Hogyan a trauma, represszió és disszociáció alakítja a Babadook világát?

A filmekben gyakran találkozunk olyan képekkel és szimbólumokkal, amelyek a valóság és a képzelet határvonalait elmosják, és képesek a nézőben valóságos érzelmi reakciókat kiváltani. A Babadook című film ezt a technikát különösen ügyesen alkalmazza, hogy bemutassa a trauma, a represszió és a disszociáció hatásait a főszereplő, Amelia pszichéjére. A film kezdeti jeleneteiben egy olyan szorongást tapasztalunk, amely lassan elnyeli a karaktert, és mindent átformál. Az Amelia lakásából szűrődő televízió hangjai, a furcsa zajok és a szellemjárásról szóló beszélgetések mind a valóság és a belső félelmek keveredését tükrözik. A Babadook, a film rémisztő és zavarba ejtő főszereplője, egy szimbolikus lény, amely a halott férj és a feldolgozatlan gyász metaforájaként jelenik meg.

A film egyik fontos motívuma, hogy a traumák, amelyek gyakran eltemetett érzések és gondolatok formájában jelentkeznek, előbb-utóbb feltörnek, és a legváratlanabb pillanatokban manifesztálódnak. Amikor Amelia elkezdi hallani a "Babadook" szót, és a férje halálának rémképeit képzelni, az egyre inkább zűrzavart okoz benne. Az elme szétcsúszása következtében nemcsak a külvilágot, hanem saját magát is elidegeníti, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a valóságot nem tudja többé megkülönböztetni a saját képzeletétől.

A disszociáció, amely a trauma és represszió következményeként alakul ki, a filmben egyértelműen megjelenik. A disszociáció olyan pszichológiai állapot, amelyben az egyén a valóságot másként érzékeli, és gyakran úgy érzi, hogy nincs kapcsolatban saját testével, vagy hogy az idő és tér nem működik úgy, ahogyan kellene. Az Amelia által tapasztalt disszociatív tünetek, mint például a valóság érzékelésének megváltozása és a belső világ és a külvilág közötti határ elmosódása, a filmben különböző képsorokon keresztül mutatkoznak meg. Az elmosódott felvételek, a kísérteties fények és az idő torzulása mind arra utalnak, hogy Amelia folyamatosan egyre távolabb kerül önmagától, és az elme valóságának eltorzulása miatt képtelen különbséget tenni a képzelet és a valóság között.

Amelia karaktere egy olyan embert reprezentál, aki próbál elmenekülni a múltja elől, de a trauma folytonosan visszatér, és egyre inkább uralja életét. A Babadook nemcsak egy fizikai szörny, hanem egy pszichológiai állapot is, amely folyamatosan jelen van, amíg Amelia nem képes feldolgozni a gyászát és a veszteséget. A film záró jeleneteiben látható, hogy a Babadook nem tűnik el teljesen, hanem egyfajta kontrollálható állapotba kerül, amelyben Amelia megtanulja kezelni a gyászát anélkül, hogy teljesen elnyelné őt.

A film tehát nemcsak a horror műfaját képviseli, hanem egy mélyebb pszichológiai és filozófiai beszélgetést is folytat a traumáról, represszióról és az önelfogadásról. Az elnyomott érzések, mint a gyász és a félelem, mindaddig visszatérnek, amíg az egyén nem képes szembenézni velük. A Babadook tehát egy szimbolikus megközelítést ad a trauma és az elnyomott emlékek feldolgozásának, és arra emlékeztet, hogy még a legmélyebb sebek is gyógyíthatóak, ha képesek vagyunk szembenézni velük.

Miért a Get Out az amerikai rasszizmus legijesztőbb ábrázolása a horror műfajában?

