Miért fontos az EU bővítése az Egyesült Államok számára, és hogyan változott meg a viszony a két hatalom között?

Az Egyesült Államok számára az európai integráció mindig is központi szerepet játszott, amelynek következményeként az amerikai adminisztrációk mindig támogatták az EU bővítését. Az EU-expanzió az amerikai vállalatok számára hatalmas lehetőségeket teremtett, ugyanakkor egyes amerikai cégek számára a kereskedelmi irányváltozások miatt kockázatokat is jelentett. Ennek következményeként az Egyesült Államok támogatása az európai projekttel kapcsolatban vegyes képet mutatott, habár az amerikai birodalom számára szükség volt egy elég erős Európára, amely képes megosztani a globális biztonsági terheket. Ez a megközelítés a hidegháború végén sem változott.

A legtöbb közép- és kelet-európai állam EU-ba történő integrációja viszonylag zökkenőmentesen zajlott, és az Egyesült Államok erőteljes támogatásával valósult meg. Bár Oroszország határán több ilyen ország is feküdt, nem vetették fel komoly ellenállásukat – főként azért, mert abban az időszakban nem voltak abban a helyzetben, hogy hatékonyan fellépjenek. A Balkán államokat, például Szlovéniát (2004), Horvátországot (2013), és további országokat szintén célzottan az EU tagjai közé kívánták integrálni. Így 2004-re az EU már huszonnyolc tagállammal rendelkezett, míg 1990-ben még csupán tizenkét tagot számlált.

Amikor az EU, az Egyesült Államok erőteljes támogatásával, komoly tárgyalásokat kezdett Georgiával, Moldovával és Ukrajnával a tagság jövőbeli lehetőségeiről, Oroszország heves ellenállásba ütközött. Az EU bővítése ekkor már nem csupán lehetőség volt, hanem Oroszország számára ellenséges cselekedetként jelent meg. Oroszország ezt már nem hagyta figyelmen kívül, és végül annektálta Krím félszigetet, miközben lázadást szított Ukrajna keleti részén. Az Egyesült Államok számára világossá vált, hogy minden további EU bővítés a Ruszához közeli országokban hosszú, fájdalmas folyamat lesz, függetlenül a birodalmi ambícióiktól.

A világpolitikai helyzetben való változások, így az EU bővítése és az amerikai törekvések egyre inkább konfliktusokat szültek. A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok és NATO bővítése lehetőséget adott arra, hogy a birodalmi szféra terjeszkedését még inkább elősegítse. Az amerikai vezetés által tett ígéretek ellenére, miszerint nem bővítik tovább a NATO-t a határokig, az egyes tagállamok számára egyre inkább vonzóvá vált a bővítés, miközben Oroszország, akkor még Yeltsin vezetése alatt, nem tudott érdemi ellenállást kifejteni. Azonban Vlagyimir Putyin, a későbbi orosz elnök, gazdasági stabilizációt követően sokkal erősebb helyzetbe került, és a nemzetközi porondon való visszanyerés érdekében kezdte el erősíteni Oroszország politikai befolyását. Putyin első időszakában a politikai hatalom visszaszerzésére koncentrált, nem provokálva közvetlenül az Egyesült Államokat, és 2001. szeptember 11-e után az orosz vezetés támogatta az amerikai embereket.

Eközben az amerikai vezetés jelentős hibát követett el, amikor nem vette figyelembe Oroszország szándékait. A NATO bővítése, a fejlett fegyverzetek telepítése az orosz határokra, és az amerikai hírszerzési műveletek feszültségeket szültek, amelyek végül orosz dühöt eredményeztek. Oroszország most már képes volt cselekedni, és megakadályozta a NATO és az EU további terjeszkedését, különösen Ukrajna és Grúzia irányába. Mindez egy hosszú elakadásba sodorta az Egyesült Államokat Európában, ahol különböző helyeken orosz beavatkozás állt a terjeszkedési tervekkel szemben.

