A közel-keleti és észak-afrikai térségben az Egyesült Államok hegemóniája hosszú évtizedek óta alapvető szerepet játszott a globális politikában. Azonban az utóbbi évtizedek eseményei világosan mutatják, hogy a régióban az amerikai befolyás csökkent, és a különböző helyi hatalmi viszonyok között az Egyesült Államok nem tudta fenntartani azt a dominanciát, amely egykor jellemezte. A szíriai polgárháború és az amerikai katonai jelenlét Irakban és Afganisztánban jól példázzák, hogyan vált az Egyesült Államok beavatkozása egyre problematikusabbá, és miként teret adtak az új hatalmi formációknak a térségben.

A szíriai és líbiai helyzetek különösen figyelemre méltóak. Szíria, miután elnyomta a népi elégedetlenséget, elkerülte a közvetlen amerikai beavatkozást, míg Líbia gyorsan dzsihadisták vonzáskörébe került és polgárháborúba süllyedt. Az amerikai birodalom, amely gazdasági és politikai ambícióit nem tudta teljesíteni, még mindig aspirált a hegemóniára a biztonsági kérdésekben, kihasználva hatalmas katonai eszköztárát. Mégis, ebben is kudarcot vallott. A Bush-adminisztráció, miután inváziót indított Afganisztánban a tálibok legyőzésére és az al-Káida megsemmisítésére, képtelen volt tartósan stabilizálni a régiót. A tálibok hamarosan menedéket találtak Pakisztánban, amely bár formálisan az Egyesült Államok szövetségese volt, valójában nem tudta megakadályozni a tálibok áramlását. Ugyanakkor al-Káida is tovább fejlődött, és az iraki háború következtében új formát öltött: az Iszlám Állam (ISIS) született meg, amely 2014-ben kalifátust hirdetett.

Bár az ISIS katonailag nem tudott felvenni a versenyt az Egyesült Államok légierejével és földi szövetségeseivel, a kalifátus puszta léte rengeteg támogatóval vonzott mind a régióban, mind azon kívül. Ezzel szemben az Egyesült Államok semlegesebb, „oderint dum metuant” (gyűlöljenek, csak féljenek) jellegű hozzáállása nem volt sikeres a Közel-Keleten. A térség más országai, például Izrael és Szaúd-Arábia sokkal brutálisabb eszközökkel válaszoltak a belső ellenállásra és a riválisok támadásaira. Szaúd-Arábia, amely egyébként a legóvatosabb politikát követte, 2015 után rendkívül kockázatosan lépett fel Jemennel kapcsolatban.

Az amerikai hegemónia csökkenése nem csupán a régió katonai stabilitásának kudarcával magyarázható, hanem egy mélyebb problémával is, amely az amerikai befolyás kezelésének nehézségeiben rejlik. Egyes regionális hatalmak, mint Törökország, Izrael, és Szaúd-Arábia, egyre inkább eltértek az Egyesült Államok érdekeitől, saját nemzeti érdekeiket előtérbe helyezve. Törökország, amely NATO-tag, például a szíriai polgárháborúban a saját érdekei szerint alakította politikáját, miközben a helyi iszlamista csoportok támogatása felborította az amerikai terveket.

A szíriai polgárháború a legsúlyosabb dilemmákat hozta elő az amerikai politikában. A szír rezsim, amely szoros kapcsolatokat ápolt Iránnal és Izraellel, jelentette a legnagyobb kihívást az Egyesült Államok számára. Az Obama-adminisztráció, bár szándékozott beavatkozni, végül nem tudta elérni a kívánt eredményt, mivel a kongresszusi ellenállás és a közvélemény nyomása miatt a szárazföldi beavatkozás nem vált reálissá. A "mérsékelt" ellenzék támogatása végül nem vezetett sikerhez, mivel szélsőséges iszlamisták, köztük al-Káida szövetségesei, kerültek irányításuk alá. Az Egyesült Államok egyre inkább marginálissá vált a helyi konfliktusban, míg a polgárháború továbbra is éleződött.

A Közel-Keleten végbemenő hatalmi vákuumot nem csupán a nem megfelelő amerikai stratégia, hanem a szövetségesek között kialakuló politikai instabilitás is súlyosbította. Az Egyesült Államok képtelen volt azokat az autoriter rezsimeket, amelyek korábban támogatták, megfelelően kontrollálni. A régióban történt zűrzavarok és a belső hatalmi harcok elmélyítették a közel-keleti országok közötti ellentéteket, és megnehezítették az amerikaiak számára a beavatkozást.

