A steatohepatitisben a hegesedés (fibrosis) folyamata a központi ér körül kezdődik, és az úgynevezett "csirkefészek" típusú fibrosis a szinuszoidák mentén terjed. Ezzel szemben a vírusos hepatitisben a fibrosis a portális traktusokból indul ki. A steatohepatitis esetében a fibrosis progressziója jelzi a betegség súlyosbodását, amely szoros összefüggésben van a szövetekben megjelenő zsírosodás mértékével, a hepatocita duzzanattal és a lobuláris gyulladással. Mindezek a tényezők fontos szerepet játszanak a beteg állapotának klinikai értékelésében, mivel a steatohepatitis fejlődése előre jelezheti a cirrózis kialakulásának kockázatát.

A nemalkoholos steatohepatitis (NASH) szakaszolása és osztályozása az orvosi gyakorlatban különböző rendszerek, mint például a Brunt rendszer, a klinikai kutatási hálózat (CNR) skálázási rendszere, és a Steatosis-Activity-Fibrosis (SAF) osztályozás segítségével történik. Az osztályozás során a betegség "fokozatát" a steatosis (zsírlerakódás), hepatocelluláris ballonosodás (a sejtek kitágulása), és a lobuláris gyulladás mértéke alapján állapítják meg, míg a "stádium" a fibrosis előrehaladásának mértékét tükrözi.

A krónikus hepatitis, mint a hepatociták necrotizáló gyulladása, gyakran az interfázis aktivitás jelenlétével társul, ahol a gyulladás főként a portális traktusokban található. Az ilyen típusú hepatitisek diagnózisában kulcsfontosságúak a történeti és klinikai adatok mellett a hisztológiai vizsgálatok is, amelyek képesek elkülöníteni a különböző etiológiájú gyulladásokat, például a vírusos hepatitiset, az autoimmun hepatitiset, a gyógyszeres toxicitást és a Wilson-betegséget.

A krónikus hepatitis B és C esetén specifikus hisztológiai jelek figyelhetők meg. A hepatitis B esetében a hepatocitákban gyakran üvegszerű megjelenésű cytoplasmikus területek láthatók, melyek a hepatitis B felületi antigén felhalmozódására utalnak. Ezzel szemben a hepatitis C esetén a portális traktusokban lymphoid aggregátumok jelenhetnek meg, míg a lobuláris aktivitás mérsékelt, ritkán észlelhető acidophil testekkel.

Az autoimmun hepatitis esetében a portális és lobuláris krónikus gyulladás jelei, valamint az interfázis aktivitás jellemzőek, amelyek az autoimmun folyamatokra utalnak. A plasmaszsejt-gazdag interfázis aktivitás és a hepatikus rozetta-formációk is fontos kórszövettani jellemzők, amelyek segítenek a pontos diagnózis felállításában. Az ilyen típusú hepatitisek gyakran cirrhosis kialakulásához vezethetnek, ha nem kezelik őket megfelelően.

A krónikus hepatitis szakaszolása és osztályozása az orvosi gyakorlatban fontos szerepet játszik a betegség előrehaladásának nyomon követésében. Az osztályozás célja, hogy objektív hisztológiai kritériumokkal segítse a gyulladás és a fibrosis mértékének meghatározását. Számos rendszer létezik a krónikus hepatitis osztályozására, például a Knodell, Ishak, Scheuer, Metavir és Batts-Ludwig rendszerek. E rendszerek mindegyike a portális gyulladás, az interfázis aktivitás, a lobuláris nekrózis és a fibrosis különböző aspektusait veszi figyelembe.

A Batts-Ludwig rendszer szerint a gyulladás mértéke négy fokozatra osztható: 1. minimális, 2. enyhe, 3. közepes, 4. súlyos. A fibrosis stádiumai szintén négy szintet ölelnek fel: 1. portális, 2. periportális, 3. híd-formáló, 4. cirrózis. Az egyes fokozatok és stádiumok pontos meghatározása segíthet az orvosoknak a beteg további kezelésének megtervezésében, és segíthet a betegség előrehaladásának megértésében.

