Hogyan kezeljük a városi vízbiztonságot a klímaváltozás fényében?

A Perth városában, Nyugat-Ausztráliában végzett vízgazdálkodási és klímakockázat-kezelési munka példaértékű a városok számára, amelyek a vízellátás fenntarthatóságát és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást célozzák meg. Az 1970-es években Perth csapadéka folyamatos csökkenésnek indult, amit a klímaváltozással hoztak összefüggésbe, és ennek hatásai drámai módon éreztették hatásukat. Nyugat-Ausztrália éves felszíni vízhozama 420 milliárd literből mindössze 25 milliárd literre csökkent. Miközben a város népessége és vízigénye nőtt, a felszíni vízhozam csökkenése gyorsabban haladt, mint a csapadék csökkenése, és az alsó rétegek vízszintje is csökkent.

A helyzet kezelésére az első lépés a tengervíz-desztilláló üzemek építése volt, amelyek ma Perth városának ivóvíz-ellátásának 40%-át biztosítják. Ezzel párhuzamosan a vízhasználat csökkentésére irányuló intézkedések, mint a lakossági vízfogyasztás hatékonyságának növelése és az oktatási kampányok, segítettek mérsékelni a vízfelhasználást. A vízmentes Perth akcióterv (2018–2030) célja, hogy a várost 2030-ra a legfenntarthatóbb vízhasználattal rendelkező várossá alakítsa. A terv 2018-ban készült el a különböző érintettek bevonásával, és arra kéri a közösséget, hogy mindenki vegyen részt a város vízjövőjének biztosításában.

A tervek szerint a lakossági vízfogyasztás csökkentésével évente 32 milliárd liter vizet lehet megtakarítani. Az akcióterv nemcsak a háztartásokat érinti, hanem a települési, városi szintű intézkedéseket is előirányozza. Az egyes szinteken végrehajtott intézkedések mindegyike hozzájárul a célok eléréséhez. A terv összhangban áll az integrált városi vízgazdálkodás elveivel, amelyek az egész város vízigényeit, valamint a közösségi kapcsolódásokat célozzák meg. A Water Sensitive City (WSC) koncepciója, amely a városi vízgazdálkodás holisztikus megközelítését alkalmazza, segíthet a városok számára, hogy fenntartható vízgazdálkodási rendszereket építsenek ki.

A vízérzékeny város (WSC) megközelítés lehetővé teszi, hogy a városok összehangolják a vízre vonatkozó fizikai infrastruktúrákat – például a vízérzékeny városi tervezést és integrált vízgazdálkodást –, a társadalmi rendszerekkel, mint a kormányzás és közösségi részvétel, hogy olyan városokat hozzanak létre, amelyekben az emberek víz-infrastruktúrával való kapcsolatának növelésével javul az életminőségük. Ez különösen fontos azokban a városokban, amelyek gyorsan urbanizálódnak, és amelyek vízellátása már most is komoly kihívásokkal néz szembe.

A délkelet-ázsiai és óceániai városokban a klímaváltozás hatásainak kezelése különböző mértékben valósul meg, de a közös vonás, hogy a vízellátás biztonságának biztosítása mind nagyobb kihívást jelent. Az ausztrál kontinens különösen érzékeny a klímaváltozásra, hiszen már évtizedek óta a világ legszárazabb lakott kontinense. A rendszeres szárazságok és erdőtüzek következtében a vízbiztonság kérdése kiemelt jelentőséggel bír. Az ország azonban számos innovatív intézkedést vezetett be: az óceáni desztillációt, a vízkereskedelmet és a fenntartható vízfogyasztást célzó kampányokat. Az ausztrál példák rávilágítanak arra, hogy a megfelelő politikai akarat, a közösségi tudatosság és az integrált vízgazdálkodás hatékony válaszokat adhat a klímaváltozás vízbiztonságra gyakorolt hatásaira.