A közel-keleti és észak-afrikai politikai és gazdasági helyzet alakulása tehát világosan mutatja, hogy az Egyesült Államok számára a hegemón szerep fenntartása már nem lehetséges ezen a területen. A globális energiapiacokhoz való viszony, az olajimport csökkentése és az iráni nukleáris megállapodás ugyan egy új irányvonalat adtak, de az amerikai birodalom közel-keleti pozíciója továbbra is egyre ingatagabbá vált. A nemzetközi színtéren egyre világosabbá vált, hogy az Egyesült Államok nem képes a közel-keleti hatalmi viszonyokat dominálni, és a jövőben egy új, többpólusú világpolitikai rend kibontakozása felé haladunk.

Miért volt kulcsfontosságú az Oregon-terület az amerikai terjeszkedés szempontjából?

Az Oregon-terület az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság közötti versengés egyik központi színtere volt a 19. század elején, amikor a nagyhatalmak a Csendes-óceán partvidékén igyekeztek megszilárdítani befolyásukat. Az 1805-ben Meriwether Lewis és William Clark expedíciója után, amely elérte az Oregon Country-t, a terület gazdasági potenciálja – prémek, halászat, erdőgazdálkodás és mezőgazdasági földek – mellett elsősorban stratégiai jelentőségűvé vált, hiszen kiváló kikötőket kínált a Csendes-óceán átlépéséhez. Az uralomért folytatott harc nem pusztán gazdasági, hanem geopolitikai okokra is visszavezethető volt, mivel a versengő hatalmak mind attól tartottak, hogy riválisok előbb érkeznek, és ezzel elzárják a hozzáférést.

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elsőként a prémkereskedelemben vetélkedtek, melynek élén John Jacob Astor állt, aki 1811-ben alapította az Astoria nevű kereskedelmi állomást a Columbia folyó torkolatánál. Azonban a brit Hudson’s Bay Company 1817-ben erőszakkal átvette az irányítást, majd 1818-ban a két ország megállapodott a határokról: a Kanada és az USA közötti határ a Nagy Tavaktól a Sziklás-hegységig a 49. szélességi fok mentén haladjon, és a kontinentális vízválasztó nyugati oldalán közös szuverenitást tartsanak fenn.

Eközben az orosz birodalom, amely már szilárdan állt Alaszkában és katonai jelenlétet tartott fenn Kaliforniában, terjeszkedési szándékát az 1821-es ukázával erősítette meg, mely a 51. szélességi fokig terjedő partvidékre és a tengerentúli kizárólagos gazdasági övezetre igényt tartott. Az Egyesült Államok válasza John Quincy Adams nevéhez fűződik, aki az északi határt 61°-ig kívánta kiterjeszteni. Ennél is jelentősebb azonban James Monroe elnök 1823-as Monroe-doktrínája volt, amely kimondta, hogy az amerikai kontinensek függetlenek, és további európai gyarmatosítás nem megengedett. Ez a deklaráció hosszú távú elvi alapot adott az amerikai hegemóniának a nyugati féltekén.

1824-ben Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megállapodtak, hogy az orosz határ déli vonala a 54°40′ szélességi fok legyen, ez pedig egyértelművé tette, hogy a korábbi nagy viták ellenére a tényleges versengés a brit és amerikai érdekek között zajlik Oregon területén. Az amerikaiak egyik legerősebb fegyvere a telepesek letelepítése volt, akik az 1830-as évektől kezdve követték Lewis és Clark útját, növelve ezzel az amerikai jelenlét súlyát. Ezzel szemben a brit Hudson’s Bay Company inkább korlátozni kívánta a településeket, mert azok rontották a prémkereskedelmet. Végül 1846-ban a határt a 49. szélességi fokban rögzítették.