Miért nem valósult meg a nicaraguai csatorna, és miért választották a panamait?

A nicaraguai csatorna tervét hosszú ideig a legjobb megoldásként tartották számon, mivel az a legpraktikusabb útvonalnak tűnt a Karib-tenger és a Csendes-óceán összekapcsolására. A csatorna mentén vezető Río San Juan és a Lago de Nicaragua közötti szakaszok biztosították a legalkalmasabb vízi utat. Azonban több tényező együttese végül ahhoz vezetett, hogy a projekt nem valósult meg, és a Panama-csatorna terve vált végül a megvalósuló alternatívává.

Az Egyesült Államok számára a Nicaragua-i csatorna építése már a 19. század elején stratégiai fontossággal bírt. Az első próbálkozások még a spanyol uralom alatti időszakra nyúlnak vissza, amikor a helyi hatóságok már a csatornát tervezték. Az Egyesült Államok számára különösen fontos volt a gyors közlekedés biztosítása az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között, hiszen ezzel nemcsak a kereskedelem, hanem a katonai mobilitás is könnyebbé vált volna. Az Egyesült Államok 1826-ban megalakította saját csatorna társaságát, de az elképzelések valósággá válásához több hatalmi játszma és geopolitikai feszültség szükségeltetett.

A brit kormány erős befolyással bírt a régióban. A Belize-i település átalakulása brit gyarmattá, a Hondurászi-öbölben található Bay-szigetek elfoglalása és az úgynevezett Mosquitia protectorátus visszaállítása mind azt jelképezte, hogy Nagy-Britannia komoly érdekeltséggel rendelkezett a közép-amerikai területeken, és kész volt megvédeni azokat. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia rivalizálása egyre élesebb lett, különösen miután 1848-ban a britek elfoglalták a San Juan-öblöt, amely a Nicaragua-i csatorna legfontosabb vízi útvonalához vezetett.

A versengés egyre fokozódott, különösen miután a Kaliforniai Aranyláz 1849-ben új irányt adott a térség gazdasági és politikai jelentőségének. Cornelius Vanderbilt és az ő cége, az Accessory Transit Company, megegyezett a nicaraguai kormánnyal, hogy átkelési lehetőséget biztosítanak az iszthmuson, és a szállítást az Egyesült Államok számára biztosítják. Ez a lépés a brit tervek ellen irányult, és újabb feszültségeket okozott a két nagyhatalom között.

A brit kormány válaszlépése gyors és hatékony volt: elfoglalta Tigre szigetét, hogy biztosítsa a térség feletti uralmát. Az Egyesült Államok számára mindez elfogadhatatlan volt, és katonai konfliktusok szélén álltak. Ezt követően jött létre az 1850-es Clayton-Bulwer-egyezmény, amelynek célja az volt, hogy mindkét hatalom elismerje, hogy nem építhetnek egyoldalúan csatornát Közép-Amerikában, és egy közös irányítást biztosítsanak.

Az 1850-es egyezmény után egy hosszú és bonyolult diplomáciai folyamat indult el, amely végül elérte, hogy a nicaraguai csatorna projekt háttérbe szorult. Az Egyesült Államok fokozatosan más lehetőségeket keresett, míg a brit befolyás továbbra is erőteljes maradt a térségben. A következő évtizedekben mindkét fél próbálkozott új megoldásokkal, de végül Panama vált a csatorna építésének helyszínévé.

A nicaraguai csatorna terve, amely az évszázadokon keresztül meghatározta a régió geopolitikai vitáit, végül nem valósult meg. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti rivalizálás, valamint a különböző geopolitikai érdekek, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a panamai alternatíva győzedelmeskedett. Azonban a nicaraguai csatorna terve továbbra is egy fontos fejezete maradt a közép-amerikai történelemnek, és sok szempontból elgondolkodtató, hogy milyen más alternatívák merülhettek volna fel, ha a politikai és gazdasági környezet kedvezőbb lett volna.