Szingapúr is példát mutatott arra, hogyan lehet a hosszú távú vízellátási stratégiát sikeresen megvalósítani. Bár az ország természetes édesvízforrásai korlátozottak, sikerült biztosítani a vízbiztonságot a technológiai megoldások és az erőteljes politikai támogatás révén. A városállam az újrahasznosított víz, vagyis az ún. „Új víz” alkalmazásával, valamint a vízfelhasználás maximalizálásával igyekszik elkerülni a vízhiányt.

A dél-ázsiai régió, például India, jelentős vízellátási problémákkal küzd, amelyek az éghajlati változások következményeként tovább súlyosbodhatnak. Az indiai kormány az integrált vízgazdálkodási megközelítést próbálja alkalmazni, de az intézményi összetettség és a politikai inkonzisztenciák gyakran akadályozzák a hatékony megoldások bevezetését. Ennek ellenére helyi szinten számos sikeres közösségvezérelt vízgazdálkodási program működik, amelyek példát mutatnak a jövőbeli vízbiztonság érdekében.

A klímaváltozás vízellátásra gyakorolt hatása minden régióban más és más, de a legfontosabb tanulság az, hogy a vízbiztonság kérdését holisztikus módon kell kezelni, figyelembe véve a helyi adottságokat és az adott régió társadalmi-gazdasági környezetét. Az integrált városi vízgazdálkodás nemcsak a vízforrások védelmét szolgálja, hanem hozzájárul a városok élhetőségéhez és reziliencia-növeléséhez is.

Hogyan befolyásolja a klímaváltozás a part menti ökoszisztémákat és közösségeket?

A part menti ökoszisztémák, mint például a mangrove erdők, tengeri fűlegelők, sós mocsarak és korallzátonyok, kulcsfontosságú szerepet játszanak a tengerparti közösségek védelmében, különösen a klímaváltozás okozta fenyegetésekkel szemben. A mangrove gyökerei például védelmet nyújtanak a tengerparti területeknek a viharok, dagályok és áramlatok ellen, miközben menedéket biztosítanak a halak számára a ragadozóktól (Reddy, 2019). Emellett a tengeri fűlegelők, amelyek jórészt víz alatti növényi közösségek, létfontosságú élőhelyek számos halfaj és egyéb tengeri élőlény számára. Az ilyen ökoszisztémák nemcsak a vízminőség védelmét szolgálják, hanem mérséklik az eróziót és az éghajlati változások hatásait a part menti közösségekre. A sós mocsarak, amelyek az esővizet is elnyelik, segítenek a belvizek megakadályozásában, így természetes infrastruktúraként szolgálnak a tengerparti közösségek védelmében. A korallzátonyok pedig több tengeri faj számára biztosítanak szaporodási és táplálkozási helyet, miközben védik a partokat a viharok és áradások idején (Reddy, 2019).

Ezek az ökoszisztémák nemcsak az élővilág, hanem a tengerparti közösségek szociális és gazdasági fenntarthatóságának szempontjából is létfontosságúak. Az egyes közösségek számára a természet alapú turizmus, mint a tengerparti turizmus és rekreáció, elengedhetetlen szerepet játszanak a helyi gazdaság fenntartásában és az egészség védelmében (Ebhuoma et al., 2020a). Az ilyen természetes erőforrások védelme közvetlen hatással van a közösségek megélhetésére és egészségére, ezért elengedhetetlen, hogy a part menti építkezési és használati szabályozásokat szigorúan betartsák, hogy megőrizzék az ökoszisztémák szolgáltatásait. A fenntartható turizmus fejlődése mellett kulcsfontosságú, hogy figyelmet fordítsanak az építkezési előírások és a földhasználati szabályok betartására ezeken a sérülékeny területeken.