Az Egyesült Államok így még a mexikói-amerikai háború kezdete előtt megszerezte a Csendes-óceán partvidékét, de a tényleges betelepülés és az államok létrejötte hosszú évekig tartott. Az 1848-ban létrejött Oregon Territory-ból 1853-ban levált Washington Territory, majd 1863-ban Idaho Territory is. Bár Oregon állam 1859-ben csatlakozott az Unióhoz, Washington és Idaho csak harminc évvel később vált tagállammá. Ennek oka a települők lassú növekedése és a terület őslakos népességével, különösen a Niimíipu (Nez Perce) törzzsel való konfliktus volt. Az első népszámláláskor 1850-ben Oregon Territory-ban mindössze 13,294 telepes élt, ami jóval kevesebb volt az őslakosok számánál. A telepesek azonban a föld megszerzésére törekedtek, ami elkerülhetetlenül fegyveres összetűzésekhez vezetett.

Az 1850-es években a Kongresszus három biztost nevezett ki, akiknek feladata volt az indiánok földjének felszabadítása és az őslakosok keletre való kitelepítése. A több szerződés is született, amelyek jelentős területeket vonultattak ki az őslakosoktól, különösen a termékeny dél-oregoni völgyekből. A Niimíipu törzs esetében a 1855-ös Walla Walla Tanácson aláírt szerződés 7,5 millió hektár föld átadását jelentette, majd 1863-ban újabb szerződés következett, amely a rezervátum 90 százalékát követelte vissza. Az ekkor nem aláírt egyezmények következtében 1877-ben kitört a Nez Perce háború, amely során mintegy 3000 törzstagot üldöztek több mint ezer mérföldön át az amerikai hadsereg katonái. A konfliktus tragikus következményekkel járt: 1900-ra a törzs lélekszáma 1900-ra csökkent, és szorosan behatárolt rezervátumba kényszerült.

Az amerikai terjeszkedés tehát nem pusztán földrajzi és gazdasági kérdés volt, hanem mélyen összefonódott az őslakos népek jogainak eltiprásával, a geopolitikai érdekekkel és a belső politikai ellentétekkel, mint például a rabszolgaság kérdése, amely az Egyesült Államok későbbi történetét is meghatározta.

Fontos megérteni, hogy a terjeszkedés mögött nem csupán a föld iránti vágy állt, hanem egy komplex hatalmi játék, amelyben a nemzetközi diplomácia, a helyi erőviszonyok és a belső társadalmi-politikai feszültségek egyaránt szerepet játszottak. A telepesek és az őslakosok közötti konfliktusok hosszú távú következményekkel jártak a régió demográfiájára és kultúrájára nézve, melyek hatása ma is érezhető. A Monroe-doktrína deklarációja nem csupán a külpolitika része volt, hanem alapvető elvként határozta meg az amerikai kontinens jövőjét, az európai beavatkozások kizárásával, és egyúttal előrevetítette az Egyesült Államok növekvő globális szerepét.

Hogyan alakította át az Egyesült Államok a Közel-Keletet és mi a hatása a világpolitikai egyensúlyra?

A második világháborút követően az Egyesült Államok ambiciózus célokat tűzött ki a Közel-Kelet tekintetében, és e célok elérése érdekében az Egyesült Államok szorosabbra fűzte kapcsolatát a térséggel, amely korábban nagyrészt európai hatalmak által volt ellenőrzött. Az amerikai befolyás növekedése nemcsak gazdasági, hanem politikai és katonai értelemben is jelentős változásokat eredményezett, különösen a régió energiaforrásaival, valamint Izrael biztonságával kapcsolatos törekvések mentén.

Az Egyesült Államok elsődleges célja a brit és francia gyarmati hatalom kivezetése volt, miközben a régióban való stabil jelenlét biztosítása érdekében az energiabiztonság kérdése, valamint Izrael védelme kiemelt fontossággal bírtak. Az amerikai politika kezdeti lépései között szerepelt, hogy a brit hatalmat fokozatosan kiszorította, miközben saját befolyását egyre inkább megerősítette. A brit visszavonulás 1945-ben kezdődött, és 1971-ben fejeződött be, de az Egyesült Államok fokozatosan egyre nagyobb szerepet vállalt a térség politikai és gazdasági életében.

Az 1945-ös év kulcsfontosságú volt, mivel az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia aláírták a megállapodást, amely lehetővé tette egy amerikai légibázis felépítését az ország területén, közvetlenül a szénhidrogénlelőhelyek közelében, amelyeket amerikai cégek irányítottak. Az ilyen lépések nem csupán gazdasági, hanem geopolitikai célokat is szolgáltak, amelyek hosszú távon biztosították az Egyesült Államok dominanciáját a régióban.

