A kínai társadalom egyenlőtlenségének elfogadottsága és az arra adott reakciók számos tényezőtől függnek, és azok mélyebb megértéséhez nemcsak a gazdasági helyzetet, hanem a történelmi kontextust és a társadalmi attitűdöket is figyelembe kell venni. A társadalmi egyenlőtlenségről kialakult attitűdök Kínában összetettek, és nem csupán a gazdasági tényezők határozzák meg őket. A különböző szociális politikák és a történelmi tapasztalatok együttesen alakították a kínaiak egyenlőtlenségről alkotott felfogását.

Az 1990-es évek végétől a kínai vezetés különböző politikai intézkedéseket hozott, melyek célja a vidéki szegénység enyhítése és a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztése volt. Ezen reformok hatására, bár az egyenlőtlenségek növekedtek, a vidéki területeken élők számára előnyös változások következtek be. A politikai döntések részben a társadalmi elégedetlenség elkerülését szolgálták, hiszen a gazdasági fejlődés és a társadalmi nyugtalanság közötti kapcsolatot figyelembe véve a vezetés igyekezett mérsékelni a vidéki szegénységet. Ringen és Ngok (2013) úgy vélik, hogy a reformok a társadalmi jólét növekedését célozták meg, ugyanakkor a piacgazdaság bevezetése nem hozott gyors és egyenletes előnyöket minden társadalmi réteg számára.

A társadalmi igazságosságról alkotott kínai felfogásban fontos szerepet játszik a munka, az egyéni erőfeszítés és a képességek szerepe. A kínaiak nagy része egyetért azzal az elképzeléssel, hogy a szegénység oka a képes- ségek hiánya, a alacsony oktatás, illetve a munkahelyi erőfeszítés hiánya, nem pedig a szerencse, a diszkrimináció vagy az igazságtalan gazdasági rendszer (Whyte, 2010). Ezt az attitűdöt fontos összehasonlítani a Maoista időszak politikájával, amely bár a társadalmi egyenlőség eszméjét hirdette, jelentős társadalmi és gazdasági megosztottságot eredményezett, különösen a városi és vidéki területek között.

A mai társadalmi egyenlőtlenségek, különösen a vidéki és városi területek közötti különbségek, sokak szemében igazságosnak tűnnek, mivel az emberek a Maoista időszakhoz viszonyítva értékelik a helyzetet. A társadalmi egyenlőtlenség elviselését befolyásolja, hogy a kínaiak gyakran a saját közvetlen környezetükhöz hasonlítják helyzetüket. A kutatások szerint az emberek gyakran nem az országos egyenlőtlenséget tartják fontosnak, hanem azt, hogy miként állnak a közvetlen környezetükben, például a családjuk, a szomszédaik vagy a munkatársaik helyzetéhez képest. Az ilyen helyi referencia-csoportok rendkívül fontos szerepet játszanak a kínaiak egyenlőtlenséghez való viszonyulásában. Egyes kutatások szerint a vidéken élők a saját közösségükben tapasztalt különbségeket tartják jelentősnek, nem pedig az országos szintű egyenlőtlenséget (Han, 2012). Az emberek hajlamosak elfogadni a saját környezetükben tapasztalt egyenlőtlenségeket, mivel azokat igazságosnak találják.

Az attitűdök mellett a társadalmi mozgások is fontos szerepet játszanak abban, hogy hogyan értékelik a kínaiak az egyenlőtlenséget. A kínai társadalomban ugyan kevésbé van kifejezett elégedetlenség a társadalmi egyenlőtlenséggel kapcsolatban, de a 90-es évektől kezdődően egyre több sztrájk és tiltakozó akció alakult ki, melyek a korrupcióval, az igazságtalan eljárásokkal, a földfoglalásokkal vagy a munkavállalók kizsákmányolásával kapcsolatosak. Madsen (2011) is hangsúlyozza, hogy ezek a protestálások nem feltétlenül az egyenlőtlenség általános elutasításából erednek, hanem a konkrét helyi igazságtalanságok és korrupció ellen irányulnak. A helyi kormányzati és hivatalos struktúrákban tapasztalt visszaélések, a helyi hatóságokkal szembeni elégedetlenség sokkal inkább a kiváltó ok, mint maga a nemzeti szintű egyenlőtlenség.

