A modern politikai diskurzusban az autoritárius személyiség és a társadalmi polarizáció kérdései mélyebb megértést igényelnek, különösen akkor, amikor olyan vezetőkről van szó, akik populista üzenetekkel és megosztó retorikával alakítják politikai pályafutásukat. Donald Trump, mint a 45. amerikai elnök, egy újfajta politikai dinamika megtestesítőjévé vált, amelynek középpontjában a nacionalizmus és a társadalmi rend iránti elkötelezettség állt. Trump politikai üzenetei sok esetben az autoritárius személyiség jegyeire építettek, amelyek a modern társadalomban egyre inkább jelen vannak. Az alábbiakban megvizsgáljuk, hogy Trump hogyan használta fel ezeket a jegyeket, és milyen hatással voltak azok az amerikai társadalom különböző rétegeire.

Trump politikai retorikája és üzenetei rendkívül erőteljesen kihasználták a társadalmi és gazdasági feszültségeket. Az autoritárius személyiség jegyei – mint a tekintélyelvűség, az intolerancia és a szigorú rend iránti vágy – a Trump által képviselt politikai ideológia központi elemévé váltak. Az ilyen típusú személyiségek gyakran hajlamosak arra, hogy egyértelmű és határozott vezetőt keresnek, aki képes megoldani a társadalmi rendetlenséget és a közbiztonságot veszélyeztető problémákat. Trump gyakran arra épített, hogy az amerikai közönség számára egy erőskezű vezetőt kínáljon, aki megvédheti őket a fenyegetésektől – legyen szó illegális bevándorlásról vagy nemzetközi konfliktusokról.

A Trump-kampány során különösen fontos szerepet kapott az idegenellenesség és a bevándorlók demonizálása. A politikai diskurzus gyakran a „mi” és a „ti” szembeállításán alapult, ahol a „mi” – a valódi amerikaiak – veszélyben voltak a „ti” – a külföldiek – miatt. Ez a fajta megosztó gondolkodás tipikus az autoritárius személyiség jegyeihez, amelyek az idegeneket, a különböző kultúrákat és a társadalmi változást fenyegetésként kezelik.

A Trump által képviselt üzenet nemcsak politikai eszközként szolgált, hanem az amerikai társadalom mélyebb feszültségeit is felszínre hozta. A munkásosztálybeli fehér amerikaiak, akik évtizedek óta úgy érezték, hogy gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetbe kerültek, különösen vonzódtak Trump retorikájához. A politikai elemzők szerint Trump üzenete különösen azok számára volt erőteljes, akik úgy érezték, hogy a változó etnikai és társadalmi struktúrák fenyegetést jelentenek számukra. A Trump-támogatók között gyakori volt az érzés, hogy az amerikai identitás elmosódik, és a fehér keresztény értékek háttérbe szorulnak.

A Trump-éra alatt egyre több figyelmet kapott az a kérdés is, hogy az autoritárius személyiség hogyan kapcsolódik az elkerülő kötődési stílushoz. Az ilyen személyek hajlamosak arra, hogy elkerüljék az érzelmi intimitást és az interperszonális kapcsolatokat, miközben a társadalmi rend fenntartására fókuszálnak. Ez a pszichológiai dinamikai háttér magyarázatot adhat arra, hogy miért vonzották Trump üzenetei a társadalmi szabályokat és rendet kereső egyéneket, akik idegenkedtek a változásoktól és az új kihívásoktól.

Egy másik szempont, amely jelentőséggel bír, az az érzelmi reakciók szerepe a politikai diskurzusban. Az autoritárius gondolkodásmódban fontos szerepet kapnak olyan érzelmek, mint a félelem, harag, megvetés és undor. Trump retorikájában gyakran találkozhattunk ezekkel az érzelmi elemekkel, amelyek szándékosan erősítették a politikai ellentéteket és feszültségeket. A politikai erőszak és a társadalmi konfliktusok gyakran az érzelmek mentén szerveződtek, ahol a „másik” oldal, legyen szó a bevándorlókról vagy a politikai ellenfelekről, dehumanizálódott, és egyszerűen ellenségként volt ábrázolva.

Ezek a jelenségek nemcsak Trump politikai stratégiájának részei voltak, hanem az egész amerikai politikai kultúrára is hatással voltak. Az autoritárius személyiség és a populista politikai retorika összefonódása jelentős mértékben formálta az amerikai társadalom reakcióit, és tovább mélyítette a társadalmi törésvonalakat. Az autoritárius diskurzus növekvő jelenléte arra is figyelmeztet, hogy milyen gyorsan válhat politikai erővé a közéletben a társadalom azon része, amely a világot fenyegetésként és rendkívüli válságként érzékeli.

