Hogyan befolyásolja a verseny az árak és költségek áthárítását a különböző piacokon?

A verseny intenzitásának változásai alapvető hatással vannak a költségek és árak áthárítási ütemére. Ahogy azt Ritz (2022) kimutatta, a verseny erősebbé válása nem mindig az elvárások szerint alakítja a piacokat, és sokszor ellentmondásos eredményekhez vezethet a hagyományos közgazdasági elméletekkel szemben. A verseny növekedésével például csökkenhet az áthárított költségek aránya, ami ellentétes a klasszikus elképzeléssel, miszerint az erősebb verseny mindig csökkenti a piaci árakat.

A költségátviteli ütemének meghatározásában fontos szerepet játszanak a piaci erőviszonyok, és különösen azok, hogy a piacok milyen mértékben reagálnak a költségnövekedésre. Ritz (2022) elemzése alapján, ha egy piacon megnövekszik a verseny intenzitása, az áthárítási ütem csökkenhet, de nem minden esetben, mivel a változások piaci reakciói komplexek és sok esetben nem intuitívak.

A verseny hatása a költségátviteli ütemre szoros kapcsolatban áll a piaci struktúrával és a verseny erősségével. Például, ha egy piacon erősebb verseny alakul ki, csökkenhet a költségek áthárítása, mivel a versenyhelyzet miatt a cégek kénytelenek az árakat a piaci kereslethez és a versenyhelyzethez igazítani. Ritz (2022) feltételezése szerint a költségek áthárításának üteme alacsonyabb lehet, ha a verseny erősebb, amennyiben a keresleti rugalmasság és a versenyképesség erősebben befolyásolja a piaci árat. Ezt az eredményt nem minden esetben lehet érvényesíteni, de a szakirodalom szerint általában igaz, hogy erősebb verseny esetén a költségek nem teljes mértékben kerülnek áthárításra.

Továbbá, az iparági koncentráció szintje is jelentős hatással van az árképzésre. Ha az iparágban kevesebb szereplő van, akkor a piac árai magasabbak lehetnek, mivel a kisebb számú versenyző erősebb piaci hatást gyakorolhat. Ez a hatás a termelés költségstruktúrájára is hatással van, mivel az egyes cégek kényszerülnek az árakat úgy alakítani, hogy azok megfeleljenek a versenyhelyzetnek. Ritz elemzése azt mutatja, hogy a csökkentett versenyhelyzetek, amikor kevesebb szereplő van a piacon, a költségek növekedéséhez vezethetnek, mivel a termelők magasabb árat képesek diktálni, anélkül hogy az a keresletet jelentősen csökkentené.

Ezek az összefüggések különösen fontosak a szén-dioxid adózással kapcsolatos politikák kialakításakor, amelyeket a kormányok gyakran alkalmaznak az ipari szektorok, például a cement-, villamosenergia- és acélipar terén. Ritz (2022) szerint a szén-dioxid adó áthárítása nem feltétlenül csökkenti a költségeket a versenyképesség függvényében, és ezért érdemes újragondolni, hogy miként alkalmazzuk ezeket az adókat különböző iparágakban. A szén-dioxid adók hatékonysága ugyanis nem biztos, hogy egyenes arányban áll a verseny erősségével, és sokkal inkább az iparági specifikus körülményektől függ, hogy az árak mennyire tükrözik a költségek változásait.

A verseny hatásai nemcsak a költségek áthárításában, hanem a vállalatok működésének struktúrájában is komoly változásokat hozhatnak. A verseny mértéke közvetlenül befolyásolja a vállalati stratégiák alakítását, valamint a termelési döntéseket. Az iparági vezetők gyakran kényszerülnek áremelésre, hogy kompenzálják a megnövekedett költségeket, azonban a piaci válaszok, különösen a kereslet árrugalmassága, jelentősen csökkenthetik ezen áremelések hatékonyságát. Érdemes tehát a költségek áthárításának és a verseny változásainak figyelemmel kísérése mellett, alaposan mérlegelni a piaci környezetet és a keresleti tényezőket is, hogy optimális stratégiát alakíthassunk ki.