Azonban a helyi igazságtalanságok és a nemzeti szintű egyenlőtlenség között szoros összefüggés van, mivel a növekvő egyenlőtlenség a politikai elszámoltathatóság és az eljárási igazságosság megsértéséhez vezethet. A korrupció és a nepotizmus, amelyek a gazdagodó elithez tartozó személyek előnyhöz juttatásához vezetnek, szintén hozzájárulnak a társadalmi feszültségek növekedéséhez. A kínaiak nagy része az igazságosságot nemcsak az egyenlő lehetőségekben, hanem abban is látja, hogy az egyéni teljesítmény és a megérdemelt eredmények határozzák meg a siker mértékét. Ugyanakkor a korrupció és az előnyhöz juttatás érzékelése aláássa ezt a hitet, és arra mutat, hogy az igazságos lehetőségek gyakran nem valósulnak meg mindenki számára egyenlő módon.

Fontos megérteni, hogy míg a kínaiak általánosan hajlandóak elfogadni a társadalmi egyenlőtlenséget, ha az igazságosnak tűnik, a gazdasági lassulás és a növekvő munkanélküliség egy újabb hullámot generálhat a társadalmi elégedetlenségben. A helyi és nemzeti szintű különbségek hatása, a munkavállalók jogaiért folytatott küzdelem, és a szociális védelem hiánya mind olyan tényezők, amelyek hozzájárulhatnak egy újabb társadalmi változáshoz.

Hogyan formálódik az egyenlőtlenség érzékelése a mindennapi életben?

A társadalmi egyenlőtlenség érzékelése komplex jelenség, amelyet nemcsak a struktúrák és az objektív feltételek határoznak meg, hanem az egyének mindennapi tapasztalatai, érzései és a saját szociális környezetükhöz való viszonyuk is. A szociális egyenlőtlenség érzékeltetése nem mindig követi logikai vagy egyszerűen objektív szabályokat, sőt, gyakran paradox módon alakul, mivel az emberek reakciói nem mindig azok, amelyeket a kutatók előre elvárnának. Az ilyen reakciók vagy viselkedési formák sokszor éppen a szociális egyenlőtlenség társadalmi legitimitását erősítik, mivel az egyenlőtlenség elfogadása és a konfliktusok elkerülése gyakran magától értetődővé válik. Az emberek közötti egyenlőtlenség érzékelése és megértése azonban egyáltalán nem annyira korlátozott, mint ahogy azt egyes elméletek sugallják.

A társadalmi egyenlőtlenség érzékelését nemcsak reflexív, tehát tudatos gondolkodási formák és belső értékek alapján kell vizsgálni, hanem figyelembe kell venni a mindennapi életben megjelenő, praktikus és gyakran szubjektív tudásformákat is. Az egyenlőtlenséggel szembeni álláspontok nem kizárólag az emberek passzív alávetettségét mutatják, hanem a társadalmi problémákra adott aktív reakciókat is, amelyek a mindennapi életben megjelennek. Az emberek ugyanis képesek érzékelni a társadalmi és gazdasági folyamatokat, és ezek hatásait saját életükre. Az egyenlőtlenség nem csupán egy távoli, elméleti jelenség számukra, hanem egy olyan tényező, amely közvetlenül befolyásolja mindennapi döntéseiket és problémáik kezelését.

A kutatás e területen azt is hangsúlyozza, hogy az egyenlőtlenség érzékelése nem mindig követi az analitikusok által feltételezett logikai mintákat. Az emberek gyakran nem reagálnak az elvárt módon a társadalmi egyenlőtlenségre, és nem mindig az egyenlőtlenség mértéke szerint reagálnak arra, amit igazságtalannak vagy diszkriminatívnak tartanak. Ezt az ellentmondást sokszor a társadalmi egyenlőtlenség „szimbolikus legitimitásának” nevezik, ami azt jelenti, hogy az emberek nem feltétlenül érzékelik vagy nem ismerik fel teljes mértékben a valós egyenlőtlenséget, vagy ami még problematikusabb, elfogadják azt. Azonban, ha figyelembe vesszük az emberek mindennapi tapasztalatait és praktikus problémáikat, akkor világos, hogy az ő értelmezéseik és érzékelésük az egyenlőtlenségről sokkal inkább kontextusfüggők, és nem kizárólag a szociális rendszerek, hanem az egyéni problémák és választások határozzák meg őket.