A part menti közösségek számára különösen fontos a hagyományos ökológiai tudás (TEK) integrálása, amely az őslakos és egyéb hagyományos közösségek környezettel kapcsolatos tudásán alapul. Ez a tudás nemcsak segít a biológiai sokféleség megőrzésében, hanem erősíti a kulturális identitást és a közösségek közötti együttműködést a természetvédelmi célok elérésében (Ebhuoma et al., 2020b). A TEK értékének felismerése és tiszteletben tartása elősegítheti a biodiverzitás közös megőrzését, miközben figyelembe veszi a közösségek szellemi és vallási szükségleteit.

A klímaváltozás és a természetes környezet védelme mellett egyre fontosabbá vált a fenntartható fejlődés fogalma a globális járványok, mint a COVID-19 következményeinek kezelésében. A koronavírus-járvány a tengerparti közösségekre is jelentős hatással volt, és jelentős gazdasági és társadalmi következményekkel járt. A járvány rávilágított arra, hogy a fenntarthatóság érdekében az egészségügyi kérdéseket is központi szerephez kell juttatni, mivel a betegségek terjedése szoros összefüggésben áll az ökoszisztémák védelmével és a helyi közösségek életmódjával. Az emberi tevékenység, például az erdőirtás, bányászat és más gazdasági tevékenységek, amelyek élőhelyek elvesztését és fragmentálódását okozzák, növelhetik a betegségeket közvetítő zoonózisok (állatról emberre történő betegségek) kockázatát is (IUCN, 2020). A járványok megelőzése, valamint a part menti ökoszisztémák védelme kulcsfontosságú a jövőbeli fenntarthatóság szempontjából, és hangsúlyozza a transzdiszciplináris kutatásokat, amelyek a társadalmi, gazdasági és biológiai tényezők közötti kapcsolatokat vizsgálják.

A fenntartható part menti gazdálkodás érdekében a közösségeknek figyelmet kell fordítaniuk a part menti területek védelmére, különösen azok kezelésére. Ehhez stratégiai intézkedések bevezetése szükséges, mint például a part menti irányítás és intézményi fejlesztés, valamint a helyi alkalmazkodási intézkedések végrehajtása, amelyek közvetlenül alkalmazhatók a tengerparti övezetekben a fenntarthatóság biztosítása érdekében. Az ilyen beavatkozások elmaradása vagy helytelen prioritások követése hatással van a közösségek életminőségére és a környezet védelmére, amelyet az adott területeken végzett part menti gazdálkodási intézkedések közvetlenül befolyásolnak.

Az intézményes és operatív intézkedések közötti megfelelő egyensúly megtalálása elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövőben hatékony part menti gazdálkodás valósuljon meg, amely képes megbirkózni a klímaváltozás és a járványok hatásaival. A közösségek számára tehát nemcsak a természetes erőforrások megőrzése, hanem a helyi gazdaságok és egészségügyi rendszerek védelme is központi szerepet kell kapjon a fenntartható fejlődés céljainak elérésében.

A tengerparti fejlesztések politikai irányultsága: Passzív erőforrás vagy aktív kockázatkezelés?

A tengerparti fejlesztések politikai irányvonalát különböző elméletek és gyakorlati megközelítések alakítják. A passzív erőforrás-keret politika például azt az elképzelést tükrözi, hogy a tengerparti ingatlanok stabilak és változatlanok, így a kockázatok minimálisak, és nincsenek figyelembe véve a klímaváltozás hatásai. A passzív megközelítés lehetővé teszi a tengerparti fejlesztéseket és átalakításokat, miközben figyelmen kívül hagyja a természetes katasztrófák és a klímaváltozás következményeit. Ezen politikák, bár egyes esetekben nem feltétlenül célozzák meg a kockázatok figyelmen kívül hagyását, valójában megakadályozzák, hogy a társadalom belsőleg elfogadja a klímaváltozás által előidézett újabb kockázatokat. Az ilyen irányultságú politikák tehát gyengítik a tudományos közösség eredményeit, például az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) és az Egyesült Államok Globális Változási Kutatási Programjának (USGCRP) munkáját, amelyek a jövőbeli kockázatok növekedésére figyelmeztetnek.