A biliáris betegségekkel kapcsolatos hisztológiai jelek szintén kulcsfontosságúak. A biliáris elzáródás esetén a szinuszoidák körüli kolesztázis, a biliáris ductulusok proliferációja, valamint a portális traktus ödémája figyelhető meg. Az autoimmun eredetű biliáris betegségek, mint a primer biliáris cholangitis (PBC) és a primer szklerózáló cholangitis (PSC), szintén jellegzetes hisztológiai jelekkel rendelkeznek. A PBC esetében a kis epevezetékek károsodása és lymphoplasmacytikus infiltráció figyelhető meg, míg a PSC esetén a közepes és nagy epevezetékekben előforduló "hagymabőr" típusú fibrosis és az epevezetékek számának csökkenése jellemző.

Ezen kívül a gyógyszeres májkárosodás, az örökletes májbetegségek és a granulomatózus gyulladások is fontos szerepet játszanak a májbetegségek diagnózisában. A gyógyszeres toxikus májkárosodás különböző típusú hisztológiai mintázatokkal társulhat, és a betegség kórélettani hátterétől függően más-más tünetek jelenhetnek meg. Az örökletes betegeknél, mint például a Wilson-betegség vagy az α1-antitripszin hiány, szintén specifikus histológiai mintázatok és klinikai tünetek segíthetnek a diagnózis felállításában.

A májbetegségek diagnosztizálásában tehát a pontos hisztológiai vizsgálatok és a különböző osztályozási rendszerek alkalmazása alapvető jelentőségű. A megfelelő diagnózis felállítása és a betegség stádiumának meghatározása elengedhetetlen a hatékony kezelési terv kidolgozásában és a beteg életminőségének javításában.

Mi az eozinofil gasztrointesztinális betegségek és eozinofil ezofagitisz diagnózisa és természetes lefolyása?

Az eozinofil gasztrointesztinális betegségek (EGID-k) egy összetett, klinikailag változatos csoportját képezik a gyomor-bélrendszeri rendellenességeknek, melyeket a nyálkahártyában, izomrétegben vagy a serózában elszaporodó eozinofil sejtek jellemeznek. Ezek a betegségek szimptómáikban jelentősen eltérhetnek attól függően, hogy a bél melyik szakaszát érintik, valamint a gyulladás mélységétől is függenek. Az eozinofil ezofagitisz (EoE) különösen kiemelkedő, mint a fiatal gyermekek és felnőttek egyik fontos gasztrointesztinális gyulladásos állapota, mely elsősorban nyelési nehézségekkel, ételakadásokkal és mellkasi fájdalommal jár.

Az EGID-k tünetei rendkívül változatosak, és az érintett bélfal szintjétől függően jelentkeznek. A nyálkahártya érintettsége hasi fájdalommal, anémiával, hasmenéssel és súlyvesztéssel járhat, míg az izomréteg gyulladása fokozott bélmotilitási zavarokat vagy akár bélelzáródást is okozhat. A serózális forma eozinofil ascitest vagy peritonitist idézhet elő, amely súlyos hasi distenzióval társul.

Az EoE természetes lefolyása krónikus jellegű, és bár a legtöbb beteg jól reagál a hagyományos terápiákra, a betegség szövődményei – mint például az ételakadások vagy a nyelőcső szűkülete – komoly életminőség-romlást okozhatnak. Jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy az EoE rosszindulatú átalakuláshoz vezetne, bár a hosszú távú követés továbbra is szükséges. Az EGID-k esetében a betegség lefolyása változó lehet: előfordulhat egyszeri epizód, ismétlődő fellángolás vagy krónikus, hosszú távú állapot. A betegek között eltérő fenotípusok különíthetők el, amelyek részben a gyulladás mélységétől, részben a terápiás válaszoktól függnek.

A diagnózis felállítása kihívást jelent, mivel az EGID-kre jellemző GI tünetek gyakran nem specifikusak, és számos egyéb betegség is okozhat eozinofil infiltrációt a bélfalban. Az endoszkópia során vett biopsziás minták vizsgálata nélkülözhetetlen, azonban az eozinofil sejtek számának „kóros” határa még nem egységesen definiált, ezért a patológusokkal és klinikusokkal való szoros együttműködés elengedhetetlen. Az EoE diagnosztikai kritériumai közé tartozik a legalább 15 eozinofil sejtes infiltráció egy nagy nagyítású látómezőben, miközben kizártak minden egyéb eozinofil infiltrációt okozó okot.