Miért okozhat egy gazdasági átruházás paradox eredményeket?

A gazdasági átruházás hatásaival kapcsolatos diskurzusban egy érdekes kérdés vetődött fel, amelyet először Leontief (1936) fogalmazott meg. Ő azt a kérdést tette fel, hogy vajon igaz-e az a feltételezés, miszerint egy adományozó mindig rosszabbul jár egy átruházás során, míg a címzett mindig jobban? Leontief azzal a gondolattal foglalkozott, hogy lehetséges-e olyan körülmény, amikor az átruházás után az adományozó valójában jobban jár, míg a címzett rosszabbul, mint az átruházás előtti helyzetben. Az ilyen paradox eredmény előfordulása a piacok áralakulásával kapcsolatos hatásoknak köszönhető, amelyek gyakran meglepő és nem intuitív következményekkel járhatnak.

A gazdasági átruházás paradox jelenségét egy két-két Arrow–Debreu típusú csere gazdaság példáján lehet szemléltetni. Itt a 2. fogyasztó egy átruházást hajt végre az 1. fogyasztónak, amely a gazdaság kezdő ellátottsági pontjának változását okozza. Az átruházás előtti és utáni egyensúlyi árak eltérnek, és bár az adományozó jóléte az átruházás után nő, addig a címzett jóléte csökken. Ez az ellentmondásos eredmény adta az alapot a "Transfer Paradox" (Átruházási Paradoxon) fogalmának.

A paradox jelenség megértéséhez fontos, hogy megvizsgáljuk a piacok stabilitásának és az átruházás hatásainak összefüggéseit. Samuelson (1947, 1952, 1954a) felhívta a figyelmet arra, hogy az ilyen paradox eredmény csak egyensúlyi instabilitás esetén következhet be. Ez azt jelenti, hogy ha a gazdaságban az egyensúly instabil, akkor egy átruházás paradox következményekkel járhat, míg egy stabil egyensúly mellett ezek a hatások nem lépnek fel. Turner (2006) szintén azt hangsúlyozta, hogy az ilyen paradox eredményeket egyesek inkább elméleti érdekességnek tartották, különösen a Samuelson által képviselt egyenértékűség elméletének fényében, amely szerint az átruházás nem okoz tartós jóléti változást.

A kutatás későbbi szakaszaiban a paradox jelenség még inkább bonyolulttá vált. Johnson (1960) például kimutatta, hogy a két ország modelljében (amely egy országot két csoportra bontott) az átruházás paradox eredményeket adhat. Komiya és Shizuki (1967) rámutattak, hogy Johnson eredményei nem igényelnek instabil egyensúlyt. Az egyik fontos hozzájárulás Gale (1974) munkájából származik, aki bemutatta, hogy Samuelson elméletei nem érvényesek egy harmadik gazdaság jelenlétében. Ekkor a kutatás egy új irányba fordult, és a három gazdasággal dolgozó modellek felé kezdett orientálódni.

Az átruházási paradoxon kérdése egy olyan fontos problémát vet fel, amely a gazdasági egyensúlyi modellek és azok stabilitása körüli vitákat táplálta. Míg egyes kutatók, mint Balasko (1978c), a stabilitást és a globális egyensúlyt hangsúlyozták, mások, mint Chichilnisky (1980), arra mutattak rá, hogy a paradox jelenség a stabil egyensúlyokban is előfordulhat, ha több ügynök és áru van jelen a gazdaságban.

Ezen a ponton fontos megérteni, hogy a stabilitás és a gazdasági egyensúly nem mindig garantálja a várható eredményeket. A piaci rendszerek komplexitása és a különböző gazdasági tényezők kölcsönhatása arra figyelmeztet, hogy minden gazdasági átruházás más hatásokkal járhat, mint amit elsőre elvárnánk. A paradoxonok valószínűsége növekszik, ha az egyensúlyi állapotok instabilak, vagy ha több gazdasági szereplő és különböző áru kombinációk vannak jelen. A transfer paradoxon tehát nem csupán egy elméleti jelenség, hanem egy valós, gazdasági rendszerekben előforduló, meglepő és nem intuitív következmény.

