A WWF és a politika közötti kapcsolat már az 2000-es elnökválasztás előtt is egyre erősebbé vált, amikor a cég meghívta Al Gore-t és George W. Bush-t, hogy a Smackdown című műsorban rövid beszédeket tartsanak. Ez a "Smackdown Challenge" elnevezésű esemény volt a kezdet, és egy szoros kapcsolatot épített ki a wrestling és a politika között, különösen a fiatal szavazók elérésének szándékával. A WWF "Smackdown Your Vote!" kampánya során több mint 40 000 választót regisztráltak. Mick Foley, a WWF akkori biztosa, a politikai kampányok számára egy olyan fórumot kínált, ahol közvetlen kapcsolatba léphettek az amerikai fiatalokkal, akik akkoriban egyre inkább elfordultak a hagyományos politikai diskurzustól.

A kampány vezetői, köztük Linda McMahon is, azt vallották, hogy "szórakozással" és "humorral" lehet hatékonyan megszólítani a közönséget. Az üzenet világos volt: a szórakoztatás ereje nemcsak a ringben, hanem a szavazóhelyiségekben is komoly hatással lehet. Azonban a kampány nem maradt mentes a politikai manipulációktól sem. A republikánusok és a WWE rajongói közötti közvetlen kapcsolat segítette a vállalatot abban, hogy szorosabb szövetséget építsen a párttal. A kampány, amely az amerikai középnyugatra összpontosított, sikeresen mozgósította a WWE közönségének szimpatizánsait, akik közül sokan soha nem vettek részt a politikában.

A WWE közvetlen politikai szerepvállalása akkor érte el csúcspontját, amikor Jerry Lawler, a cég népszerű kommentátora és Memphis-i politikai újonc, a 2000-es elnökválasztás előtt a Monday Night Raw műsorban nyilvánosan támogatta George W. Busht. A szórakoztató műsor, amelyet világszerte milliók néztek, egyesek szerint döntő hatással lehetett a választás kimenetelére, különösen azokban az ingadozó szavazóállamokban, ahol a verseny rendkívül szoros volt. Lawler, aki maga is próbálkozott a politikai pályafutás építésével, egyszerűen megfogalmazta, hogy Bush mellett teszi le a voksát, miközben ironikusan a "Right to Censor"-t, egy elnyomó, szabályozó csoportot összekapcsolta Al Gore és Joe Lieberman kampányával. Az adás éles kritikát fogalmazott meg a demokrata jelöltekkel szemben, ami nyílt támogatását jelentette a republikánusok számára.

A WWE közvetlen politikai befolyásolása azonban nem ért véget itt. A cég nemcsak kampányt indított, hanem részt vett George W. Bush beiktatásának ünneplésén is. Ezen az eseményen különböző WWE-sztárok, köztük Kurt Angle és Debra Angle, találkoztak a rajongóikkal, akik nagy lelkesedéssel ünnepelték a politikai eseményt. A WWE és a politika közötti szoros kapcsolat mind a szórakoztatóipari világot, mind a politikai tájat átalakította, amely során a szórakoztatóipar szereplői – mint például a pankrátorok és a kommentátorok – aktív szereplőkké váltak a politikai diskurzusban.

A WWE és a politika közötti kapcsolat még egy másik érdekes aspektusra világít rá: a szórakoztatás és a politika közötti határvonalak elmosódására. A korábbi pankrátorok, mint például Bob Backlund, akik politikai karrierjük során próbálták alkalmazni a wrestling világából hozott tapasztalataikat, arra törekedtek, hogy egy "szórakoztató" és "drámai" kampányt építsenek. Backlund saját politikai karrierjét a WWE kampányformáiból próbálta lemásolni, és bár a sikere csekély volt, mégis sikerült felhívnia a figyelmet a politikai színtér új szereplőire.

Az ilyen típusú politikai kampányok, amelyek a WWE mint szórakoztató iparági jelenségre építenek, új perspektívát nyújtanak arra, hogyan alakíthatják a közönség szórakoztatása és a politikai diskurzus kapcsolatát. Azok a választók, akik először a WWE műsorait figyelték, nemcsak hogy érdeklődtek a politikai események iránt, hanem azokat szórakoztató és izgalmas formában követték. A WWE sikeresen ötvözte a szórakoztatást és a politikát, és ezáltal hozzájárult egy olyan kulturális jelenség kialakulásához, ahol a politikai diskurzust a szórakoztatóipar is formálhatja.

A wrestling világának és a politikának ezen az interaktív találkozásán keresztül még egy fontos tanulságot lehet levonni: a közönség figyelmének és érdeklődésének megszerzése kulcsfontosságú, ha hosszú távon szeretnénk befolyásolni a politikai kimeneteleket. Az amerikai politika és a szórakoztatóipar közötti szorosabb kapcsolat nemcsak hogy szórakoztatóbbá tette a választási folyamatokat, hanem egy újfajta politikai marketing eszközként is működött, ahol a kampányok nemcsak szórakoztatják a közönséget, hanem aktívan bevonják is őket a politikai diskurzusba.