Fontos megérteni, hogy bár Trump üzenetei sokak számára vonzóak voltak, azok egy mélyebb társadalmi és pszichológiai dinamikát tükröznek, amely nemcsak egy politikai jelenség, hanem egy egész korszak kulturális és társadalmi kérdéseit is felveti. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a jelenségről, elengedhetetlen, hogy megértsük, hogyan kapcsolódik az autoritárius gondolkodásmód a társadalmi reakciókhoz, a politikai retorikához és az egyéni pszichológiai hajlamokhoz.

Miért nem fontos Donald Trump számára az igazság?

Donald Trump politikai stílusa és személyisége olyan megközelítést képvisel, amelyben a pillanatnyi harc és a rövid távú győzelem mindennél fontosabb. Ezt a jelenséget leginkább az "episodikus ember" típusaként lehet leírni, aki folyamatosan a harcban él, miközben figyelmen kívül hagyja a történelmet, a jövőt és a hosszú távú stratégiát. Trump számára a legfontosabb nem az igazság keresése, hanem a hatalom és a helyzet azonnali irányítása.

Trump politikai és vezetői magatartása gyakran a valóság eltorzításán alapul. Például, amikor Puerto Ricóban 2017-ben pusztító hurrikán söpört végig, Trump nemcsak hogy minimalizálta a katasztrófa súlyosságát, hanem saját adminisztrációja sikeres szerepét is túlzóan hangsúlyozta. A kutatások, amelyek szerint a hurrikán majdnem 3000 ember életét követelte, szemben álltak Trump nyilvános kijelentéseivel, miszerint csak "6-18" ember halt meg. Az ilyen megközelítés jól példázza, hogy Trump számára az igazság nem egy objektív valóság, hanem csupán eszköz a hatalom megőrzésére és a pillanatnyi győzelem elérésére.

A történelem és a hosszú távú tervezés nem jelentőséggel bír számára. Egy esetben, amikor egy gazdasági tanácsadó megpróbálta felidézni Ronald Reagan adócsökkentését, Trump kiabálva reagált: "Nem érdekel az!" Az ilyen megnyilvánulások nem csupán arroganciát tükröznek, hanem egy alapvető filozófiai felfogást is, amelyben a jelen pillanata és a következő küzdelem mindent elhomályosít. Az előző küzdelmek vagy a jövőbeli célok nem számítanak, mert Trump világában nincs tér a tervezésre. Az egyetlen dolog, ami számít, az a mostani harc.

Az "episodikus ember" számára az igazság csupán egy eszközként funkcionál, amely segít elérni a pillanatnyi célt. Trump világában a hazugságok és a manipulációk nemcsak megengedettek, hanem szükségesek is. Az igazság önálló entitásként való keresése értelmetlen, hiszen minden, ami létezik, az egy-egy harci helyzet, amelyben a cél az, hogy éppen azt mondjuk vagy tegyük, ami segít abban, hogy éppen most győzni tudjunk.

A hurrikánról szóló példa jól mutatja, hogy Trump nem tekint a világ eseményeire összefüggő történeteként. Az események számára csupán izolált epizódok, amelyek lezárulnak, ahogy a pillanat elmúlik. A hurrikán után, amikor mindenki a helyreállítási erőfeszítésekről beszélt, Trump a maga módján úgy tekintett a helyzetre, mint egy lezárt epizódra, amelynek vége van. Az igazság, hogy a katasztrófa következményei hónapokig, sőt évekig érezhetők, Trump számára értelmetlen. A múlt és a jövő számára nem léteznek; csupán a jelen létezik, és annak minden szükségessége.

A hazugságok fenntartásában Trump sikeres, mert nem emlékszik a múltra. Az "episodikus ember" nem támaszkodik a memóriára, sőt, el is felejti a múltat, hogy folytathassa a küzdelmet. A hosszú távú tervek és a történelmi kontextusok számára semmi jelentősége nincs. A hazugságok folytatásához nincs szükség jó memóriára; éppen ellenkezőleg, a "rossz memória" lehet a siker kulcsa, mivel minden helyzetben újra és újra átírható a valóság.

Trump támogatói különböző mechanizmusokat alkalmaznak annak érdekében, hogy elnézzék a hazugságait és továbbra is támogassák őt. Sokan nem is tudják, hogy ezeket a mechanizmusokat használják, hiszen a politikai döntéseik és támogatásuk gyakran inkább érzelmi, mint racionális alapú. Az ilyen megközelítés sok esetben ellentmondásos, mivel különböző érvek egyszerre indokolhatják a támogatást és a kritikát is. Trump megítélésében tehát a valóság folyamatos átalakítása kulcsfontosságú.