Hogyan befolyásolják a szén-dioxid-kibocsátást a globális gazdasági tényezők?

A globális szén-dioxid-kibocsátás mértéke szoros kapcsolatban áll a különböző gazdasági tényezőkkel, amelyek kihatnak a versenyképességre és a szén-dioxid kibocsátás "szivárgására" (carbon leakage). A kutatások szerint a nem energetikai piacokon a versenyképességi hatásoknak viszonylag csekély hatása van a szén-dioxid szivárgásra, sokkal kisebb, mint azt előzetesen várni lehetett volna. Az iparági verseny és a nemzetközi tőke mobilitás nem tűnik jelentős hatással a szén-dioxid szivárgására, ami összhangban van olyan modellek szimulációival, mint McKibbin, Shackleton és Wilcoxen (1999) és Babiker (2001) munkái.

A legfontosabb tényező, amely meghatározza a szén-dioxid szivárgás mértékét, a szén kínálati rugalmassága. Burniaux és Oliveira Martins (2012) arra hívják fel a figyelmet, hogy ha a szén-dioxid-intenzív tüzelőanyagok kínálata teljesen árrugalmatlan lenne, akkor szinte lehetetlen lenne globálisan csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást. Bármely áremelkedés az Annex 1 országokban, például a szén-dioxid-intenzív iparágakban, az árak csökkenésével kompenzálódna a világ többi részén, hogy a globális egyensúlyi mennyiséget állandó szinten tartsák. Ez akár 100%-os szén-dioxid szivárgást eredményezhetne. A modellek azt mutatják, hogy ha a kínálati rugalmasság 1 alatti, a szivárgási arány akár 40%-ra is felugorhat, míg 45 feletti árrugalmasság esetén a szén-dioxid szivárgás viszonylag alacsony és stabil marad.

A termelési függvény alakja szintén lényeges szerepet játszik a szén-dioxid szivárgás mértékének meghatározásában. Burniaux és Oliveira Martins (2012) szerint, bár e kérdés nem kapott túl nagy figyelmet a szakirodalomban, potenciálisan jelentős lehet, mivel a magas kereszt- és inter-faktor helyettesíthetőségi rugalmasságok nagy szén-dioxid szivárgásokat eredményezhetnek, még akkor is, ha a szén kínálata rugalmas. Összességében Burniaux és Oliveira Martins (2012) állítják, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére tett egyoldalú intézkedések hatékonyságát érintő érvet nem támasztja alá a szimulációik érzékenység-analízise, mivel a legtöbb paraméter értéke (például a szén-dioxid-intenzív tüzelőanyagok alacsony árrugalmassága) valószínűtlen. Azok a vélemények, miszerint a szén-dioxid-intenzív iparágak számára védelmi intézkedéseket vagy adómentességeket kell bevezetni, így nem állják meg a helyüket.

A szén és olajtermelők reakciója a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló intézkedésekre továbbra is nyitott kérdés marad. Az empirikus kutatás bővítése elengedhetetlen ahhoz, hogy a szén-dioxid-kibocsátásra gyakorolt hatások pontosabb meghatározására és az ezekre alapozott politikai ajánlások kidolgozására kerüljön sor.

A globális felmelegedés hatásainak mérséklése érdekében a szén-dioxid-kibocsátás adóztatásának optimalizálására irányuló javaslatok is fontos szerepet kapnak. Golosov, Hassler, Krusell és Tsyvinski (2014) dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi modellel dolgoztak ki egy egyszerű képletet, amely a szén-dioxid-kibocsátás káros hatásait, és ezáltal az optimális szén-dioxid-adót is meghatározza. Az optimális adó mértéke a következő három tényezőtől függ: a diszkontálás mértékétől, a kár-elasticitás várható mértékétől (vagyis a kibocsátás egységnyi növekedése hogyan hat a GDP-re), és a szén-dioxid-atmoszférikus lebomlásának struktúrájától.