A kórtörténet és a fizikális vizsgálat részletes feltérképezése kulcsfontosságú, beleértve az atópiás tünetek, családi előzmények, korábbi kezelések eredményességének megismerését. Laboratóriumi vizsgálatok kiegészítik a diagnózist, melyek között szerepel a vérkép, immunglobulin E szint, gyulladásos markerek, valamint paraziták és fertőzések kizárása. Súlyosabb vagy kiterjedtebb esetekben további vizsgálatok, mint csontvelő-biopszia vagy genetikai elemzés is indokolt lehet.

Endoszkópia során az EoE-re jellemző elváltozások – például nyelőcsőgyűrűk, exudátum, barázdák vagy kis átmérőjű nyelőcső – felismerése mellett fontos megjegyezni, hogy a nyálkahártya normális megjelenése nem zárja ki a betegséget, hiszen a gyulladás foltokban jelentkezhet. A gasztrointesztinális traktus más szakaszain is jellemzőek lehetnek a gyulladásos elváltozások, így az EGID-k diagnózisa gyakran több helyről vett biopsziákra épül.

Képalkotó eljárások, mint a báriumos nyelőcső-felvétel vagy kontrasztos CT-vizsgálat, segítenek a struktúrális eltérések, szűkületek vagy bélelzáródások kimutatásában, valamint más okok kizárásában. Ultrahang alkalmazása az ascites jelenlétének vizsgálatára alkalmas.

A beteg állapotának követése során egyre nagyobb teret kapnak a minimálisan invazív módszerek, például a transznazális endoszkópia vagy az ún. „nyelőcsőszál-teszt”, amely során egy kapszulához rögzített fonalat nyel le a beteg, és az egy óra elteltével kikerülve a nyelőcső gyulladásos markereit elemzik.

A differenciáldiagnosztika során kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy számos más betegség is járhat eozinofil dominanciával a gasztrointesztinális traktusban, ezért az EGID és EoE diagnózisának megállapítása mindig átfogó kivizsgálást igényel.

Fontos, hogy a betegeknél mindig komplex, multidiszciplináris megközelítést alkalmazzanak, amelyben a gasztroenterológus, patológus és allergológus közösen dolgozik a diagnózis pontosításán és a kezelés személyre szabásán. A betegek életminőségének javítása érdekében lényeges a korai felismerés és a hosszú távú követés, hiszen a gyulladás kontrollja mellett a szövődmények megelőzése is kiemelt cél. Az EGID-k és EoE mechanizmusainak további feltárása és az új diagnosztikai, valamint terápiás módszerek kidolgozása elősegíti majd a betegek hatékonyabb ellátását.

Mikor szükséges a rendszeres medencei ultrahang és endometriális biopszia?

A nők egészsége szoros kapcsolatban áll a különböző diagnosztikai eljárásokkal, amelyek célja a korai felismerés és a potenciálisan súlyos betegségek megelőzése. A medencei ultrahang és az endometriális biopszia két olyan eljárás, amely egyre inkább szerepet kap az orvosi gyakorlatban, különösen a női reproduktív rendszer problémáinak szűrésében és kezelésében. Bár mindkét vizsgálat alapvetően más célt szolgál, együtt alkalmazva segíthetnek számos, a női egészséget érintő betegség korai felismerésében.

A medencei ultrahang vizsgálatát gyakran alkalmazzák, hogy felmérjék a medencei szervek, mint a petefészkek, a méh, a húgyhólyag és a méhnyak állapotát. Ez a módszer különösen hasznos a méh elváltozásainak, mint például myomák, ciszták vagy egyéb daganatos megbetegedések felismerésében. Az ultrahang segíthet abban, hogy az orvosok képet kapjanak az anyaméh belső struktúrájáról, és időben észleljék az esetleges rendellenességeket, mint például a méhnyálkahártya vastagodását, ami a premenopauzális és posztmenopauzális nőknél is előfordulhat.

Az endometriális biopszia egy olyan orvosi eljárás, amely során egy kis mintát vesznek a méhnyálkahártyából, hogy meghatározzák annak állapotát. Ez a vizsgálat különösen fontos azoknál a nőknél, akiknél erősebb menstruációs vérzés, szokatlan vérzés vagy egyéb rendellenességek jelentkeznek. Az endometriális biopszia segíthet az orvosoknak abban, hogy kizárják vagy megerősítsék a méhnyálkahártya daganatos elváltozásait, mint például az endometriális rákot, ami gyakran tünetmentes lehet a kezdeti stádiumban.