A „Get Out” (2017) című film záró mondata, „Mondtam, hogy ne menj be abba a házba!”, nem csupán egy ijesztő, komikus fordulat a történetben, hanem mélyebb, kulturálisan és politikailag terhelt üzenetet hordoz. A film ezen a ponton a ház fogalmát – mint az amerikai horror egyik központi szimbólumát – a faji feszültségek és a rasszista politikák kritikájává alakítja. A ház, a horror műfajában, a visszatérő titkok, az eltemetett emlékek, és a veszélyek helyszíne, de az Egyesült Államok kontextusában ez a tér olyan faji, kulturális és nemzeti múltakat is magába foglal, amelyek nem csupán a filmekben, hanem a valóságban is kísértenek.

A „Get Out” éppen azért válik sokkal többé, mint egy átlagos horrorfilmmé, mert a hollywoodi hagyományos félelmek mellett képes a jelenlegi amerikai társadalom legégetőbb problémáit is felvetni: a faji egyenlőtlenségeket, a fekete amerikaiak helyzetét, a rasszista intézményeket és a fehér amerikai középosztály mindennapi rasszizmusát. A film bemutatja a fekete testek hasznosítását, azokat az elnyomó mechanizmusokat, amelyek a múltból a jelenbe átöröklődtek, és mindezek a témák nemcsak szórakoztatnak, hanem radikális politikai és történelmi kommentárokként működnek.

A film cselekménye során Chris, a fekete fényképész, akit a fehér család, az Armitage-ok foglyul ejtenek, hogy testét átadják egy fehér férfi tudatának, rávilágít arra, hogyan használják a fekete testeket a fehér előnyök szolgálatába. A film ugyanakkor nem a tipikus szélsőjobboldali nemzetiszocialistákat vagy fehér szuprematista karaktereket ábrázolja a film gonoszaiként, hanem egy liberális fehér családot tesz meg az antagonistájává. Ez egy különleges megközelítés, amely arra mutat, hogy a rasszizmus nemcsak a szélsőséges politikai irányzatok, hanem a középosztályos, progresszív társadalmi rétegek körében is jelen van.

A film struktúrájában a klasszikus amerikai horror hagyományait követi, és azokat a faji feszültségeket dramatizálja, amelyek mindig is részei voltak a műfajnak. A szorongás, ami a „Get Out” házába belépő főszereplőt kíséri, valójában nem csupán a horror tropikus eszközeihez, hanem egy mélyebb társadalmi és politikai valósághoz kapcsolódik. A fekete amerikaiak gyakran kénytelenek olyan fehér terekben mozogni, amelyek nemcsak fizikai, hanem szimbolikus börtönökként is működnek. A film feszültsége így a testek és a terek kapcsolatában, a valóság és a szimbolikus elnyomás között feszül.

A film kezdődik egy tipikus amerikai külvárosi jelenettel, ahol Logan King (Lakeith Stanfield) az utcán sétál, beszélget telefonon, miközben arról panaszkodik, hogy „úgy néz ki, mint egy fájó ujjal”, mintha kívülálló lenne. A néző számára az ilyen jelenetben gyakran egy erőszakos cselekmény előképét sejtjük, például rendőrökkel vagy egy szomszéddal, aki azt mondja, hogy „nincs itt helyed”. De a film váratlanul más irányba fordul: egy autó lelassít, és egy férfi, aki lovagi sisakot visel, kirántja Logan-t a kocsiból és beleteszi a csomagtartóba. Ez az esemény olyan szinten borzongató, hogy a film maga is elindítja a nézői érzéseket a fekete testek kiszolgáltatottsága és a fehér társadalom elnyomó mechanizmusai felé.

A film központjában nem csupán a szórakoztatás vagy a feszültség áll, hanem annak a folyamatnak az ábrázolása, hogy a fekete amerikaiak miként élhetnek a fehér középosztály környezetében, miközben folyamatosan szembesülnek a saját faji identitásuk elnyomásával. A „Get Out” végül azt üzeni, hogy a menekülés, még ha fizikailag lehetséges is, sosem teljes, mivel a faji elnyomás és a társadalmi struktúrák mindent áthatnak.