Az egyenlőtlenség érzékelése nem csupán a tudatos és reflexív tudás terméke, hanem egy olyan dinamikus és praktikus tapasztalati tudásé, amely az embereket folyamatosan arra ösztönzi, hogy alkalmazkodjanak a körülményeikhez, és próbálják megoldani azokat a problémákat, amelyek közvetlenül befolyásolják életüket. Ez a fajta gyakorlati tudás azonban nem mindig jelenti azt, hogy az emberek passzívan elfogadják a társadalmi egyenlőtlenséget. Az emberek érzékelhetik a saját helyzetükben megjelenő igazságtalanságokat, és képesek lehetnek arra, hogy ezzel szemben kifejezzék elégedetlenségüket, vagy akár ellenálljanak. Az ellenállás azonban gyakran pragmatikus jellegű, mivel az emberek tisztában vannak a határaikkal és azzal, hogy a társadalmi változások elérése rendkívül nehéz és kockázatos lehet.

A kutatás ezen területén különösen fontos megérteni, hogy miért tartanak az emberek sokszor olyan passzív állapotban, amikor az egyenlőtlenséggel szemben elvárt reakciók nem valósulnak meg. Az emberek gyakran képesek felismerni és kritikusan értékelni a szociális egyenlőtlenséget, de a társadalmi struktúrák és a környezet korlátozása miatt nem mindig rendelkeznek elegendő erőforrással, hogy változtassanak ezen a helyzeten. Az alávetettség érzése tehát nem mindig a szociális legitimitás hatásának köszönhető, hanem inkább a gyakorlati korlátoknak és a társadalmi változások elérésének nehézségeinek. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nem képesek kifejezni elégedetlenségüket, vagy akár ellenállást tanúsítani a fennálló egyenlőtlenséggel szemben. Az ellenállás nem feltétlenül jelenti a hatalom teljes elutasítását, hanem inkább egy olyan praktikus hozzáállást, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy megbirkózzanak a társadalmi egyenlőtlenséggel.

A társadalmi egyenlőtlenség érzékelése tehát nem csupán az egyén vagy a közösség tudatos és reflexív belső világának kérdése, hanem szoros összefüggésben áll a mindennapi társadalmi és gazdasági helyzetekkel, valamint azokkal a gyakorlati és pragmatikus megoldásokkal, amelyeket az emberek a saját életükben alkalmaznak. A társadalmi egyenlőtlenség folyamatosan jelen van a mindennapi tapasztalatokban, és nem csupán elméleti konstrukcióként, hanem konkrét, a társadalom számára is fontos, gyakorlati jelenségként kell kezelni.

Hogyan formálják a fogyasztói társadalom és a napi gyakorlatok a társadalmi ellenállást?

A tömeggyártás egy homogén, "felülről irányított" kultúrát kényszerít a fogyasztókra, mely hamis szükségleteket teremt, és passzívan kapcsolja őket a kapitalista fogyasztói rendszerhez (Adorno, 1991; Adorno és Horkheimer, 1993). Ezzel szemben de Certeau elutasítja azt a nézetet, hogy a fogyasztók pusztán "birka módjára immobilizálódnak és manipulálják őket", és elveti azt az elképzelést is, hogy "a közönséget az általa rákényszerített termékek formálják" (1984: 165, 166). De Certeau azt állítja, hogy az emberek mindennapi gyakorlatai mindig túlmutatnak azokon a korlátokon, melyeket az objektumok felhasználására vonatkozó meghatározott szabályok szabnak meg. Ezért minden fogyasztói aktus (legyen szó könyv olvasásáról, tévéműsor nézéséről, vagy étel készítéséről) mindig egy kreatív folyamatot is magában foglal, melyben a fogyasztó "sajátjává teszi, elsajátítja vagy újraelsajátítja" a terméket (Ibid.: 98, 166).

De Certeau itt a "stratégia" és a "taktika" fogalmait különíti el. A "stratégia" a hatalom birtokosainak cselekvéseire utal, azoknak a rendszereknek a kontrolljára, amelyek formálják a társadalmi tereket és meghatározzák a szabályozásokat. Ezzel szemben a "taktikák" a "gyengék művészete", az "utolsó menedék" a hatalmatlanok számára, amelyek "azokra a területekre játszanak rá, amelyeket rájuk kényszerítettek" (Ibid.: 37). A taktika tehát "manőverek a 'rendelkezésre álló ellenséges területen'", amelyek "kihasználják a felügyelet réseit", és így "lelopják" a rendszer működését, meglepetéseket okozva (Ibid.). Az emberek mindennapi, apró, de mégis tartós ellenállásai formálják azokat a csendes, kitartó tevékenységeket, amelyek hiányos, vagy már rögzült társadalmi struktúrákban bontakoznak ki.