Miért lépnek pankrátorok a politikai porondra, és hogyan formálják az amerikai közéletet?

Az amerikai politikai színtér különös vonzalmat mutat a tömegkultúra határterületei iránt – különösen a profi pankráció világa iránt. Ez a jelenség nem pusztán felszínes átfedés, hanem mélyebb kulturális és politikai jelentőséggel bír. A szórakoztatóipar és a politikai marketing összeolvadása új típusú politikai szereplőket termelt ki: olyanokat, akik nem a klasszikus pártstruktúrákból emelkednek ki, hanem a populáris kultúrából, annak nyelvezetét, gesztusrendszerét és dramatizált konfliktusait hozva magukkal.

Linda McMahon példája tökéletes metszéspontot kínál a WWE világa és az amerikai politika között. A McMahon család, amely a WWE-t birodalommá emelte, a két világ logikáját szinte tökéletesen tudta átvezetni a politikai térbe. Linda McMahon szenátusi és kormányzati ambíciói során nemcsak saját karizmájára épített, hanem a pankráció dramaturgiájára: az egyszerű, polarizált narratívákra, az „ellenfél” démonizálására és a személyes márka állandó erősítésére. Ez a fajta politikai kommunikáció nem a racionális vita, hanem az érzelmi rezonancia terepén operál – ugyanott, ahol a pankráció is.

Trump felemelkedése szintén a pankrációs logikát követi. Ő nem politikusként, hanem médiaszemélyként lépett be a politikába, karaktere inkább hasonlít egy „heel”-re – azaz egy negatív szereplőre –, akit a közönség utál, de mégis figyelemmel követ. Trump nyelvezete, gesztusai, médiajelenléte, sőt még a konfliktuskezelési stílusa is a pankrációs színpad dramaturgiáját idézi: nincs kompromisszum, csak győztes és vesztes. Ebben a dinamikában a politikai diskurzus helyét a show veszi át, ahol a legfontosabb nem az, hogy ki mit mond, hanem hogy ki tud erősebben jelen lenni.

Az ilyen típusú szereplők politikai hatása nem csupán személyes karrierjükben mérhető. Jesse Ventura például Minnesota kormányzójaként nemcsak politikai kívülálló volt, hanem egy teljes kultúrát képviselt, amely a politika hagyományos elitizmusával szemben a tömegek közvetlen, nyers megszólítására épített. Ventura kampánya és győzelme sokak számára azt jelezte: az intézményi háttér nem feltétel többé a sikerhez, ha valaki elég ismert, elég provokatív, és képes uralni a médiateret.

Ezt a jelenséget nem lehet csupán populizmusként leírni. A populizmus hagyományosan ideológiai kereteken belül mozog, míg a pankrátor-politikusok nem feltétlenül képviselnek konkrét politikai eszméket. Inkább személyiség-alapú politikát visznek, amelyben az identitás, a lojalitás és az érzelmi azonosulás fontosabb, mint a program vagy a szakpolitikai érvek. A közönség nem választ, hanem drukkol.

A média szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú. A hírműsorok, a talk show-k, a közösségi média és a 24 órás hírfolyam olyan teret biztosítanak, ahol a performativitás előnyt élvez a tartalom felett. Ez kedvez azoknak, akik a rivaldafényt nemcsak elviselik, hanem abból táplálkoznak. Így válik a politikai tér színpaddá, a viták jelenetté, a választások pedig afféle "WrestleMania"-vá, ahol a szavazók egy része inkább szórakozni, mint dönteni megy.

Fontos megérteni, hogy ez nem csupán az amerikai politikára jellemző fejlemény. Az ikonikus figurák, akik kulturális mítoszként működnek, globálisan is egyre inkább kiszorítják a hagyományos politikai szereplőket. A kérdés már nem az, hogy ki a legalkalmasabb, hanem ki tudja leginkább uralni a figyelmet – akár botránnyal, akár harsány gesztusokkal, akár egyszerűen azzal, hogy nem illeszkedik a megszokott keretekbe.

Ez a dinamika különösen veszélyes lehet olyan politikai rendszerekben, ahol a demokratikus intézmények meggyengültek. A szórakoztatóipar logikájának térhódítása a politikában nemcsak a diskurzus színvonalát csökkenti, hanem hosszú távon a politikai felelősségvállalást is erodálja. Mert míg egy pankrátor a vereség után visszatérhet a ringbe új karakterrel, egy politikai vezető döntéseinek valós következményei vannak.

Miért volt a WrestleMania IV több, mint csak egy pankrációs esemény?

A nyolcvanas évek végére a professzionális pankráció már régen kinőtte a sport kereteit, és egy színes, túlstilizált, multimédiás szórakoztatóipari termékké vált. A WrestleMania IV nem csupán egy pankrációs esemény volt: kulturális eseményként, üzleti lehetőségként és politikai színtérként is funkcionált. Az esemény Atlantic City-ben, a Trump Plaza Hotel & Casino-ban került megrendezésre, s ez nem csupán véletlenszerű helyszínválasztás volt. Az ingatlanmágnás Donald Trump akkoriban már tudatosan építette nyilvános arculatát – és WrestleMania IV ebben kulcsszerepet játszott.

