A televíziós sorozatok világában napjainkban egyre inkább a streaming szolgáltatók, mint a Netflix, Amazon és Apple dominálják a piacot. A hagyományos tévénézési modellel szemben, amely hosszú távú elköteleződést kívánt az egyes csatornák vagy hálózatok iránt, a Netflix új típusú narratívákat kínál. Az előfizetéses gazdaság és a reklámoktól való mentesedés lehetőséget ad arra, hogy a sorozatok intenzívebbé váljanak rövidebb epizódok alatt, ezzel kedvezve a „binge-watching” (folyamatos nézés) kultúrájának. A sorozatok így már nem csupán az epizódok egymásra épülésére építenek, hanem arra, hogy az egész szezon egy egységként csengjen le, ösztönözve a nézőt, hogy ne álljon meg egy epizód után, hanem azonnal kezdje el a következőt.

Az új típusú médiumok, mint a Netflix, gyakran hozzák el a posztmodern elméletek alkalmazását a televíziózás világába. A Stranger Things című sorozat könnyen elemezhető a Baudrillard által kifejtett hiperrealitás fogalmával. A sorozat világát nem csupán a valóság egyfajta reprezentációjának tekinthetjük, hanem inkább egy szociális médiumokkal kiegészített, intertextuális valóságként, amely a 80-as évek kisvárosi Amerikáját filmes és televíziós médiumokon keresztül alakítja újra. Ez a világ a közösségi médiában is jelen van, és a narratíva a közönséget maximálisan figyelembe véve épül fel, hogy az egyes epizódok egyre inkább "trendek" legyenek, amelyek generálják a beszélgetéseket és elősegítik a sorozat folytatásának nézését.

A Netflix adatkezelése és algoritmusai, amelyek a felhasználói szokások alapján ajánlanak sorozatokat, új dimenziót adnak a „felügyelet” és a személyre szabott médiatartalom kínálatához. A Netflix például 76,897 mikro-genre-t hozott létre, amelyek a felhasználói preferenciák aprólékos elemzésére építenek. A sorozatok címkézésének rendszere olyan pontos, hogy a címkézők akár 36 oldalas dokumentumot kapnak, amely arra tanítja őket, hogyan értékeljék a filmekben szereplő szexualitást, erőszakot, romantikát és más narratív elemeket. Ez az algoritmusok működése hasonlít a Facebook hírfolyamának rendszeréhez, de míg ott a webes tartalom, itt a filmes szórakoztatás kerül középpontba.

Ez a jelenség tovább mélyíti azt a kérdést, hogy a streaming szolgáltatók, mint a Netflix, hogyan formálják a közönség politikai perspektíváit és világnézetét. A „binge-watching” által elérhető hosszú távú médium fogyasztása, amelyet az algoritmusok irányítanak, új rétegeket adhat a közönség már létező echo-chamber (visszhangkamra) élményeihez. A közönséget nemcsak a szórakoztatás szintjén manipulálják, hanem a politikai diskurzust is formálhatják, ahogy azt különböző kutatások is mutatják. Az algoritmusok gyakran figyelmen kívül hagyják a társadalmi és kulturális komplexitást, így az új sorozatok gyakran az egyszerűsített, gyakran sztereotipikus karakterek és narratívák mentén haladnak, amelyek elősegítik a közönség figyelmének koncentrálását.

A médiafogyasztási szokások ilyen szoros összefonódása a szórakoztatással és a politikai diskursszal komoly kihívásokat jelent a kritikai médiatudomány számára. Egyes kutatások azt állítják, hogy a Netflix tartalomajánló algoritmusai a férfiak és a nők, valamint a faji és etnikai identitások sztereotípiáit erősítik. A 13 Reasons Why és a Making a Murderer például gyakran a „szép fehér lány” kliséjére építenek, miközben a főszereplők gyakran fehér férfiak, akik aktívan oldják meg a problémákat. A sorozatokban szereplő gender- és rasszizált narratívák ismétlődése a „binge-watching” típusú nézési szokásokat formálja, ahol a drámai csavarok és feszültségek könnyen elérhetők a közönség számára, és így a nézők szinte képtelenek megállni egy újabb epizód előtt.

Ez a folyamat, amely egyszerűsített történetmesélést és érzékeny témák manipulálását jelentheti, nemcsak a közönség szórakoztatására szolgál, hanem új, az algoritmusok által vezérelt politikai diskurzust is épít. Ez különösen akkor válik fontossá, amikor figyelembe vesszük a sorozatok és a közösségi média közötti szoros kapcsolatot, amely folyamatosan hozzájárul a világról alkotott képünkhöz és politikai orientációnkhoz.

A Doctor Who egyik epizódja, amelyben a főhős, Jodie Whittaker a polgárjogi mozgalom egy híres eseményét, Rosa Parks buszos tiltakozását éli meg, egy másik példát kínál arra, hogyan lehet a történelmi emlékezetet újraértelmezni és mediálni a mai politikai diskurzus fényében. Az epizód, amely a közönség és a kritikusok körében is nagy tetszést aratott, felvethet kérdéseket a történelmi trauma médiaképének manipulációjáról, és arról, hogy a „fehér megmentő” figura hogyan alakítja újra a rasszizmus témáját, miközben valójában megerősíti a már létező rendszereket. A médiahallgatóság számára tehát a reprezentáció kérdése nem csupán esztétikai probléma, hanem a társadalmi és politikai diskurzusok strukturálásának alapvető része.

Az ilyen típusú médiaelemzés segít abban, hogy a nézők ne csak fogyasztóként, hanem kritikus szemlélőként is értékeljék a történeteket, amelyek mindennapjaik részévé válnak. A streaming szolgáltatók és azok algoritmusai tehát nem csupán szórakoztatnak, hanem egy új típusú társadalmi és politikai interakciót hoznak létre, amely a felhasználói viselkedés folyamatos formálásán keresztül alakítja a jövőt.