De Certeau hangsúlyozza, hogy a fogyasztás nem csupán egy passzív elfogadás, hanem minden egyes cselekedet egyfajta aktív újraértelmezése a társadalom által megszabott normáknak. Bourdieu habitus-elmélete szerint a gyakorlatok mindössze a társadalmi struktúrák és a kultúra által előre meghatározott logikán alapulnak. De Certeau ezt redukcionistának tartja, hiszen minden cselekvés tartalmazhat olyan kreatív és aláásó elemeket, amelyek ellenállnak az uralkodó társadalmi rendnek (1984: 95-96). A mindennapi gyakorlatok tehát sosem csupán az előre meghatározott struktúrák egyszerű követése, hanem azok átalakítása, reinterpretálása, amik által a gyengébbek megerősíthetik saját helyüket a társadalomban.

Míg Bourdieu a társadalmi rendet inkább egy szilárd rendszerként értelmezi, amely minden egyes egyénre hatással van, de Certeau szerint a társadalmi rendek nem teljesen determinálják az egyének cselekedeteit. Még a leghatározottabb szabályrendszerek is lehetőséget biztosítanak az alávetettek számára, hogy kifigyeljék és kihasználják azokat a réseket, amelyek segítségével újraformálhatják a teret és a rendszert, amelyben élnek.

Ez a társadalmi ellenállás mindennapi formája gyakran olyan apró, szinte észrevétlen eseményekben nyilvánul meg, mint amikor egy munkás a munkahelyén ellopja a munkaidőt, hogy személyes dolgokat végezzen, például szerelmes levelet írjon vagy saját projektet valósítson meg (Ibid.: 25). Ez a "rip-off" jelenség az egyik legegyszerűbb formája annak, ahogyan az emberek kihasználják a szocializált rendszerek adta lehetőségeket, miközben látszólag betartják a szabályokat. A munkahely egy olyan tér, amelyet a munkavállalók nem csupán kihasználnak, hanem kreatívan alakítanak is, így nemcsak hogy képesek eltérni a szabályoktól, hanem új értelmet adnak a munkának és az időnek, amit ott töltenek.

Az apró, mindennapi taktikai formák – a láthatatlan ellenállás egyfajta "harc a feletteseinkkel", mint de Certeau fogalmaz – hatásai bár nem mindig nyilvánvalóak, de számos esetben képesek újrarendezni a társadalmi és gazdasági rendszereket. A taktikai és kreatív ellenállás szinte minden területen megjelenik, és a legkisebb helyeken is képesek az emberek átírni a szabályokat, miközben kitérnek a direkt ellenállás elől, és inkább a mindennapi térben szerveződnek újra.

Azt is fontos megérteni, hogy a taktikai ellenállás nem mindig a leglátványosabb, és sokszor nem jár közvetlen politikai vagy társadalmi következményekkel. Az emberek számára a mindennapi taktikai ellenállás egy lehetőség arra, hogy személyes térben érvényesítsék kreativitásukat, vagy egyszerűen saját életük minőségét javítsák a rákényszerített rendszerekhez való viszonyulásukban. Azonban ezek az apró, mindennapi ellenállások összességében hatással vannak a társadalmi rendekre, és miközben a láthatatlan maradnak, folyamatosan formálják a társadalmi dinamikát.

Hogyan strukturálják a társadalmi interakciók az egyéni cselekvéseket és értelmezéseket?

A társadalmi valóság értelmezése nem csupán az egyéni szubjektivitás kérdése, hanem sokkal inkább az interszubjektív értelmezési sémáké, amelyek közös, konszenzuson alapuló kereteket biztosítanak a mindennapi élet számára. Ezek az értelmezési sémák nem pusztán elképzelések, hanem a társadalmi élet megértésének és gyakorlatának feltételei, amelyeken keresztül a cselekvők egymással megosztott jelentéseket használnak, így teszik lehetővé az együttműködést és az érthető kommunikációt.

A társadalmi szervezettség belénk van „építve”, az egyéni cselekvők eseményekről alkotott felfogása szorosan kötődik egy ismert és rendszeres társadalmi rendhez. Ez az a háttér, amelyhez az adott szituációban felmerülő kérdések, például egy tanár által a tanulónak feltett kérdés, társíthatók. A társadalmi keretek nem csupán elméleti konstrukciók, hanem szociomateriális formában is megjelennek: a közös értelmezési sémák a mindennapi tárgyakban, technológiákban is megtestesülnek, amelyeken keresztül a megértés és az interakció strukturálódik.