A WWF (később WWE) a Prime Time Wrestling nevű heti műsorában már napokkal az esemény előtt promóciót indított, amelynek helyszíni jeleneteit magában a Trump Plaza-ban forgatták. Gorilla Monsoon és Bobby "The Brain" Heenan, a műsor két házigazdája, szatirikus jelenetekkel szórakoztatták a nézőket, miközben a luxus szállodát – és közvetve Trump presztízsét – dicsőítették. Heenan például nem kapott szobát, így egy pótágyon kellett aludnia Monsoon lakosztályában – mindezt humoros jelenetekbe csomagolva, amelyek végső soron a helyszínt emelték ki, nem a pankrátorokat.

A WrestleMania IV több mint 10 millió amerikai otthonban volt elérhető pay-per-view formátumban, és több mint 30 országban sugározták. Zárt láncú vetítéseket 165 helyszínen tartottak, többek között NBA-arénákban is – mivel aznap nem volt kosárlabda-mérkőzés, ezek elérhetővé váltak a WWF számára. A rendezvényen részt vevő rajongók száma vitatott: míg egyes források 18.000 elővételben eladott jegyről, mások 19.000 jelenlévőről számoltak be, akár 150 dolláros jegyárral. A bevétel szintén eltérő becslések tárgyát képezi: a Gannett News Services 40 millió dollárról számolt be, míg a szakma elismert krónikása, Dave Meltzer, ennél szerényebb – de így is 21 milliós – összegről írt.

Az eseményen való részvétel azonban nemcsak a rajongóknak, hanem Trumpnak is presztízskérdés volt. A front sorban helyet foglaló Donald és Ivana Trump mellett ott ült Robert LiButti is – egy ismert maffiakapcsolatokkal rendelkező figura, akit később kitiltottak az állami kaszinókból. LiButti állítása szerint közeli barátságban állt Trumppal, és egyik versenylovát is "D.J. Trump"-nak nevezte el. Mindez annak ellenére történt, hogy Trump évekkel később tagadta, hogy ismerte volna őt. A Trump Plaza 650.000 dolláros bírságot kapott a LiButti-üggyel kapcsolatban, mivel a hotel különleges igények alapján kiszolgálta őt – például távol tartotta a nőket és afroamerikaiakat a közeléből.

A WrestleMania IV egyébként erőteljesen Trump-központú vizualitással bírt: a pay-per-view adás nyitójelenete egy Trump Plaza logóval ellátott játékgéppel kezdődött, amelyből érmék "hullottak ki", köztük egyenesen az élő közvetítésbe. A kommentátor Gene Okerlund harsogó hangon jelentette be: „Üdvözöljük minden idők legnagyobb pankrációs látványosságán… Atlantic City-ben!” A közönség soraiban olyan hírességek is helyet foglaltak, mint Vanna White, Gladys Knight vagy Robin Leach – utóbbi a Trump-életstílus egyik legismertebb televíziós szószólója volt, aki nem véletlenül kapott meghívást.

Az eseményt nyitó battle royal és a főmérkőzés szereplői – Hulk Hogan és André the Giant – korán kiestek, mégpedig egy stratégiai döntetlen (double disqualification) révén. Ez egy ügyes megoldás volt arra, hogy egyik sztár sem veszítsen arculatot. A közönség egy része csalódott volt a verseny lebonyolítása miatt – a tornastruktúra miatt ugyanazokat a pankrátorokat láthatták többször is az este folyamán.

Az este vizuálisan is túltelített volt Trump utalásokkal. A Trump Plaza lobbyjában elhelyezett bútorokon Hulk Hogan és André the Giant portréi díszelegtek, míg a nézők otthon, a képernyő előtt ülve egy pillanatra azt is hihették, hogy a JYD (Junk Yard Dog) nadrágján olvasható "THUMP" valójában "TRUMP".

Fontos megérteni, hogy a WrestleMania IV nem csupán a szórakoztatásról szólt. Ez volt a nyolcvanas évek Amerika-jának egyik tökéletes lenyomata: a pénz, hatalom, celebkultúra, és a showbiznisz szoros összefonódása. Donald Trump itt nemcsak mint házigazda, hanem mint szimbólum is jelen volt – az újfajta amerikai álom, amelyet ő testesített meg: a színpadias gazdagság, a határfeszegetés és a látszat sikere. Ez az este előre vetítette Trump későbbi politikai felemelkedését, miközben a WWF (ma WWE) már akkor pontosan tudta, hogyan lehet egy eseményből többdimenziós médiatörténetet csinálni.

Hogyan alkalmazhatók a kinetikailag korlátozott modellek felső és alsó határainak bizonyítására?
Hogyan alakították át a neoliberalizmus politikai keretei az önkormányzati döntéseket?
Miért fontosak a kék fázisú folyadékkristályok és az elektromos mezők hatása?
Milyen jogi és etikai kihívások kísérték a humán őssejt-kutatás fejlődését az Egyesült Államokban?