A Golosov et al. (2014) által javasolt képlet az egyes kibocsátások optimalizálásában fontos szerepet játszik, és azt mutatja, hogy az optimális adó az összes gazdasági szektor kibocsátásai alapján, állandó GDP arányban kell hogy érvényesüljön. Az optimális szén-dioxid-adó tehát nemcsak a technikai fejlődés és a demográfiai változások hatásaitól független, hanem szoros kapcsolatban áll a gazdaság teljesítményével, amit a politikai döntéshozóknak érdemes figyelembe venniük a jövőbeni intézkedések kidolgozásakor.

Végső soron a szén-dioxid-adó optimalizálásának kérdése egy olyan dinamikus és összetett probléma, amelyhez megfelelő válaszokat kell adni ahhoz, hogy hatékonyan mérsékelni lehessen a globális felmelegedést. A szükséges további kutatásokat és elemzéseket azért kell folytatni, hogy az ilyen típusú intézkedések valóban hasznosak legyenek, és biztosíthassák a fenntartható gazdasági fejlődést a jövőben.

Hogyan hatnak az egyensúlyi modellek a gazdasági rendszerek stabilitására?

A gazdasági rendszerek stabilitása és hatékonysága szoros összefüggésben áll az egyensúlyi modellek működésével. Az egyensúlyi állapotok, mint például a piaci egyensúly vagy a Hicksian kereslet, alapvető szerepet játszanak abban, hogy megértsük, hogyan alakítják a különböző gazdasági tényezők a döntéshozatal folyamatát. Az olyan fogalmak, mint az imperfectively competitive equilibrium (nem tökéletes versenyt képező egyensúly), a Hahn process (Hahn-folyamat) vagy a Hausdorff dimenzió közvetlen hatással vannak az elemzésekre és a gazdasági modellek kialakítására.

A nem tökéletes verseny és az azt követő egyensúlyi állapotok fontos szerepet játszanak a valós piaci viszonyokban. Az ilyen típusú egyensúlyok megértése kulcsfontosságú annak érdekében, hogy meghatározzuk, miként hatnak a gazdasági szektorok és a termelési tényezők közötti kölcsönhatások. A Hahn-folyamat olyan dinamikus modellezési eszközként szolgál, amely lehetővé teszi a gazdasági rendszerek komplex viselkedésének megértését a különböző egyensúlyi pontokon, figyelembe véve az időbeli változásokat és a piaci erők kölcsönhatásait. Az ilyen típusú folyamatok gyakran alkalmazkodó jellegűek, és az optimális eredmények elérésére szolgálnak a szűk erőforrások elosztásának tekintetében.

Az imperfectively competitive equilibrium fogalma azt a gazdasági helyzetet írja le, ahol a verseny nem éri el a tökéletes egyensúlyi állapotot, ám a piacok mégis képesek bizonyos mértékű önszabályozásra. Ez az egyensúly lehetővé teszi, hogy a piacok rugalmasan reagáljanak a változásokra, miközben figyelembe veszik a gazdasági szubjektumok és az állami szabályozás kölcsönhatásait. Az ilyen típusú egyensúlyokat gyakran alkalmazzák a modern gazdasági modellekben, különösen azokban, amelyek a verseny dinamikáját vizsgálják.

A különböző gazdasági rendszerek stabilitásának és hatékonyságának értékelésében a Hausdorff dimenzió is fontos szerepet játszik. Ez a fogalom segít abban, hogy meghatározzuk, hogyan lehet a gazdaságot összetett, nemlineáris rendszereként modellezni, figyelembe véve az erőforrások eloszlását és a piaci szereplők közötti interakciókat. A Hausdorff dimenzió lehetővé teszi a gazdasági jelenségek bonyolultságának mérését és az azokhoz való alkalmazkodás mértékének meghatározását.

