Az együttérzés gyakorlati alkalmazása tehát nemcsak elméleti, hanem közvetlen hatással van az egészségügyi ellátás minőségére.

Az empátia és az együttérzés biológiai alapjai is egyre világosabbá válnak. A hormonok, mint az oxitocin és a vazopresszin, alapvető szerepet játszanak a társadalmi kapcsolatok fenntartásában, és támogatják a pozitív emberi kapcsolatok kialakulását. Az ilyen neurobiológiai folyamatok nemcsak a közvetlen kapcsolatokban, hanem a társadalmi környezetben is hatékonyan hozzájárulnak az egészségügyi ellátás minőségének javításához. Az oxitocin növelésére például olyan tevékenységek ajánlottak, mint a testi érintkezés, közösségi tevékenységek, vagy akár a támogató online kapcsolatok ápolása. A közös éneklés, a zenehallgatás vagy akár a szeretetteljes interakciók mind hozzájárulhatnak a társas kapcsolataink erősítéséhez és az együttérzés kifejezéséhez.

A proszociális viselkedés, mely a közösség érdekeit helyezi előtérbe, alapvető szerepet játszik az egészségügyi ellátásban. A proszociális cselekedetek, amelyek az egyének közötti kooperációra és segítésre összpontosítanak, jelentős hatással vannak a betegek állapotának javulására, a betegelégedettség növelésére és az általános ellátási minőség javítására. Az egészségügyi szakemberek számára az empátia és az érzelmi intelligencia fejlesztése elengedhetetlen, hogy hatékony, személyre szabott ellátást nyújtsanak. Az érzelmi intelligencia fejlesztése nemcsak a betegek szükségleteinek felismerésében, hanem az interperszonális kapcsolatokban való aktív részvételben is fontos szerepet játszik.

A kultúrák közötti kompetencia szintén meghatározó tényezővé válik a mai globális egészségügyi környezetben. A különböző háttérrel rendelkező betegek megfelelő ellátása érdekében elengedhetetlen, hogy az egészségügyi dolgozók figyelembe vegyék a betegek egyéni szükségleteit, elvárásait és preferenciáit. Az együttérzés nem csupán a fizikai, hanem a pszichológiai és kulturális különbségek figyelembevételét is megköveteli. A megfelelő empátia kialakítása, az aktív hallgatás, valamint a tiszteletteljes és kultúrafelismerő kommunikáció elengedhetetlen a pozitív eredmények eléréséhez.

A proszociális viselkedés nemcsak az egészségügyi ellátásban, hanem a társadalmi jólét szempontjából is alapvető. A közösségek és az egyének közötti együttérzés és segítőkészség hozzájárul a társadalmi egészség fenntartásához, ami elengedhetetlen a modern világ kihívásainak kezelésében.

Hogyan találhatjuk meg újra a reményt és a potenciált a mentális betegség után?

Az életben gyakran előfordulhat, hogy úgy érezzük, mintha egy hatalmas célokat és terveket tartalmazó zsákot cipelhetnénk magunkkal. Azonban lehet, hogy időnként elveszítjük ezt a zsákot, talán egy ideig nem is találjuk meg, vagy egyszerűen nem találunk rá. A helyreállítási folyamat során pedig rácsodálkozunk, hogy néha olyan emberekkel találkozunk, akik inspirálnak minket, segítenek visszatalálni a potenciálunkhoz. Ha nem is segítenek teljesen újra felfedezni, akkor legalább rámutatnak: "Még mindig van potenciálod". Az ilyen emberek és a gyógyulás gondolatvilága olyan pillanatok, amelyek arra emlékeztetnek, hogy az élet nem csak egy végső célból áll. Nem arról van szó, hogy mentális betegséggel sújtottak vagyunk, hanem arról, hogy az életünk és a gondolkodásunk alapvetően megváltozik, amit sokáig nem is érzékelünk.

Számos olyan pillanatra emlékszem, amikor úgy éreztem, hogy minden, amit eddig elértem, elveszett. Egy mechanikai vagy elektrotechnikai mérnöki karrier volt az, amire készültünk, de a betegség mindent megváltoztatott, mintha a homokfelhő szétfoszlott volna, és mindennek újra kellene rendeződnie, ám a végső eredmény egy zűrzavaros helyzet lenne. A legnagyobb terhet nem is a külső körülmények, hanem a belső, saját hitem elvesztése jelenti.