Ezzel szemben az aktív kockázatkezelés keretében kidolgozott politika aktív lépéseket foglal magában, amelyek célja a tengerparti területek fokozódó kockázatainak kezelése. Az ilyen politika alapja a tudományos kutatások eredményei, amelyek figyelembe veszik a klímaváltozás hatásait és az egyes területek veszélyeztetettségét. Az aktív kockázatkezelési politika célja nemcsak a kockázatok csökkentése, hanem azok felismerése is, és az érintett közösségek felkészítése a jövőbeli kihívásokra. Ezen irányelv középpontjában az áll, hogy a kockázatok növekedését nem lehet figyelmen kívül hagyni, és a jövőbeli fejlesztéseket és intézkedéseket ezekhez kell igazítani.

A tengerparti politikák vizsgálata különösen fontos az Egyesült Államokban, ahol az elmúlt évtizedekben több olyan nemzeti politika is létezett, amelyek a passzív erőforrás-keret politikáját támogatták. Ezek a politikák aktívan csökkentették a tengerparti kockázatok jelentőségét, így hosszú távon megakadályozták, hogy a helyi közösségek és döntéshozók felismerjék a kockázatok fokozódását, különösen a klímaváltozás következtében.

A legfontosabb politikák közé tartozik az országos katasztrófa-segélyezési program és a nemzeti árviz-biztosítási rendszer, amelyeket az Egyesült Államokban az 1960-as években alakítottak ki. A nemzeti árviz-biztosítási program (National Flood Insurance Program, NFIP) célja az volt, hogy enyhítse a tengerparti viharok és árvizek okozta költségeket, és megakadályozza, hogy a katasztrófák pénzügyi terhei az államra háruljanak. Azonban a rendszer nem vette figyelembe megfelelően a tengerparti fejlesztések növekvő kockázatait, és hozzájárult a morális kockázat kialakulásához, amely arra ösztönözte a helyi közösségeket, hogy figyelmen kívül hagyják a potenciális katasztrófákat, mivel a szövetségi kormány pénzügyi segítséget nyújtott a károk enyhítésére.

A katasztrófa-segélyezési politika eredetileg a hidegháború idején alakult ki, amikor a kormány az emberi katasztrófákra (például atomcsapásokra) való felkészülést szolgálta, és később ezt a gyakorlatot átvette a természeti katasztrófák kezelésére. Azonban a történelmileg ritka és távoli katasztrófákra vonatkozó elképzelés, miszerint ezek elkerülhetők vagy csak ritkán következnek be, hamarosan cáfolatot nyert, mivel a tengerparti viharok és árvizek egyre gyakoribbá váltak.

A fent említett politikák a tengerparti ingatlanok stabilitására vonatkozó tévhiteket erősítik meg, és hosszú távon hozzájárulnak ahhoz, hogy a közvélemény ne vegye figyelembe a klímaváltozás következményeit. A klímaváltozás hatásai, mint a tengerszint-emelkedés és az egyre gyakoribb viharok, tovább fokozzák a tengerparti területek kockázatait, ám a jelenlegi politikai irányvonalak nem tükrözik kellőképpen ezt a valóságot. A jövőbeli politikai döntéseknek figyelembe kell venniük ezeket a tudományos eredményeket, és megfelelő intézkedéseket kell hozniuk a kockázatok minimalizálása érdekében.

A tengerparti területek fejlesztése és védelme nemcsak a helyi közösségek, hanem az egész társadalom számára kulcsfontosságú. Az aktív kockázatkezelési politikák alkalmazása elősegítheti a tengerparti fejlesztések fenntartható irányvonalát, amely figyelembe veszi a klímaváltozás és más globális kihívások hatásait. A politikai döntéshozóknak és a közvéleménynek egyaránt fel kell készülniük arra, hogy a tengerparti területek védelme és fejlesztése a jövőben egyre inkább az alkalmazkodásra és a kockázatcsökkentésre összpontosít.