Ezen kívül a gazdasági egyensúlyokat befolyásolják az olyan tényezők, mint a Hicksian kereslet vagy a Lindahl egyensúly, amelyek a fogyasztói és termelői döntéseket is befolyásolják. A Hicksian kereslet segítségével meghatározható, hogy hogyan reagálnak a fogyasztók a piaci változásokra, miközben a jövedelmi hatások és az árak változásait is figyelembe veszik. A Lindahl egyensúly egy olyan modell, amely lehetővé teszi a közjavak elosztását és azok optimális finanszírozását, figyelembe véve az egyes fogyasztók hajlandóságát a közjavak megfizetésére.

A gazdasági rendszerek és azok stabilitása szoros összefüggésben állnak a piaci erők dinamikájával, az erőforrások elosztásával és a különböző gazdasági szubjektumok közötti kölcsönhatásokkal. Ezen tényezők figyelembevételével a gazdasági elemzők képesek modellezni és értékelni a gazdaság működését, és meghatározni a legoptimálisabb politikai és gazdasági döntéseket.

Milyen hatással van a kereskedés intenzitása a Walrasi egyensúlyok számosságára?

A gazdaságokat jellemző preferenciák és ellátottságok (i, ωi) összefüggésében, ahol ωi = (ωi1, ωi2), az Edgeworth-tér használatával érdekes összefüggések figyelhetők meg a Walrasi egyensúlyok száma és a kereskedés intenzitása között. Vegyük például az E0 = {Xi, i, ω0i , L}2i=1 gazdaságot, amelyet a 8.2-es ábra illusztrál, ahol az elsődleges ellátottság ω0 = (ω01, ω02). Most alkossunk egy E gazdaságcsaládot, ahol az E = {Xi, i, ωi, L}2i=1 egy tagja, úgy, hogy az egyes fogyasztók fogyasztási lehetőségeit, preferenciáit és az áruk számát változatlanul hagyjuk, miközben az ellátottság eloszlását módosítjuk — azaz a gazdaság teljes ellátottsága változatlan marad. A kezdeti ellátottság az E0 gazdaságban úgy tűnik, hogy elég messze van a gazdaság szerződésívétől, és ezért úgy látszik, hogy a Walrasi egyensúlyok eléréséhez magas kereskedési intenzitásra van szükség.

Ahogy azt a 8.3(a) ábra mutatja, az első fogyasztó jelentősen csökkenti a 2-es áru készletét, és jelentősen megnöveli az 1-es áru készletét — szimmetrikusan a második fogyasztóra is. A 8.3(b) ábrán egy olyan Epa ∈ E gazdaságot látunk, ahol a kezdeti eloszlás már a szerződésívén helyezkedik el, és pontosan nulla kereskedés szükséges ahhoz, hogy elérjük a globálisan egyedi Walrasi egyensúlyt. A bemutatott ábrák alapján az intuíció helyesnek tűnik, és számos helyen tárgyalták, mint Balasko (1975, 1988, 2009, 2011). Az alábbi definíciók és eredmények segítségével konkretizálhatjuk ezt az intuíciót.

Definíció 8.7 (Nem-kereskedési egyensúly). Az ár-ellátottság vektor (p, ω) ∈ P×ℝL egy nem-kereskedési egyensúly, ha minden fogyasztó i = 1, ..., I esetében igaz, hogy xmw i (p, pT·ωi) = ωi.

Propozíció 8.3 [Borglin (2006, 17. tétel)]. Legyen E = {Xi, i, ωi, L}Ii=1 egy Arrow-Debreu típusú csere-gazdaság, ahol minden egyes fogyasztó i = 1, ..., I esetében érvényesek a következő feltételek: (bg.1) minden Xi alsó határértékkel rendelkezik, (bg.2) i preferenciái nem telítettek és szigorúan konvexek, és (bg.4) ωi ∈ intXi. Ha az ellátottsági eloszlás ω = (ω1, ..., ωI) ∈ ℝI Pareto-optimális, akkor ω a gazdaság globálisan egyedi Walrasi egyensúlyi eloszlása, és az árváltozó p a globálisan egyedi Walrasi egyensúlyi ár vektorát jelenti.

