A 2001. szeptember 11-i terrortámadások az Egyesült Államok történetének legpusztítóbb támadásai voltak, amelyek egyben a globális terrorizmus elleni harc új irányát is kijelölték. Az al-Kaida széleskörű támadása – amelynek célpontjai a New York-i World Trade Center tornyai, a Pentagon és egy negyedik, Washington irányába tartó repülőgép voltak – nemcsak az amerikai társadalom szívét és elméjét rengette meg, hanem a külpolitikai stratégia drámai módosítását is előidézte. A támadásokat követően George W. Bush elnök gyorsan deklarálta, hogy az Egyesült Államok számára "minden ország választás elé kerül", melynek értelmében minden nemzetnek döntenie kell, hogy "velünk van-e vagy a terroristákkal". Azt ígérte, hogy a terrorizmus elleni háború nem csupán egy egyszeri csata lesz, hanem egy hosszú, kiterjedt és tartós kampány.

A 9/11 utáni amerikai válasz elsődlegesen az al-Kaida elleni fellépést célozta, különösen annak afgán bázisaira összpontosítva. Azonban a terrortámadások hatására egy másik célpont is a középpontba került: Irak és a szaddám huszeini diktatúra. Bár Iraknak semmiféle hivatalos kapcsolata nem volt a 9/11-es támadásokkal, az amerikai kormányzat, valamint a háborút előmozdító neokonservatív csoportok határozottan kiemelték Irakot, mint az amerikai biztonságot fenyegető közvetlen veszélyt.

A háború előkészítése hosszú évekre nyúlik vissza, mivel a Project for the New American Century (PNAC) nevű, neokonservatív gondolkodók által alapított szervezet már az 1990-es évek végén sürgette Szaddám Huszein eltávolítását. Az 1998-as, a Clinton-adminisztrációhoz intézett nyílt leveleikben világosan felvázolták, hogy Irakot meg kell semmisíteni, akár katonai eszközökkel is, hogy megszüntessék Szaddám hatalmát. A PNAC-alapító, William Kristol és Robert Kagan álláspontja az volt, hogy Irakot nem csupán a térség stabilitásának szempontjából, hanem az amerikai érdekeinek védelme érdekében is le kell rombolni. Bár a PNAC csoportja már 1998-ban nyíltan hirdette a Szaddám elleni háború szükségességét, a politikai környezet még nem támogatta azt.

Az igazán döntő lökést a 9/11-es támadások adták, amelyek lehetőséget biztosítottak arra, hogy Irakot a globális terrorizmus elleni háború frontvonalába helyezzék. A terroristák védelmére szolgáló országok, például Afganisztán mellett Irakot is az Egyesült Államok ellenségeként jelölték meg. A háborúra vonatkozó érvet azzal erősítették, hogy Szaddám Huszein kapcsolatban állt az al-Kaidával, amit különféle, később téves információk és manipulált hírek támogattak. Az egyik legismertebb példa a Mohamed Atta és iraki titkosszolgálati tisztek közötti prágai találkozó "megerősítése", amelyet Dick Cheney, az amerikai alelnök hangoztatott, miközben a CIA már tisztázta, hogy ilyen találkozó nem történt meg.

A háború elindítását nemcsak a politikai érdekek indokolták, hanem az is, hogy olyan információk kerültek a médiába, amelyek azt sugallták, hogy Irak jelentős tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Colin Powell, az Egyesült Államok külügyminisztere, 2003 februárjában az ENSZ előtt tartott beszédében előadta, hogy Irakban mobil vegyi fegyvereket gyártanak. A később kiderült, hogy Powell híres beszéde, amelyben a vegyi fegyverek létezését bemutatta, teljes mértékben alap nélküli volt, és az azt megelőzően kapott információk is félrevezetőek voltak.

Ebben a folyamatban kulcsszereplők voltak azok a személyek és szervezetek, akik szándékosan torzították vagy hamisították az információkat, hogy elősegítsék a háború kirobbantását. A legjelentősebb ezek közül Ahmed Chalabi és az Iraki Nemzeti Kongresszus (INC) voltak, akik az amerikai kormány számára előnyös információkat szolgáltattak, miközben igyekeztek elhitetni a világgal, hogy Irak komoly fenyegetést jelent. A New York Times újságírója, Judith Miller is aktívan közvetítette ezeket a hamis információkat, amelyek később aláásták a háború erkölcsi és politikai alapjait.

Az iraki háború nemcsak a közel-keleti stabilitást veszélyeztette, hanem súlyos következményekkel járt az Egyesült Államok számára is, amely hosszú időn keresztül szenvedett a háború hatásaitól. A háborúba való belépés előtti téves információk, a háború céljainak megingása és az iraki helyzet összetettsége mind hozzájárultak ahhoz, hogy Irakot egy második "szakadékba" taszítsák, amely évtizedekig formálta a geopolitikai tájat.

Az iraki háború tehát nemcsak egy katonai konfliktus volt, hanem a geopolitikai érdekek és a manipulált információk összefonódásának következménye, melynek következményei a mai napig érzékelhetők a globális politikában.

Hogyan befolyásolja Trump világnézete az amerikai külpolitikát?