A medencei ultrahang és az endometriális biopszia együttes alkalmazása különösen hasznos lehet azoknál a nőknél, akiknél előzőleg már felmerült valamilyen rendellenesség vagy rizikófaktor, mint például a hormonális zűrzavarak, a családi anamnézis, vagy a már korábban diagnosztizált nőgyógyászati problémák. Az ilyen típusú vizsgálatok célja nem csupán a betegség felismerése, hanem annak megfelelő kezelése is, amely jelentősen javíthatja a beteg életminőségét.

A kutatások szerint a medencei ultrahang és az endometriális biopszia alkalmazása különösen fontos azoknál a nőknél, akik a menopauza előtt vagy után szenvednek, mivel a hormonális változások hatással lehetnek a méhnyálkahártya állapotára. Az ultrahang és biopszia kombinált használata pontosabb diagnózist adhat az orvosoknak, és segíthet a megfelelő kezelési terv kidolgozásában.

A diagnózis felállítása mellett a rendszeres szűrővizsgálatok jelentős szerepet játszanak a megelőzésben. Az orvosi közösség egyre inkább a prevenció fontosságát hangsúlyozza, és a rendszeres nőgyógyászati vizsgálatok, beleértve a medencei ultrahangot és az endometriális biopsziát, elengedhetetlenek ahhoz, hogy időben felismerjük a problémákat. Azonban a betegeknek tisztában kell lenniük azzal is, hogy ezek a vizsgálatok nem helyettesíthetik a teljes körű orvosi konzultációt és a megfelelő életmódbeli változtatásokat.

Fontos megérteni, hogy a méhnyálkahártya eltérései nem mindig jelentenek rákot, de ezek figyelmeztető jelek lehetnek más komolyabb egészségügyi problémákra. Az orvosoknak és a betegeknek együtt kell dolgozniuk, hogy az esetleges rendellenességek gyorsan és hatékonyan kezelhetőek legyenek. A rendszeres orvosi felügyelet és a szükséges diagnosztikai tesztek segíthetnek a női egészség megőrzésében, és biztosíthatják, hogy a betegek megfelelő időben kapjanak kezelést, ha szükséges.

Az endometriális biopsziával és a medencei ultrahanggal végzett szűrővizsgálatok nemcsak a rák, hanem számos egyéb nőgyógyászati betegség, például a hormonális diszfunkciók, a méh rendellenességek és a reprodukciós problémák felismerésében is alapvető szerepet játszanak. Az orvosi közösség folyamatosan dolgozik a diagnosztikai módszerek fejlesztésén, hogy még pontosabb eredményeket érjenek el, és segíthessenek a nők egészségének hosszú távú megőrzésében.

A legfontosabb, hogy a betegek tisztában legyenek azokkal a kockázatokkal, amelyek a nőgyógyászati problémák késlekedő felismeréséből adódhatnak. A korai diagnózis kulcsfontosságú a sikeres kezeléshez, így a rendszeres orvosi vizsgálatok nemcsak életet menthetnek, hanem a mindennapi egészségi állapotot is jelentősen javíthatják.

Miért fontos a Clostridioides difficile fertőzés felismerése és kezelése?

A Clostridioides difficile (C. difficile) fertőzés (CDI) az egyik leggyakoribb nosocomialis fertőzés, amely különösen a kórházakban és hosszú távú ápolási intézményekben fordul elő. Az általánosan elfogadott tézis szerint a C. difficile baktérium, amely az emberi bélflórában is megtalálható, csak akkor válik kórokozóvá, ha a normál bélflóra egyensúlya felborul, leggyakrabban antibiotikum-kezelés hatására. A CDI jellemzője a bél hámsejtjeinek aktinszálainak megszakítása és egy gyulladásos kóros reakció kiváltása. A toxikus C. difficile törzsek patogén hatása összefügg a toxinok termelésével, míg a nem toxikus törzsek nem okoznak megbetegedést.

A leggyakoribb rizikófaktorok közé tartozik az antibiotikumok alkalmazása, különösen az utolsó két hónapban, a közelmúltbeli kórházi kezelések, a 65 év feletti életkor, az egyéb társbetegségek, az idősotthonokban való tartózkodás és az immunrendszert elnyomó kezelések. A kórházi felvételkor történő kolonizáció esetén akár hatszorosára is nőhet a CDI kifejlődésének esélye. A közösségben szerzett CDI esetek rizikófaktorai közé tartozik az előző antibiotikum-kezelés, szív- vagy vesebetegség, valamint a gyulladásos bélbetegségek jelenléte. A kórházi környezet továbbra is jelentős táptalajt biztosít, mivel a C. difficile spórák akár 5 hónapig is életképesek maradhatnak, ha nem használnak sporicid tisztítószereket.