Amikor mentális betegséggel küzdünk, az egyik legnagyobb kihívás az, hogy a gondolkodásunk olyan zűrzavaros és nyújthatatlan, hogy nem látunk ki belőle. Olyankor leginkább egyedül vagyunk, és ezt az egyedüllétet gyakran a tömegek közepette is megtapasztalhatjuk. A belső kérdések ekkor olyan formában jelennek meg, hogy elgondolkodunk azon: "Mi értelme van mindennek?" "Miért történt mindez velem?" "Miért nem lehettem olyan, mint bárki más?" Mielőtt betegséggel küzdöttem, mérnöki pályára készültem, voltak céljaim, de a betegség mindent elsöpört. A betegség sokszor úgy tűnik, mintha minden, amit korábban vágytunk, szétfoszlott volna, és az életünk a legapróbb részletekben is egy hatalmas rendezetlenséggé válik.

Ez a belső zűrzavar, a hirtelen hitvesztés, a remény teljes hiánya lehet a legnagyobb nehézség. Azonban a gyógyulás folyamatában van valami rendkívül fontos, és az nem más, mint hogy van valaki, aki mellettünk áll, aki segít abban, hogy újra megtaláljuk a reményt. Az ilyen személyek nem mindig tudják átvenni a mi reményünket, de képesek annak magvát ott tartani számunkra, és amikor képtelenek vagyunk rá, ők nekünk adják a reményt. És bár nehéz, a gyógyulás során az egyik legfontosabb dolog, hogy másoknak szükségük van ránk ahhoz, hogy együtt, egymás mellett találjuk meg a reményt.

Fontos azonban, hogy a segítség nem csak arról szól, hogy valaki mindig ott legyen mellettünk. Az igazi gyógyulás az, amikor képesek vagyunk újra megpróbálni, önállóan járni, még akkor is, ha az elején elbukunk. A támogatásnak nem a folyamatos függőség fenntartásáról kell szólnia, hanem arról, hogy segítenek abban, hogy megtaláljuk a bátorságot újra próbálkozni, és ha elbukunk, ott legyenek, hogy segítsenek felállni.

A "hatékonyság" fogalma az egyik leginkább félreértett eszme a mentális egészség területén. Mindenki beszél róla, de nem sokan értik igazán, hogy mit jelent. A valódi empowerment, amit az emberek keresnek, nem az, hogy mások adják át nekik a hatalmat, hanem hogy képesek legyenek azt felismerni: "Most már ott vannak a választások, és én képes vagyok felelősséget vállalni a választásaimért". A gyógyulás nem akkor következik be, amikor mások átadják a hatalmat, hanem amikor az egyén saját döntéseit tudja meghozni és felelősséget vállalni azokért.

A mentális egészségügyi szolgáltatások rendszerében a felhasználó szerepe gyakran annyira megszorítja a személyiségét, hogy csak az elmebetegségei és a diagnózisa határozza meg őt. Az ilyen környezet hosszú távon az egyént megfoszthatja attól, hogy visszatérjen a saját életéhez, és inkább a szolgáltatások rendszerébe integrálja őt. Az egyik legfontosabb cél, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban segítsük az egyént visszanyerni a saját életének irányítását, mert ha túl sokáig maradunk a rendszerben, akkor a betegség definiálhatja őt, és ő maga is elhitetheti magával, hogy nem több, mint egy "szolgáltatás használó".

A gyógyulás tehát egy olyan folyamat, amely során újra kapcsolatba lépünk azzal a potenciálunkkal, amit hordozunk magunkban. Ezt a potenciált nemcsak azoknak kell megtalálniuk, akik mentális betegséggel küzdenek, hanem mindenkinek, mert a gyógyulás, a fejlődés és az önismeret mindenkinek jár, nemcsak a betegeknek.

Hogyan állítható elő természetes gáz élelmiszerhulladékból?
Hogyan formálja Trump korszaka a vallás, a rassz és a nemzetkép fogalmát?
Hogyan javítható az adatminőség és integritás a pénzügyi nyilvántartásokban?