A 8.3(a) és 8.3(b) ábrák az intenzív és a nulla kereskedési intenzitású gazdaságokat ábrázolják. A bemutatott intuíció alapján vegyük figyelembe a 8.4-es ábrát, ahol a gazdaság E(ω) magja tartalmazza E(ω′) magját, amely viszont tartalmazza E(ω′′) magját. Ahogy a kiinduló pont (azaz a gazdaság kezdő ellátottsága) egyre közelebb kerül a szerződésívhez — és így csökken a kereskedés mértéke —, úgy az egyes fogyasztók ajánlati görbéi „kevésbé tudnak mozogni”. Ennek eredményeként a Walrasi egyensúlyok halmaza, amely a kiinduló pont ω′′-hoz kapcsolódik, nem lehet nagyobb, mint a ω′-hoz kapcsolódó Walrasi egyensúlyok halmaza, és így tovább. A Walrasi egyensúlyok halmaza pontosan egy elemet tartalmaz, amikor az ellátottság a szerződésívhez, vagyis a gazdaság magjához van rendelve, vagyis amikor nincs szükség kereskedésre.

Propozíció vázlatos bizonyítása. Az 8.3(a) és (b) ábrák, illetve a 8.4-es ábra alapján látható, hogy amikor az alapértelmezett ellátottsági pont közelebb kerül a szerződésívhez, akkor a kereskedés intenzitása csökken, ami azt eredményezi, hogy a Walrasi egyensúlyok halmaza egyre inkább csökken. A szerződésívhez közeli eloszlásnál, ahol a kereskedés minimalizálódik, csak egyetlen Walrasi egyensúly marad fenn.

Megjegyzés. Borglin (2006) Balasko paradoxonjának nevezi ezt az eredményt, és azt mondja, hogy "a helyettesítési hatások akkor dominálnak, amikor a kereskedés intenzitása alacsony, és akkor van egyedi egyensúly. Kissé paradox, hogy az árak jól működnek (egyedi egyensúly) akkor, amikor a kereskedés intenzitása alacsony, és így a kereskedésből származó haszon is kicsi, de nem működnek olyan jól (nem egyedi egyensúly), amikor a kereskedésből származó haszon nagy."

Giménez (2022) az egyensúly egyediségének feltételeit az alapvető gazdasági tényezők — ellátottságok és preferenciák — megfelelő korlátozásával adja meg egy kétárus, kétfogyasztós csere-gazdaságra vonatkozóan. Giménez azt mutatja, hogy az egyensúly akkor egyedi, ha az egyes fogyasztók ajánlati görbéi közös irányú monotonitás jellemvonással rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy legalább egy áru mindig normális minden fogyasztó számára. Giménez megjegyzi, hogy megközelítése érdekes, mivel az irodalomban az egyediségre vonatkozó megközelítések a gazdasági aggregátumok tulajdonságainak korlátozására építenek.

Fontos megjegyzés: A gazdasági egyensúlyok vizsgálata során nem csupán az árak és ellátottságok szerepe számít, hanem az is, hogy a gazdasági döntéshozók ajánlati görbéinek alakja hogyan befolyásolja az egyensúlyok kialakulását. A Walrasi egyensúlyok egyediségét nemcsak a piaci kereslet és kínálat találkozása határozza meg, hanem a fogyasztók közötti interakciók és az azokhoz kapcsolódó gazdasági struktúrák is szerepet játszanak. Minél közelebb kerül egy gazdaság a szerződésívhez, annál kisebb a kereskedés intenzitása, és annál kevesebb egyensúlyi pont lehetséges.