Az igazság és az őszinteség, mint értékek, mélyen gyökereznek az amerikai társadalomban. Az "Őszinte Abe" tisztelete a történelmük egyik alappillére, ugyanakkor Trump esetében sokan hajlandóak elnézni a hazugságait, mivel a pillanatnyi politikai haszon vagy a személyes érdekek előbbre valók számukra, mint az objektív igazság. Az őszinteség iránti elkötelezettség és az igazság keresése helyett a politikai támogatás sokszor egyéni, rövid távú célok mentén alakul, ami még erősebbé teszi Trump pozícióját, és fenntartja támogatottságát egy olyan világban, ahol a történelmi és logikai következetesség nem mindig jelenik meg.

Mi az, ami igazán meghatározza a nárcizmust: motiváció vagy személyiségjegyek?

A nárcizmus lényege nem csupán a személyiségjegyek összessége, hanem egy sokkal mélyebb, motivációs struktúra, amely életünk céljait, értékeit és félelmeit formálja. A kisbaba nem ébred azzal a tudattal, hogy napját megtervezi, nincs belső iránytűje, amely szerint cselekedeteit hosszabb távon összekapcsolná. Csak később, gyerekkor és serdülőkor során alakul ki az az egyedi cél- és értékrendszer, amely meghatározza, mit akarunk az élettől, mi az, amit el akarunk érni vagy el akarunk kerülni. A nárcisztikus személy motivációja ezzel szemben a saját „én”-je hatalmas és sebezhető mivoltának folyamatos hangsúlyozása és védelme. Ez nem csupán egy egyszerű tulajdonság, hanem egy egész életcél, amely reggeltől estig meghatározza gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit.

A nárcizmus gyakran összekapcsolódik azzal a képességgel, hogy valaki a saját fényében tündököljön, akár karizmatikus és sikeres is lehet, mint Steve Jobs vagy Donald Trump. Ezek az egyének gyakran rendelkeznek magas extroverzióval és alacsony együttműködési hajlammal, így dinamikusan, határozottan és erőteljesen jelennek meg társas helyzetekben. Ám ez a személyiségprofil önmagában nem magyarázza meg, hogy miért van valakinek kifejezetten nárcisztikus motivációs rendszere. Vannak nárcisztikusok, akik introvertáltak, kedvesek és akár magasfokú lelkiismeretességet mutatnak – a nárcizmus motivációja tehát nem függ össze szorosan egyetlen személyiségjeggyel sem, sokkal inkább a célok és értékek egyedülálló rendszerével.

A motivációs agenda, amely köré a nárcizmus épül, egyfajta belső ellentmondásra alapul: az „én” egyszerre hatalmas és sérülékeny, ezért állandóan védelemre és megerősítésre szorul. Ez a fajta belső dinamika teszi a nárcisztikus személyt olyan különlegessé, ugyanakkor olyan kiszámíthatatlanná és konfliktusossá is. Az ilyen egyén életét az határozza meg, hogy folyamatosan újra kell erősítenie saját nagyságát, miközben retteg a veszteségtől és a megaláztatástól.

Fontos tudni, hogy a nárcizmus kialakulásának pontos pszichológiai gyökerei még ma is rejtélyesek, a kutatások csak kevés biztos választ adnak. A nárcisztikus személyiség fejlődését érdemes életpálya-szemléletben vizsgálni, ahol a korai gyermekkori élmények, a genetikai hajlamok és a környezeti hatások mind egy összetett motivációs struktúra kialakulásához vezetnek. Ez a folyamat végigkíséri az egyént gyermekkorától kezdve egészen a felnőttkorig, ahol a nárcisztikus agenda egyre kifinomultabbá és határozottabbá válik.

Érdemes felismerni, hogy a nárcizmus nem csupán az önimádat és önzés egyszerű megnyilvánulása. Egy bonyolult pszichológiai rendszer, amely mélyen beágyazódik az emberi motivációk közé, és amelynek megértése lehetőséget ad arra, hogy árnyaltabban lássuk azokat, akik így működnek. A nárcisztikus személy nem csupán egy „rossz” vagy „önző” ember, hanem egy olyan társas szereplő, aki saját létezése köré épített motivációs hálóban mozog, melynek megértése segíthet a vele való hatékonyabb kapcsolattartásban és a személyes viszonyulásaink alakításában.