A leggyakrabban CDI-vel összefüggő antibiotikumok közé tartozik a klindamicin, a cefalosporinok (különösen a harmadik generációsak), valamint a fluorokinolonok. Azonban bármely antibiotikum alkalmazása vezethet CDI-hez, beleértve az egyszeri, preoperatív antibiotikumokat is. Érdekes módon a CDI-s betegek közül 7-18%-uk egészséges felnőtt, akik a baktérium hordozói, de nem mutatnak tüneteket. Az újszülötteknél és egészséges csecsemőknél a hordozás aránya akár 84%-ra is emelkedhet. A kolonizáció gyakrabban fordul elő a nemrégiben kórházban kezelt vagy hosszú távú ápolásra szoruló betegeknél.

A CDI járványtani jellemzői az utóbbi évtizedekben változtak. 2000 körül a hipervirulens törzsek megjelenésének tulajdoníthatóan a fertőzés előfordulása és halálozása jelentős növekedést mutatott. Ezen törzsek közé tartozik a NAP/027/BI (Észak-amerikai púlzáló mező típus 1), amely egy olyan mutációval rendelkezik, amely megakadályozza a toxin A és B termelésének gátlását, és ez a baktérium erősebb patogenitást eredményez. A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy ezen törzsek előfordulása csökkent, azonban újabb hipervirulens törzsek is megjelentek.

A CDI diagnózisához nem létezik egyetlen tökéletes teszt. Általában olyan tesztek alkalmazása ajánlott, amelyek érzékenyek és specifikusak egyaránt, így megkülönböztethetjük a kolonizációt az aktív fertőzéstől. A nukleinsav amplifikációs tesztek (például PCR vagy LAMP) érzékenyek, de nem képesek megállapítani, hogy a baktérium valóban toxint termel-e. Ehhez egy toxin tesztre van szükség. A glutamát-dehidrogenáz (GDH) teszt szintén érzékeny, de ez is további megerősítő teszteket igényel. A legmegbízhatóbb megoldás egy kétlépcsős diagnosztikai megközelítés, amely először a NAAT vagy GDH tesztet alkalmazza, majd a pozitív eredmények esetén a toxin tesztet is elvégzi.

A diagnózis során fontos figyelembe venni, hogy a CDI tesztelése kizárólag a hasmenéses betegeknél indokolt, és a hasmenés diagnózisa legalább három nem formált székletürítést jelent az előző 24 órában. A tesztelés ismétlése nem javasolt, mivel a második székletmintában a negatív teszt eredményessége kevesebb mint 5%-os.

A vastagbél endoszkópiás vizsgálat során a lelet normálisan is megjelenhet, de súlyosabb esetekben fehér-sárgás, krémes lepedékek (pseudomembránok) is láthatók, amelyek a súlyos CDI jelei. Bár ezek a lepedékek a betegség súlyos formáját jelenthetik, nem minden esetben jelentkeznek.

A CDI diagnózisát és kezelését illetően tehát számos tényezőt kell figyelembe venni, és a megfelelő tesztelési protokoll alkalmazása mellett a betegség súlyosságát is mérlegelni kell. Az időben történő felismerés és megfelelő kezelés kulcsfontosságú a fertőzés kezelésében és a szövődmények elkerülésében.

Hogyan jelennek meg a különböző májbetegségek a képalkotó eljárások során?

A májmetasztázisok és a különböző májdaganatok felismerésében a képalkotó eljárások döntő szerepet játszanak. A megfelelő fázisban végzett vizsgálatok és a különböző képalkotó módszerek közötti megfelelő választás segíthet a pontos diagnózis felállításában.

A legtöbb májmetasztázis hypovascularis, vagyis kevésbé vérellátott, és ezek leginkább a portális vénás fázisban (PVP) jelennek meg. A vastagbél adenokarcinómájából származó áttétek például tipikus hypovascularis elváltozások, és legjobban ezen a fázison látszanak. A hypervascularis áttétek, mint a vesesejtes karcinóma, karcinoid daganatok, pajzsmirigydaganatok, melanoma vagy neuroendokrin daganatok, viszont a hepato-arteriás fázisban (HAP) mutatják a legszembetűnőbb jellemzőket. Ezen esetekben a kontrasztanyagos képalkotás segít az elváltozások észlelésében, mivel a hypervascularis daganatok a HAP-ban erőteljesebben töltenek fel, így könnyen elkülöníthetőek az egészséges májszövetektől.

