A társadalmi és irodalmi elméletekben az alapvető ellentétek újragondolásának és azok mindenütt jelen lévő intellektuális hatásainak projektje már széles körben elterjedt. Ugyanakkor én ezeket a fejleményeket egy sokkal szűkebb perspektívából vizsgálom. A módosított változat nem ad hozzá vagy von el jelentést az eredetitől, és nem is változtat meg semmilyen kifejezést. Inkább az információk feltárásának módja változik, hogy azok gyorsabban és könnyebben érthetőek legyenek. Az alábbi mondat különösen nagy mértékben támaszkodik olyan homályos elvonatkoztatásokra, amelyekhez a olvasó már eleve ismeretet kell, hogy rendelkezzen: Marcuse Lukács reifikációs elméletének kezelésére tett próbálkozása sokkal összetettebb, mint ahogy azt a Frankfurti Iskola újramegközelítései sugallják. Korai munkáiban a fogalom a Lukács által kifejtett reifikációra vonatkozó rejtélyes és elidegenítő hatásokat hordozza, miközben pozitív, felszabadító és erotikus vonatkozásokat is tartalmaz – a reifikáció, amelyet el kell szenvedni, hogy a győzelemhez eljussunk. Az ilyen mondatok annyira belemélyednek az író saját fogalmaiba (lásd az összes gondolatjelet!), hogy nem tudom őket átírni vagy átfogalmazni. Ahogy a bekezdéseid, úgy a mondataid is világosak legyenek, mind önállóan, mind pedig egymás viszonyában, hogy képes legyél azokat valami nagyobbá és bonyolultabbá összerakni. A mondatok egymás mellett élnek, így ismerniük kell egymást. Minden mondatnak tudnia kell, honnan jön, és jeleznie kell, hová tart. Itt van egy példája egy jól megfogalmazott, világos mondatokat tartalmazó szakasznak, amely a személyazonosság elméletében rejlő feszültséget illusztrálja. Az író, Kwame Anthony Appiah, váltakozik az elvont és a konkrét között, hogy egy harmonikus egyensúlyt teremtsen. (A következő fejezetben bővebben beszélek az elvont és a konkrét közötti egyensúly fontosságáról.)

Tegyük fel, például, hogy olyan életformát választok, mint magányos utazó a világ körül, elkerülve a család és a közösség kötöttségeit, néhány hónapra ide-oda telepedve, azzal, hogy angolt tanítok üzletembereknek, hogy megkeressem a szükséges pénzt. A szüleim azt mondják, hogy pazarolom az életemet, mint egy „tudós vándor”, hogy van jó képzettségem, zenei tehetségem, és csodálatos barátságra való képességem, amiket semmire sem használok. Nem szükséges közösségi elköteleződésűnek lenni ahhoz, hogy elgondolkodj azon, hogy ez kielégítő válasz-e arra, ha csak azt mondom, hogy mérlegeltem az opciókat és ezt az utat választottam. Nem kellene valamit mondanom arról, hogy mi az, amit ez az út lehetővé tesz számomra és azok számára, akikkel találkozom? Vagy arról, hogy milyen más tehetségeimet hasznosítja? Az egy dolog, hogy azt mondjuk, hogy a kormány, a társadalom vagy a szüleid nem akadályozhatják meg, hogy pazarold az életed, ha így döntesz; de egy másik dolog azt mondani, hogy az életed pazarolása a saját módodon jó, csak mert a saját módod választottad.