Ezen túlmenően fontos szem előtt tartani, hogy a nárcizmus nem statikus, hanem dinamikus állapot. Idővel a társas környezet visszajelzései, a sikerek és kudarcok egyaránt formálják a nárcisztikus személy önképét és motivációját. Ezért a nárcizmus megértése mindig egy folyamat, amely az adott személy életútjának különböző szakaszaiban változhat, így segítve a mélyebb empátiát és a komplex emberi viselkedés jobb megértését.

Milyen hatással van a politikai populizmus és az elnöki hatalom közötti pszichológiai dinamika a társadalomra?

A mentális egészség és a pszichiátriai diagnózisok szerepe a politikai diskurzusban mindig is vitatott téma volt. Bár a Goldwater Szabály, amelyet 1964-ben hoztak létre, világosan kimondja, hogy pszichiátriai szakemberek nem adhatnak nyilvános diagnózist egy politikai vezetőről anélkül, hogy személyesen megvizsgálták volna, a kérdés még mindig éles. Egyesek, mint Lilienfeld és kollégái, valamint a Legfelsőbb Bíróság ellenző véleménye az eredeti ügyben, arra figyelmeztetnek, hogy a politikai vezetők pszichiátriai diagnózisa, ha felelősségteljesen történik, értékes információkat adhat a közönségnek. A demokrácia erősödik, ha a különböző eszmék szabadon és határok nélkül cserélődnek, és úgy tűnik, hogy a mentális egészség szakértőinek is szerepük van a politikai diskurzusban. Ugyanakkor a Goldwater Szabály nélküli helyzetben valóban aggódni kellene amiatt, hogy a politikai pártok gyorsan fegyverként használhatják fel a diagnózisokat.

A New York Times 2018. január 10-én megjelent szerkesztőségi cikkében felvetette a kérdést: „Őrült-e Trump úr?” A cikk hangsúlyozta, hogy a mentális egészség és betegség nyelvét széles körben használják, de gyakran félreértik, és számos téves előítéletet és káros sztereotípiát tartalmaz. A cikk arra figyelmeztetett, hogy Donald Trump diagnosztizálása nem vezetne semmilyen hasznos eredményhez. Elég csupán megvizsgálni őt temperamentum, jellem, erkölcs, hiedelmek és értékek, ítélőképesség és bölcsesség, alapvető kompetencia, hivatali eredmények, valamint közpolitikai álláspontok szempontjából—olyan kritériumok, amelyeket mindig is alkalmaztak a vezetők értékelésekor. A Trump pszichológiájával kapcsolatosan a mentális betegség kérdése lényegében nem fontos.

Mindez egyetértek. A személyiségpszichológia szempontjából azonban teljesen egyértelműen vállalom, hogy alapos pszichológiai elemzést végezzek Donald Trump életéről és elnökségéről. Nem azért, hogy diagnózist állítsak fel, hanem hogy megértsük Trump személyiségét, és elmagyarázzuk, hogyan alakult ki az a rendkívüli pszichológiai összetettség, amelyet ő testesít meg. Mivel történészek különböző perspektívákból elemezhetik elnökségét, politikai tudósok pedig az amerikai demokrácia jövőjére gyakorolt hatását, nekem, mint személyiségpszichológusnak, az a feladatom, hogy a rendelkezésre álló legjobb elemző eszközökkel és a tudományos pszichológia legjobb kutatásai alapján próbáljam megérteni a 45. elnök pszichológiai profilját.

A múltban Andrew Jackson, az Egyesült Államok 7. elnöke, hasonló populista vonásokat mutatott, amelyek párhuzamba állíthatók Donald Trump elnökségével. Jackson elnöksége, amelyet a Washingtonban lévő politikai elit és a nagyvárosi arisztokrácia nem nézett jó szemmel, egyúttal az első komoly populista elnöki hatalmat is jelentette. Jackson, aki egyszerű vidéki gyökerekkel rendelkezett, a korabeli amerikai társadalom egyik legmélyebb diszkrét csoportját képviselte: a vidéki gazdákat, akik úgy érezték, hogy a washingtoni elit nem veszi figyelembe érdekeiket. Jackson azonban nemcsak az arisztokraták ellenszenvével találkozott. Politikai ellenfelei, mint Thomas Jefferson, “veszélyes embernek” tartották őt, akit a legkisebb sértés is könnyen háborúba sodorhat.