A kalcifikált áttétek leggyakrabban mucinosus vastagbél adenokarcinóma esetén fordulnak elő, és a kalciumfelhalmozódás jelenléte segíthet a daganatok felismerésében. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kalcifikáció önálló diagnosztikai jellemzőként nem mindig elegendő az áttét típusának meghatározásához.

Az MRI egy másik alapvető képalkotó eszköz, amelyet a májdaganatok, különösen a metasztázisok megjelenítésére alkalmaznak. A májmetasztázisok általában hypointenzívek T1 súlyozott képeken, és hyperintenzívek T2 súlyozott képeken, azaz a szövetek jelzése különbözik a környező májszövetekhez képest. Azonban egyes speciális típusú metasztázisok, mint a hemorragikus és melanoma metasztázisok, a T1 súlyozott képeken is hyperintenzívek lehetnek. A dinamikus gadolínium-kontrasztos MRI fokozza a májmetasztázisok érzékenyebb felismerését.

A hepatocelluláris karcinóma (HCC) esetében az ultrahang, a CT és az MRI alkalmazása különböző eredményeket adhat. Az ultrahang gyakran nem ad egyértelmű képet, különösen, ha a daganat kisebb, mint 5 cm, és sok esetben a daganat hypoechoicus, vagyis gyengén látszó. A nagyobb daganatoknál a kevert echogenitás is előfordulhat. A máj CT-vizsgálatán a HCC gyakran hypodens, vagyis sötétebb, mint a környező szövetek, de a zsíros máj esetében a daganat hyperdense, vagyis világosabb is lehet. A HAP-ban a kis HCC-k homogén, míg a nagyobbak heterogén erősödést mutatnak. Az MRI-n a HCC tipikusan hypointenzív a T1 súlyozott képeken, de előfordulhat, hogy az elváltozás izointenzív vagy hyperintenzív, ha zsírosodás vagy belső fibrosis jelen van. Az HCC-ra jellemző megjelenési forma az a „csomó a csomóban” jelenség, amikor egy nagyobb daganatban kisebb elváltozásokat figyelhetünk meg.

A hemangiomák, amelyek a máj jóindulatú daganatai közé tartoznak, szintén karakterisztikus megjelenést mutatnak az ultrahang, CT és MRI vizsgálatok során. Az ultrahangon a cavernás hemangiomák jól körülírt hyperechoikus tömegekként jelennek meg, és gyakran nincs mérhető véráramlásuk, mivel a véráramlás lassú. A CT-n a hemangiomák általában isodenssek a vérerekkel, és jellemző a perifériás csomósodás, amely lassan tölti ki a teret. Az MRI-n a hemangiomák csökkent T1 jelzéssel, de fokozott T2 jelzéssel rendelkeznek. A dinamikus kontrasztos MRI során a hemangiomák fokozatosan centripetálisan, vagyis a külső részből a belső területek felé töltődnek.

A Doppler ultrahang segítségével különböző típusú erek áramlását is felmérhetjük. A normális Doppler hullámformája az adott erek típusától függ. A portális vénában a normális áramlás hepatopetalis, vagyis a máj felé áramlik, 15-18 cm/s sebességgel. A máj vénák triphasikus, pulzáló áramlást mutatnak, míg az artériákban az áramlás a szívveréssel összefüggően változik, a szisztoléban gyors, a diasztoléban viszont viszonylag alacsony ellenállású.

A májdaganatok és a különböző májbetegségek felismerése nem csupán a képalkotó vizsgálatok helyes alkalmazását, hanem a megfelelő fázisokban történő végzését is igényli. Az optimális időzítés és a különböző technikák alkalmazása lehetővé teszi a daganatok és egyéb elváltozások pontos és hatékony azonosítását, segítve a megfelelő kezelés kiválasztását.

Milyen veszélyeket rejtenek az online vásárlás és a közösségi piacterek?
Hogyan ismerhetjük fel a különböző addikciókat magunkon és másokon?
Hogyan kezeljük a kényelmetlenséget az érdekképviselet során, és miként építhetjük fel sikeresen a kommunikációnkat?