A közel-keleti olajpiacon való amerikai jelenlét megerősödése szintén kulcsszerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok egyre inkább a globális energiabiztonság biztosítójává vált. Az Aramco (Standard Oil of California és Texaco közös vállalata) szaúdi olajmezőkön történt felfedezése a világ egyik legnagyobb olajlelőhelyét tette lehetővé, amely megerősítette az Egyesült Államok energetikai befolyását. Az amerikai kormányzat gyorsan reagált az olajpiacon felmerülő szükségletekre, és 1943-ban már a Lend-Lease program keretében segítséget nyújtott Szaúd-Arábiának, amelyet korábban nem tekintettek hadiállapotban lévő nemzetnek.

A politikai döntéshozók és a gazdasági elit közötti együttműködés eredményeként az Egyesült Államok számára sikerült elérni, hogy a Közel-Keletet egyfajta gazdasági és politikai "védelmi övezetként" kezelje. Az 1953-as iráni puccs és a szíriai kormányzat elleni amerikai titkosszolgálati akciók nyomán az Egyesült Államok egyre inkább közvetlen befolyást gyakorolt a térség vezető politikai döntéseire. A brit és francia imperializmus visszaszorulásával a világ olajipara az amerikai hatások alatt egyre inkább centralizálódott.

Az Egyesült Államok befolyása a régióban azonban nem volt mentes a konfliktusoktól. A politikai célok, mint például Izrael biztonságának garantálása, gyakran ütköztek az olaj- és energiabiztonság kérdéseivel. Az amerikai kormányzat számára tehát nemcsak a gazdasági érdekek védelme volt fontos, hanem a hidegháborús rivalizálásban való sikeres szereplés is, ami különösen fontos szerepet kapott a szovjetek előretörésének megakadályozásában.

A Közel-Keletre vonatkozó amerikai politikát a legnagyobb hatású események, mint az 1947-es ENSZ által indított palesztinai osztási terv, az 1956-os szuezi válság, és a 1979-es iráni forradalom formálták. Az Egyesült Államok számára ezek az események nemcsak politikai, hanem kulturális és vallási kihívások elé is állították a kormányzatot. A szuezi válság, amelyben az Egyesült Államok nem támogatta a brit-francia izraeli támadást, világosan jelezte, hogy Washington nem hagyja figyelmen kívül saját érdekeit a térségben. Az izraeli állam megalakulásának támogatása, annak ellenére, hogy Szaúd-Arábia és más arab államok heves ellenállásával szembesült, iskolapéldája annak, hogyan formálta az amerikai politika a régió vallási és etnikai feszültségeit.

Az amerikai politika folyamatosan alakította és formálta a Közel-Kelet geopolitikai térképét, de a regionális hatalmak, mint Irán, Irak és Egyiptom, valamint a globális verseny, mint a szovjet befolyás terjedése, időről időre megnehezítették az Egyesült Államok helyzetét. Az 1979-es iráni forradalom következtében, amikor az iszlám radikális kormányzat át vette az irányítást, az Egyesült Államok elveszítette közvetlen befolyását a térségben, és innentől kezdve egyre inkább a globális energiaellátás biztosítására irányította figyelmét, miközben szövetségeseit, mint Szaúd-Arábiát, támogatta, hogy ellensúlyozza a fokozódó instabilitást.

A változások azonban nem csupán gazdasági jellegűek. Az Egyesült Államok és a Közel-Kelet kapcsolatainak fejlődése egyben a globális hatalom elosztásának átalakulásához is vezetett. Az Egyesült Államok globális hegemóniájának megszilárdulása érdekében a térség nemcsak gazdasági és katonai szempontból vált stratégiaivá, hanem kulturálisan és politikailag is meghatározó szerepet kapott. A térség olajkészletei, a vallási és politikai feszültségek, valamint a szovjet és amerikai érdekek harca mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Közel-Kelet az amerikai politikai döntéshozók számára prioritássá váljon.

Miért egyesültek a vallási, gazdasági és fehér rasszista konzervatívok a Republikánus Pártban?
Miért és hogyan válik a profithajhászás értelmetlenné a galaxisban?
Milyen diagnózis áll legvalószínűbben egy gyermek bőr- és szisztémás tünetei alapján?
Hogyan alakíthatunk ki egy beporzóparadicsomot a kertben?