Ebben az induktív módon felépített részletben Appiah fokozatosan feltár egy feszültséget azzal kapcsolatban, hogy az ember saját magáért éljen, vagy másokért. Annette Gordon-Reed az elnök Andrew Johnson vezetési hiányosságainak tárgyalásában hasonló egységet teremt a metafora ügyes használatával: Most persze azok, akik félnek tévedni, félnek attól is, hogy igazat mondjanak, mert a vezetés és a döntéshozatal elkerülhetetlenül tartalmaz valamilyen kockázati elemet. Az amerikai történelemben, egy olyan időszakban, amikor elengedhetetlen lett volna a „dobozon kívüli gondolkodás” (mint azt manapság hívjuk), [Andrew] Johnson a dobozon belül volt, és szorosra zárta annak tetejét. Az amerikai polgárháború és a dél gazdasági rendszerének lerombolása után az Egyesült Államoknak előremutató gondolkodásra, rugalmas, gyakorlati, mégis látomásos vezetésre volt szüksége. Lincoln a „szabadság új születéséről” beszélt Gettysburgban, miközben Jefferson Függetlenségi Nyilatkozatának jelentését próbálta kiterjeszteni, hogy tükrözze azokat a megváltozott körülményeket, amelyek a polgárháború utáni Egyesült Államokat jellemzik. Az ország megtört és nem lehetett pontosan ugyanabban a formában helyreállítani, mint amilyen volt előtte. Johnson azonban határozottan hátrafelé tekintett.

A szövegekben a mondatok világossága elengedhetetlen a megértéshez. A rövid, egyszerű mondatok világosak, és gyakran élénkítő, szórakoztató hatást keltenek. A kapitalizmus legegyszerűbb formájában egy tevékenység: a tőke felhalmozása. Az akadémiai írók, akik elkerülik az egyszerű mondatokat, olyan kusza bekezdéseket hoznak létre, amelyeket az olvasónak áttörnie kell, hogy megtalálja az alapvető gondolatokat. Az ilyen munka több türelmet igényel, és el is kimeríti az olvasót.

A mondatok struktúrájának változatossága is fontos ahhoz, hogy a szöveg jobban hangozzon, és így érdekesebb legyen az olvasó számára. A következő mondatban például egy alárendelt mondat nyitja a szöveget: Mivel a „fehér bűnözés” kifejezésnek nincs társadalmi jelentése, a „fehér bűnöző” kifejezés is zavaró.

Mindezek ellenére fontos emlékezni, hogy a mondat hosszúságát és összetettségét is a szándék és a közönség függvényében kell kezelni. A cél az, hogy az olvasó megértse, amit mondunk, miközben nem veszítjük el a szöveg összetettségét és mélységét.

Miért kell megértenünk az akadémiai írás nehézségeit, és hogyan javíthatunk rajta?

Az akadémiai élet egyik legnagyobb paradoxonja, hogy a legkiemelkedőbb gondolkodók gyakran rendkívül bonyolult, nehezen érthető stílusban írnak. Gondoljunk Judith Butler filozófusra, Jacques Derridára, Elizabeth Povinelli antropológusra, Harrison White társadalomtudósra vagy Pierre Bourdieu kulturális elméletalkotóra, hogy csak néhány nevet említsünk. Ezek az intellektuális hírességek azért váltak befolyásossá, mert sikerült meggyőzniük olvasóikat, hogy alaposan megvizsgálják írásaikat, és keményen dolgozzanak azon, hogy megértsék az általuk közvetített gondolatokat. Ez a siker azt sugallja, hogy az akadémiai íróknak nehézkesnek kell lenniük. Azonban ez a következtetés kockázatos tévedés.

Lauren Berlant, a neves irodalomtudós és kulturális kritikus, más megközelítést alkalmazott az akadémiai írásban. Bár olvasása nehéz, és szövegei gyakran bonyolultak, Berlant művészeti értékei abban rejlenek, hogy a gondolatok összetettségét nem csupán bonyolultságban, hanem precíz, elgondolkodtató kompozíciókban is kifejezi. Caleb Smith, aki alaposan tanulmányozza Berlant munkáját, ezt úgy írja le, hogy Berlant írása olyan, mint egy művész, aki szavakba önti a gondolatait, mintha a szöveg maga lenne az eszme kifejezésének legfőbb formája. Ezen megközelítés esetében Berlant sikeresen lépett át az akadémiai írás világából a szépirodalom művészetének világába. Azonban fontos megérteni, hogy nem minden akadémiai író művész. Az ő feladatuk más jellegű, és az alapvető céljuk az, hogy érthetőek legyenek. A legtöbb olvasó nem fog olyan mélyrehatóan dolgozni egy akadémiai írással, mint Smith, aki Berlant szövegeit alaposan tanulmányozza. Ezért túl kockázatos követni Berlant írási stílusát, különösen, ha az olvasóközönség szélesebb rétegére kívánunk hatni. Bár Berlant elért eredményeket azzal, hogy saját választott stílusában írt, ez nem biztos, hogy minden író számára sikeres módszer.