Trump külpolitikai preferenciái nem illeszkednek könnyen a hagyományos paradigmákba. Néhány elemző és kommentátor, aki ragaszkodik a kétpárti konszenzushoz és az amerikai hegemónia grandiózus stratégiájához, igyekezett besorolni Trump politikáját a nemzetközi kapcsolatok klasszikus kategóriáiba, de az amerikai elnök külpolitikájának sajátos jellege nem teszi ezt egyszerűvé. Trump nem realistaként, sem liberális internacionalistaként, sem izolacionistaként vagy visszafogottságra törekvő politikusként nem jellemezhető. A Trump-i külpolitikai világkép inkább személyes jellemvonásokat és politikai impulzusokat tükröz, amelyek alakítják döntéseit.

Trump külpolitikájának sarokkövei a következők: zéró-összegű tranzakcionizmus, jacksoni nacionalizmus és militarizmus, státusz- és tiszteletvágy, valamint autoriter hajlamok. E négy tényező együttesen befolyásolja az elnök döntéseit, és ezek magyarázzák azokat az eseteket is, amikor Trump külpolitikája jelentősen eltért a hagyományos amerikai irányvonalaktól.

Például, ha a bevándorlási politikára tekintünk, Trump magatartása három kulcsfontosságú tényező hatását mutatja. Zéró-összegű gazdasági szemlélete szerint a bevándorlás korlátozása szükséges ahhoz, hogy védelmet nyújtson az amerikai munkahelyek számára. A latin-amerikai és muszlimokkal szembeni idegengyűlölete jacksoni nacionalizmusából ered, míg az immigration politikájában alkalmazott kemény, hierarchikus megközelítés – beleértve a "muszlim tilalmat" és az amerikai határra küldött katonákat – az autoriter hajlamaira utal. Ezen döntések mögött a hatalom központosítására és a nemzeti szuverenitás védelmére irányuló erőfeszítések állnak.

A kereskedelem terén Trump mercantilista szemlélete szintén a zéró-összegű tranzakcionizmus keretében értelmezhető. Míg az Egyesült Államok korábban kedvezett a szabadkereskedelem elvének, Trump világképe a gazdasági nacionalizmus iránti erős hajlamot tükrözi, különösen Kínával és Európával folytatott kereskedelmi kapcsolatokban. Az USMCA (Egyesült Államok-Mexikó-Kanada megállapodás) elnevezésű, a NAFTA-t felváltó új kereskedelmi egyezmény, melyet Trump tárgyalt, egyes védővámok alkalmazásával tükrözi a protekcionista politikát, ugyanakkor néhány ponton a TPP megállapodás rendelkezéseit is átveszi, amit Trump kampányában határozottan elutasított.

Trump külpolitikájának másik figyelemre méltó vonása a multilaterális megállapodásoktól való elhatárolódás és az nemzetközi szervezetekből való gyors kilépés. Az Egyesült Államok történetében már korábban is előfordult, hogy visszavonult bizonyos nemzetközi egyezményekből, de Trump elnöksége alatt ezt a folyamatot erősödött a globális együttműködés elutasítása. Az Egyesült Államok kilépett például a Párizsi Klímaegyezményből, a TPP-ből, az Iránnal kötött nukleáris megállapodásból, valamint többek között az UNESCO-ból és az Emberi Jogok Tanácsából is.

Trump külpolitikai stratégiájában a demokrácia és a liberális értékek előmozdítása már nem kap olyan hangsúlyt, mint korábbi amerikai elnököknél. Az amerikai elnökök hagyományosan olyan retorikát alkalmaztak, amelyben az Egyesült Államok küldetésének tekintették a demokratikus alapelvek és az emberi jogok globális népszerűsítését, míg Trump inkább a nemzeti érdekek és a pragmatikus, kétoldalú megállapodások hangsúlyozására összpontosított.

Trump külpolitikájának egy másik fontos aspektusa a nemzetközi politikai elit és az amerikai külügyi apparátus hatásának figyelembevételére van szükség. Bár Trump igyekezett meghatározni a saját politikai irányvonalát, az amerikai külpolitika gyakran nem annyira az elnök egyéni világnézetéből, hanem a belső politikai és bürokratikus korlátokból ered. Az Egyesült Államok külpolitikájában betöltött hagyományos szerepek, mint például az amerikai érdekek globális védelme, továbbra is hatással vannak az elnök döntéseire, még ha ezek a döntések gyakran személyes jellegűek és nem minden esetben indokoltak.

Az amerikai külpolitika „primacy” irányvonalának tartós fennmaradása különösen fontos, mivel Trump személyes politikai impulzusai nemcsak a belső politikai helyzetet befolyásolják, hanem jelentős hatással vannak a globális politikai rendszerekre és nemzetközi kapcsolatokra. Az Egyesült Államok külpolitikai kurzusának további alakulásához nemcsak a következő elnöki ciklusok, hanem a globális politikai környezet változásai is kulcsszerepet játszanak.

A húsevő emlősök alkalmazkodása és viselkedése: a medvék és tengeri oroszlánok példája
Hogyan működik a hálózatkezelés Terraform-ban AWS és Azure környezetekben?
Hogyan érhetjük el az optimális impedanciát az elektromos áramkörökben?
Hogyan formáljuk meg a tudományos értekezésünk következtetéseit és irodalomjegyzékét?