Jackson karaktere és politikai stratégiája hasonlóan megosztó volt, mint Trumpé. A vidéki Amerikában a "populizmus" fogalma egyre inkább a "mi" (az egyszerű emberek) és a "ők" (a washingtoni elit) ellentétének ábrázolásaként alakult ki. Jackson szimbolikus figurává vált, aki a helyiek számára a politikai elittel szembeni harcot és a hatalomra való jogosultságot képviselte. Trump elnöksége is hasonlóan az „us” és „them” ellentétek köré épült, amikor az elnök az establishment és a politikai elit ellen harcolt, és népszerűsége folyamatosan nőtt. Az ő támogatói azt látták benne, hogy egyike a „mi”-nek, a hagyományos amerikai értékeket valló embereknek, szemben a washingtoni "elitista" politikusokkal.

Trump és Jackson személyisége, politikai karakterük, és az érzelmek, amelyek őket támogatták, mély pszichológiai elemzést igényelnek. Míg Jackson keménykezű politikai stílusa és indulatkezelési problémái egyaránt felkeltették a kortársak figyelmét, Trump esetében a közönség reakciói gyakran az egyszerűség, a nyers erő és a dühös harag kifejeződései. A két politikai vezető közötti párhuzamok nem csupán személyiségükben rejlenek, hanem abban a mélyebb társadalmi dinamizmusban is, amelyet ők reprezentálnak. A populista vezetők vonzereje gyakran az emberek érzéséből fakad, hogy "valódiak", ellentétben az "elittel", és hogy ők az ő érdekeiket képviselik.

Fontos megérteni, hogy az ilyen típusú politikai vezetők sikerének egyik kulcsa a közönség pszichológiai vonzalma és a széleskörű társadalmi elégedetlenség kihasználása. Ahogyan Jackson korában is, úgy Trump elnöksége alatt is a politikai irányzatok, amelyek az elitek elleni küzdelemre összpontosítottak, mélyebb társadalmi feszültségeket tükröztek. A választók hajlandóak voltak figyelmen kívül hagyni a politikai normákat, ha úgy érezték, hogy vezetőjük a „mi” érdekeinket képviseli.

Mi teszi az amerikai megváltás narratíváját olyan vonzóvá – és mit jelent ez az egyén számára?

Az amerikai kultúra egyik legmeghatározóbb mitikus kerete a megváltás narratívája, amely mélyen gyökerezik a 18. századi keresztény hagyományban és a felvilágosodás eszméiben. Ez a narratíva a kiválasztottság érzését közvetíti: az elképzelést, hogy az amerikaiak nemcsak mások, hanem arra is hivatottak, hogy önmagukat és a világot jobbá tegyék. E mítosz legemblematikusabb szimbóluma a „fénylő város a hegyen”, amely az amerikai kivételesség ideáját testesíti meg.

Bár történelmi szempontból ezek az elbeszélések túlságosan leegyszerűsítettek és gyakran figyelmen kívül hagyják a valóság bonyolultságát, pszichológiai és társadalmi szinten mégis rendkívül hatékonyak lehetnek. Az emberi élet túlságosan komplex ahhoz, hogy egyetlen narratíva hűen visszaadhassa, de a megfelelő történet képes jelentést és irányt adni egyén életének – különösen akkor, ha illeszkedik a domináns kulturális kerethez. Az ilyen történetek megerősítést, elismerést, támogatást váltanak ki a közösségből, amely ugyanazt a kulturális mítoszt vallja.

Négy kanonikus formája létezik az amerikai megváltás történeteinek. Az első az engesztelés narratívája, amely a bűnből a megváltásba vezet. Vallási kontextusban ez a megtérés, de ugyanúgy lehet világi változata is: hibák jóvátétele, múltbéli tévedések felismerése és erkölcsi megtisztulás. George W. Bush élettörténete egy klasszikus példája ennek: a fiatal, alkoholba menekülő emberből három lépésben lett megváltott és céltudatos vezető – a jó házasság, a személyes hit megtalálása és az alkohol végleges elhagyása. A narratíva erkölcsi szerkezetet ad életének, amely összhangban áll az amerikai protestáns megváltás paradigmájával.

A második forma a felemelkedés narratívája: a szegénységből a sikerbe vezető út. E történet egyik archetípusa Benjamin Franklin, aki szimbolikus két pénzdarabbal a zsebében indult, és

Mi történik, amikor elveszítjük az okot a mosolygásra?
Hogyan kezeljük a DO ciklusokat és a formátumutasításokat a programozásban?
Miért volt a Trump elleni impeachment eljárás politikai manőver, nem pedig alkotmányos felelősség?
Hogyan formálják a pénzügyi érdekek a politikát és a választásokat?
A benzenoid gráfok jellemző polinômiai: Különleges molekulák és heteroatomokkal rendelkező vegyületek elemzése