Az interakciók gyakorlati jellege arra hívja fel a figyelmet, hogy a helyzet meghatározása nem önkényes, hanem egy társadalmilag szervezett problémamegoldó folyamat, amelyben a cselekvők együtt dolgoznak annak érdekében, hogy eldöntsék, mit lehet és mit kell tenni a fennálló körülmények között. A gyakorlati cselekvés feltételezi a cselekvők korlátozottságát, hiszen az események nem mindig állnak teljes mértékben az egyén kontrollja alatt, és a cselekvés mindig egyfajta megbékélést jelent a társadalmi és anyagi feltételekkel.

A társadalmi interakciókban folyamatosan jelen vannak a kölcsönös elvárások és a viselkedés ellenőrzése: az emberek állandóan figyelik egymást, értékelik és korrigálják egymás megnyilvánulásait a közös rend fenntartása érdekében. A társadalmi kontroll nem csupán szabályok szigorú betartását jelenti, hanem egy érzelmi sebezhetőséggel átitatott folyamatot, amelyben az egyének kerülik az „arcvesztést” és a társas elutasítást, miközben igyekeznek összhangba hozni viselkedésüket a közösségi elvárásokkal.

Az interakciók átláthatóságát és érthetőségét a mindennapi „elszámoltathatósági” gyakorlatok biztosítják, amelyek révén a cselekvők láthatóvá és magyarázhatóvá teszik tetteiket. Ez a láthatóság a társadalmi világ fenntartásának alapvető eszköze, amelyen keresztül a cselekvők együttműködnek, hogy közös tudást alakítsanak ki a helyzetről és a megfelelő cselekvésekről. Az elszámoltathatóság nem pusztán a cselekvők önreflexiója, hanem aktív folyamat, amelyben a cselekvők úgy tervezik meg viselkedésüket, hogy az mások számára értelmezhető és elfogadható legyen.

A társadalmi kategóriák, mint például a nem, nem csupán identitásformák, hanem társadalmilag kezelt és folyamatosan újratermelődő szerepek, amelyeket a cselekvők a társas jelenlétben „elvégeznek”. A nemi viselkedés elvárásokhoz való igazodása mögött egyfajta „látható elszámoltathatóság” áll, amelynek eredményeként az egyén viselkedése azonnal társadalmi megítélés tárgya lehet. Ez a mechanizmus nemcsak a normák fenntartását szolgálja, hanem a társadalmi rend legitimációját is.

Az elszámoltathatóság feltételezi a sebezhetőséget: ha valaki nem a várt módon viselkedik, annak következményei lehetnek a társadalmi elutasítástól kezdve a diszkreditáción át a büntetésig. Ez a nyomás arra készteti a cselekvőket, hogy magatartásukat az elvárásoknak megfelelően igazítsák, mert az ellenállás a legköltségesebb interakciós választás. Azonban a nemi szerepek „megélése” nem feltétlenül jelenti a normatív elvárások teljes elfogadását, hanem inkább a folyamatos viselkedésbeli kockázatvállalást a társadalmi megítélés függvényében.

A társadalmi szabályozás és korlátozás gyakran kívülről érkező, strukturális tényezőként jelenik meg a cselekvők számára, még akkor is, ha ezek a korlátok valójában a helyi interakciók során érvényesülnek. Ebből következik, hogy a társadalmi élet és a személyes cselekvések összefüggéseit nem elég pusztán strukturális vagy individuális szinten vizsgálni, hanem a kettő dinamikus kölcsönhatását kell megérteni, ahol a közös értelmezési rendszerek és a gyakorlati cselekvés szorosan összefonódnak.

Fontos felismerni, hogy a társadalmi élet folyamatában a cselekvők folyamatosan alakítják és alakíttatják magukat a közösségi normák és elvárások tükrében, miközben ezek az interakciók nem csupán a fennálló társadalmi struktúrák leképezései, hanem aktív részvételükkel azok folyamatos fenntartói és újratermelői is. Az elszámoltathatóság gyakorlata nemcsak a viselkedés szabályozásának eszköze, hanem a társadalmi rend fenntarthatóságának feltétele is, amelyben az egyéni cselekvők felelősséget vállalnak egymás cselekedeteiért és azok megértéséért.

Milyen egészségügyi eszközök és alapfogalmak segítik a betegellátást a kórházban és az orvosi rendelőben?
Miért és hogyan válhatunk hatékony szószólókká?
Hogyan segíthetik a gépi tanulási eszközök a pénzügyi elméletek felfedezésében?
Hogyan alakulnak át a krimi műfajai? Az adaptációk és a crossoverek hatása
A kelta mítoszok és legendák öröksége: A tudás és a bölcsesség megőrzése