Miért fontos a médiatudomány és a hamis hírek kérdése a poszthazugság korában?

A film sok szempontból rezonál a könyvünkben tárgyalt kérdésekkel, és gyakran hivatkozom rá, amikor a poszthazugság koráról beszélek, nem utolsósorban azért, mert címét egy olyan könyvről kapta, amely a Szovjetunió késői éveinek hazugságokat elfogadó gondolkodásmódját tárgyalja (Yurchak 2006). Azonban, ahogy ebben a könyvben is megjegyzem, ez az új korszak a médiában és a politikai diskurzusokban is radikálisan átalakítja a narratívákat. A média korábban az igazság felfedésére törekedett, míg most a hírek darabokra szakadnak, gyakran ellentmondásos fragmentumokban terjednek. Az események úgy jönnek és mennek, mint a láz hullámai. Mi – és a újságírók – egy folyamatos lázálomban élünk, mindig várva a következő hírre, amely a ködben felbukkan, majd ismét eltűnik, magyarázat nélkül. A formátumok – a hírekben és dokumentumfilmekben – olyan merevvé és ismétlődővé váltak, hogy a közönség már nem is figyel rájuk igazán.

Curtis, aki nem volt hajlandó interjút adni a könyvemhez, azt mondta, hogy "a poszthazugság fogalma valami igazán furcsa dologgá vált. Egyfajta kényelmi takaróvá, amit azok használnak, akik nem akarják szembenézni azzal, hogy mit jelentett a Trump választás és a Brexit szavazás". Ez a vélemény valóban elgondolkodtató, de Curtis elfoglalt, és nem válaszolt többé.

A Curtis-féle filmek különösen érdekes fényt vetnek Julian Assange letartóztatására is, amely 2010–2011-ben, a WikiLeaks és a mainstream média közötti együttműködés fényében alakult ki. Assange akkor azt jósolta, hogy a társadalom meg fogja különböztetni az állami hatalom előtti és utáni időszakot, legalábbis ez az elképzelés részben megvalósult. Azonban ma már kevésbé biztosak a történelmi paradigmaváltásról tett merész állítások. Assange szerint a WikiLeaks tevékenysége a demokratikus tudatosság új korszakának előfutára volt. Azt mondta, hogy amit a kormányok a nevünkben tesznek, annak nyilvánosnak kell lennie.

Az Assange letartóztatásának jogi vonatkozásai széleskörűek, és sok újságíró és akadémikus is felháborodott a vádak miatt, amelyek szerint a WikiLeaks alapítója elleni vádak sértik a szabad sajtó védelmét az Egyesült Államok Alkotmányának első módosítása alapján. A Központ az Alkotmányos Jogokért szerint "ez egy aggasztó lépés a csúszós lejtőn, amely bármilyen újságírót célba vehet, akit a Trump-kormány 'hamis hírek' terjesztésével vádol" (Pilkington 2019: 2). Azonban fontos megjegyezni, hogy az Assange ellen felhozott szexuális zaklatás vádjai teljesen különböznek a sajtószabadságot érintő jogi aggályoktól. A hamis hírek és a poszthazugság fogalmai olyan jelzők, amelyekhez különböző érdekeltségek csatlakozhatnak. A közönség politikától, tudományos világtól és más elit szféráktól való cinikus elidegenedése a megszorítások idején könnyen kiszolgálhatja az ezen csoportok képviselőinek érdekeit – például Trump a klímaváltozásról, vagy Gove, aki szerint „elég volt a szakértőkből”.

A poszthazugság és a hamis hírek kérdése szoros összefüggésben áll a médiatudományokkal. A médiatudományok hagyományosan azzal dolgoztak, hogy a hírek és más médiumok bemutatása mindig szubjektív, torzított, vagyis torzító hatású, még ha a reprezentáció mögött igazság is rejlik. Azonban ha a poszthazugság korában élünk, ahol az emberek hajlandóak alternatív tényekkel elégedni, ha azok illeszkednek az érveikhez, akkor a médiatudományok alapjait veszélyeztetik. A tudományos és politikai diskurzusban az a gondolkodásmód, hogy a média nemcsak közvetíti az eseményeket, hanem jelentős mértékben formálja is a valóságot, ma már elterjedt. A legtöbben választanak is olyan forrásokat, amelyek megerősítik a már meglévő nézeteiket, így erősítve a megerősítési torzítást.

A médiával való kapcsolatunk és a hamis hírek által terjesztett információk közötti szakadék valójában az oktatás szempontjából is kulcsfontosságú. A média és a politikai diskurzus közötti határvonal elmosódása nemcsak az információs tér torzulását okozza, hanem a társadalmi és politikai diskurzust is szétzilálja. A médiatudatosság oktatása és a média torzításainak megértése alapvető fontosságú a jövő generációi számára, mivel csak így válhatnak képesek az állampolgárok kritikusan értékelni az információkat és felismerni a manipulációt. A médiatudatosság nem csupán eszközként szolgálhat a valódi hírforrások és a hamis hírek megkülönböztetésére, hanem alapvetően hozzájárulhat a demokratikus diskurzus erősítéséhez és a közönség szellemi függetlenségének megőrzéséhez.

Miért fontos az aktív hallgatás és hogyan alkalmazzuk a munkahelyeken?
Miért fontos a saját időnk mesterségét elsajátítani?
Hogyan találnak helyet a kis hősök a világban?
Hogyan navigáljunk és zoomoljunk a képek között Photoshopban?