Az akadémiai írásban az egyik leggyakoribb probléma, hogy sokan nem próbálnak elég keményen érthetőek lenni. Az intellektuális világ versenyképes, és sok kutató—diákok és szakemberek egyaránt—félelemben ír. Az akadémiai írók hajlamosak kerülni a közvetlen, egyértelmű állításokat, mintha azok túl forró téma lennének ahhoz, hogy közvetlenül megérintsék őket. Az ilyen írás gyakran bonyolult, elvont szóhasználatban nyilvánul meg. Az írók nem szándékosan próbálnak homályosak lenni, hanem egyszerűen az írásban való bizonytalanságuk eredményezik ezt. Az akadémiai írás gyakran magas tétet jelenthet, és a belső szorongás ezt a homályos, túlzottan körülíró írásformát generálja.

A kutatói bizonytalanság és a megfelelő pozíció elfogadása nem könnyű feladat. Az írók gyakran megpróbálják elkerülni a közvetlen kijelentéseket, vagy éppen elrejtik azokat. Ez magában foglalja az olyan eszközöket, mint a körülírás (amely inkább kerülgeti a témát, mintsem hogy belemerülne), a szándékos homályosságot vagy a vélemények elrejtését olyan kifejezésekkel, mint "úgy tűnik". Ezek mind azt a tényt tükrözik, hogy az író nem bízik eléggé saját álláspontjában, vagy nem érzi elég jogosultnak magát ahhoz, hogy tisztán megfogalmazza a gondolatait. Ha az író nem biztos abban, hogy valami hasznos, akkor miért pazarolja az olvasó idejét vele?

Az akadémiai írás problémáit gyakran a túlgondolt szakirodalmi idézések is súlyosbítják. Azok a kutatók, akik nem érzik magukat eléggé képzettnek vagy elismertnek, hajlamosak túlzottan sok idézetet beilleszteni, mintha ezzel bizonyítani próbálnák a szakértelmüket. A tudományos írás szoros versenyt jelenthet, és egy fiatal kutató, aki még nem szerzett teljes körű elismerést, hajlamos lehet arra, hogy minden általánosan elfogadott nézetet és elméletet belesűrítsen egy-egy mondatba, mintha az olvasónak mindezekre szüksége lenne a téma megértéséhez. A túlzott idézések nemcsak az olvasó számára lesznek zűrzavarrá, hanem az írói tekintélyt is csökkenthetik, mivel az ilyen írás inkább a személyes bizonytalanságot, mintsem a szakmai magabiztosságot tükrözi.

A félelem és a bizonytalanság a tudományos írás egyik legnagyobb ellensége. Az akadémiai írók gyakran hajlamosak arra, hogy túlzottan részletesek legyenek, mintha minden egyes mondatot alaposan meg kellene indokolniuk, ahelyett hogy tiszta és érthető állításokat tennének. A pontos, világos és logikus érvelés helyett sokszor bonyolult gondolatmeneteket építenek fel, amelyek végül csak a saját elismerést keresik, nem pedig az olvasó számára való értékes információt. Az ilyen írási stílus gyakran zavaró és haszontalan, különösen azok számára, akik nem kívánják hosszú órákon át bogarászni a szövegek minden részletét, hogy megtalálják a hasznos információkat.

A legjobb akadémiai írás mindig egyértelmű és közvetlen, miközben megőrzi a szellemi komolyságot. A jó író nem fél kifejezni véleményét világosan, és képes arra, hogy a bonyolult témákat is érthetően és világosan közvetítse. Az igazán hatékony akadémiai írás nem abban rejlik, hogy mennyire bonyolult a nyelv, hanem abban, hogy mennyire képes világosan és érthetően kommunikálni a tudományos közösség számára.

Miért fontos a japán szállások és szolgáltatások megfelelő ismerete?
Miért fontos megérteni a szavak és gondolatok természetét, ha megszabadulni akarunk a szorongástól?
Hogyan utazhatunk kényelmesen és hatékonyan?